A Csillagosok, katonák című film DVD-n

Nemrégiben megjelent DVD-n a „Csillagosok, katonák” (1967) című film. A publikálás aktualitását a rendező idén szeptemberi 90. születésnapja adta. Indoknak vagy inkább ürügynek jó, de egy normális halandóban felmerül a kérdés, miért épp Jancsó Miklós egyik legdurvább és legprovokálóbb filmjét népszerűsítik 2011-ben? Bő két évtizeddel a rendszerváltás után! Miért gondolja bárki, hogy a magyar közönséget épp egy olyan film érdekli, amelyik tulajdonképpen óda az 1917-es bolsevik forradalomhoz?

A megjelentetés „politikája”

Ha méltó, reprezentatív művel akartak volna megemlékezni a rendező jubileumáról, akkor mindenképpen a „Szegénylegények”-et (1965) kellett volna kiadni. A „Szegénylegények” a rendező egyetlen olyan filmje, amelyik mind stilisztikailag, mind tartalmilag, mind társadalmi-politikai tettként jelentős, pozitív gesztusként értelmezhető, és mindemellett ma is nézhető, sőt van tartós aktuálisa is. Azért állítom, hogy pozitív gesztusként csak értelmezhető, mert ennek a filmnek is van olyan olvasata, amelyet jó érzésű magyar ember nem venne jó néven. Ugyanakkor a „Szegénylegények”-et majdnem mindenki a megtörhetetlen magyar virtus és forradalmiság eszményítéseként, illetve egyben az 1956 utáni pártállami megtorlások allegóriájaként értelmezi, és én meg is szeretném hagyni mindazokat ebben a hitben, aki ezt a művet így fogják fel.

A „Budapesti 12” listavezetőjét azonban 2006-ban a Mokép már megjelentette. Melyik film lett volna még méltó kiadásra a neves rendező életművéből? Akárhogy mérlegelem, csupán egy van még, az „Oldás és kötés” (1963). Ez az egyetlen filmje, amelyik nem nyíltan a magyarságot elítélő és bolsevista-kommunista szellemiségű, és amelyik nem túlozza el azt az álforradalmi stilisztikai rettenetet, ami a „szabadtéri színházi koreográfia lefényképezve” típusú korszakát jelenti a „Fényes szelek”-től (1968) kezdve. Az „Oldás és kötés” Jancsó ráadásul egyetlen modernista stílusú filmje az első alkotói korszakából, amelyik kritikai önreflexiót is a tartalmaz a „film a filmben” és egyes kortárs a művészek önazonosként történő szerepeltetése révén. Ez a film is a mindent tagadás filozófiája alapján készült, de legalább emberi léptékben, a magas művészet mércéjével tárgyalja azt. A főszereplő egy faluról elszármazott fiatal, sikeres orvos (szívsebész és adjunktus), aki azonban érzelmi-szellemi-szakmai válságba kerül az elidegenedett fővárosi életben. A „szarvassá volt fiú” azonban hiába látogat haza apjához, már nem lenne képes visszatérni a falusi gyökereihez is.

Érvek és ellenérvek

Ha már a „Csillagosok, katonák” került kiválasztásra, nézzük, látszólag mi szól mellette, és mi szól ellene. A film pártállami megrendelésre készült, ezt tagadni sem lehet, a DVD extráiban található dokumentumanyagban is elismerik az érintettek. Az első magyar-szovjet koprodukció az 1917-es szovjet-bolsevik forradalom ötvenedik évfordulójára készült. Az, hogy megfelelt-e a megrendelők elvárásának, az számos magyarázat, magyarázkodás és mendemonda tárgya. Nézzünk konkrétumokat.

Jancsó egyik interjújában ezt állította: „A film központi témája, vagy inkább problémája az ideológiai gyilkolás; az egymás pusztítás háborúja, függetlenül attól, hogy melyik oldal kit és hogyan gyilkol.” Illetve: „Nem egyszerűen arról, hogy ki mellett van az igazság.” Valamint: „a világot nem lehet napos és árnyékos oldalként ábrázolni.” (Interjú Jancsó Miklóssal, Bacsó Péter, é. n.)

Ezzel szemben a film egyértelműen csakis a fehérek kegyetlenkedéseit taglalja. Egy-két apró epizód utal arra, hogy a vörösek vagy az oldalukon állók is gyarlók, vagy egyszerűen emberek. Az egyik ilyen epizódot ki is vágták a szovjet verzióból, amikor a kommunisták alkalmi vezetője erőszakkal megcsókol egy apácát.

A szovjet változatot alaposan megcenzúrázták. Ez arra adott okot, pontosabban ürügyet, hogy a film művészi függetlenségét hangsúlyozzák. Pártatlan és elfogulatlan-e a film? Határozottan nem, és ezt a történet jelentésképző elemeivel is bizonyítani fogom. A film a vörösök vereségével zárul, amikor egy kisebb kommunista csapat szembeszáll egy aránytalanul nagy fehér hadtesttel. Ez azonban az csak a fizikai vereség, az erkölcsi győzelem így a vöröseké. Hogy pontosan miért és miként, arról később is szólok, de nézzük a hozzá tartozó magyarázkodást. Jancsó a már idézett interjúban elmeséli: „A banketten egy veterán tábornok áthajolt az asztalon, bizalmasan a vállamba kapaszkodott, és vodkagőzösen a fülembe lehelte: „minden úgy történt, ahogy ti ábrázoltátok”. Somló Tamás odasúgott: „ez nem azt a filmet látta, amit mi csináltunk”. Sajnos, ez be is igazolódott. A filmet átvágták. A történet végén nem halnak meg a vörösök, hanem győzedelmeskednek.” (Interjú Jancsó Miklóssal, Bacsó Péter, é. n. )

A történet a tábornokról akár igaz is lehet, de akkor sem igazolja a korábban már a rendező által hangoztatott pártatlanságot. Nem feltétlenül az győz – és itt egy filmről, egy visszaemlékezésről van szó! –, aki megnyer egy csatát. Lehet, hogy egy ideológiai vonalon felfuttatott, műveletlen szovjet tábornok számára csak az a győzelem, ha a saját oldala diadalmaskodik fizikailag a harctéren. Lehet, hogy ő még ahhoz a filmekhez szokott hozzá, amelyekben Sztálin egy irodából parancsaival irányítja a harcok menetét, amelyeknek a végén a katonái megsemmisítő csatákban győztek az ellenségük fölött.

Ne feledjük azonban, a fizikai győzelmet 1967-ben nem kellett már hangoztatni. Az tény volt. A forradalom – és most ne részletezzük, hogy valójában puccs volt – győzött, és a puccs révén kialakult rendszer fél évszázad múltán szilárdabb volt, mint valaha. A véreskezű diktátor, Sztálin akkor már halott volt, de a hruscsovi enyhülés után Brezsnyev nagyon kemény kézzel irányította a kommunista birodalmat. Egy filmnek, ha művészi ambíciókat is meg kíván jeleníteni, az erkölcsi győzelmet kellett hangsúlyoznia, hiszen a fizikai győzelem tény és valóság volt a kortárs emberek számára. Az erkölcsi győzelem megjelenítésének a film tökéletesen meg is felelt. A fehérek kegyetlenkedéseitől megmenekült vörösök csatlakozva egy maroknyi kommunistához szembeszállnak egy aránytalanul nagy ellenséges csapattal (szintén fehérekkel), és egy szálig elesnek. A segítséget már csak késve hozó magyar katona tiszteleg a hősök emléke előtt.

Ez lehet, hogy túl magas „mondanivaló” egy szovjet tábornoknak, de nem magas egy művelt, olvasott embernek. Hernádi Gyulának és szovjet társforgatókönyvírójának, Georgij Mdivaninak volt honnan meríteni. Elég, ha olvasták például az „Íliász”-t, ami a világirodalom legkorábbi, erősen ideologikus műve. Milyen szép történetet találtak ki vagy társítottak ahhoz, hogy lerombolták a rivális gazdag kereskedővárost, Tróját. Az okot nyíltan nem mondták ki, hanem egy szép hazugsággal helyettesítették. Meg kellett büntetni a trójaiakat, mert megsértették a vendégjogot. Elrabolták ugyanis az egyik királylányt, a szép Helénát. Ám ezért viselt volna több görög városállam királya és hadserege tíz évig tartó háborút idegen földön? Ez a korabeli viszonyok alaposabb ismeretében sem hihető. A mű magyarázat, álmagyarázat, és ez lett a görögök nemzeti eposza!

Az „Íliász” tehát nem arról szól, hogy a görögök legyőzték a trójaiakat. Azt tudta mindenki, arra emlékeztek az eposzon kívül is, azt tényként kezelték. Az eposzban nincs is benne a háború vége, és csak 42 napot mesél el a tíz évig tartó ostromból is. Akkor viszont miről szól? A választ megadja az eposz első és utolsó sora. Haraggal kezdődik, és megbocsátással ér véget. Az elején Akhilleusz haragja a mű tárgya, és úgy oldódik fel, hogy Akhilleusz nehezen és konfliktusok árán, de legyőzi önmagát, és önfeláldozóan, barátjáért, illetve a népéért hősként meghal. A mű végén a megbocsátás abban áll, hogy a görögök megengedik a trójai királynak, hogy eltemesse a harcban elesett fiát. Mi tehát a konklúzió? A görögök egyrészt hősök, mert Akhilleusz felnőtt a hősiesség elvárásához, másrészt nagylelkűek, mert meg tudtak bocsátani. Nagyon szép befejezés, és remekül el is fedi a lényeget, méghozzá azt, hogy miért is folyt valójában a harc: a rivális fizikai megsemmisítéséért. Az eposz szerint a görögök győztek tehát erkölcsileg a megbocsátás gyakorlása révén, és a háború végéről nem is tesz említést a mű.

Valami hasonló történik a „Csillagosok, katonák” történetében is. Nem magáról a bolsevik forradalomról szól, hanem annak csupán egy mellékszáláról. Olyan epizódokról, amelyekben dramatizálni lehetett vörösök mellett harcoló magyar kommunisták részvételét is. Nyilván, egy magyar-szovjet koprodukciós filmnek indokolt, ha ilyen a témája, főleg, ha van valós történeti alapja. A történészek szerint valóban harcoltak magyarok odaát 1917-ben. A DVD extrái közt található dokumentumfilmben idéznek egy híradórészletet, amelyben Brezsnyev főtitkár magyarországi látogatásakor a repülőtéren találkozik egy ilyen magyar veteránnal, aki megmutatja neki a róla 1917-ben szovjet harcostársaival közösen készült fényképet.

Attól, hogy a „Csillagosok, katonák” a magyar részvételről szól, még boncolgathatta volna jobban a forradalom okait. Jogos volt-e a forradalom? Igazságosabb társadalmat akartak-e, és igazságosabbat valósítottak-e meg a bolsevikok? Ezt, a fő kérdést a film egyszerűen kikerüli, és valami mással helyettesíti. A „mit” helyett csak a „hogyan”-ról beszél. A vörösök erkölcsi fölényét azzal indokolja, hogy a fehér tisztek és katonák rendkívül kegyetlenek voltak. Hogy a fehérek valóban annyira kegyetlenek voltak-e, ahogyan a film ábrázolja, nem kívánom eldönteni, mert nem vagyok történész. Ez azonban másodrendű ahhoz képest, hogy volt egy fennálló rend, amelyet egy réteg erőszakosan meg akart változtatni. Miért ne védhette volna azt meg okkal-joggal a rendszer katonasága? Épp Jancsó magyarázza az interjújában, hogy vannak olyan ideológiák, amelyek szerint a cél szentesíti az eszközt: „Jó ügyért még igazságtalanságokat is szabad elkövetni. Minden ideológusnak ez a véleménye. A bolsevikok és bizony a nagy, klasszikus katolikus egyház is ezen a ki nem mondott alapelven működik.” (Interjú Jancsó Miklóssal, Bacsó Péter, é. n.)

Miért ne lehettek volna elszántak és akár kegyetlenek a fehér katonák, akik a cári Oroszország tradicionális rendjét védelmezték? A film mégis erkölcsi tőkét kovácsol pusztán a „miként”-ből a vörösök számára, mégpedig azzal, hogy ők embervadászat tárgyai lesznek, és a végén elesnek egy aránytalanul nagyobb ellenséges (fehér) csapat elleni harcban. A mű tehát nagyon is megfelel a megrendelői szándéknak és elvárásnak, még akkor is, ha egy nem túl művelt, nehéz felfogású tábornoknak egyszerűbben kellett volna közvetíteni a „győztünk” üzenetét.

Mérték és érték: Díjak és stílus

Hogy mennyire értették és érthették a „Csillagosok, katonák”-at, azokról a díjak is elmondanak egyet és mást. Magyarországon a következő, rangos elismeréseket söpörte be: „Magyar Filmkritikusok Díja – Nagydíj; Szakmai zsűri 1968; Budapest; Magyar Filmkritikusok Díja – Operatőri díj; Szakmai zsűri; 1968; Budapest; Magyar Játékfilmszemle; – Legjobb rendezés díja; Szakmai zsűri; 1968; Pécs”

Idehaza még tartott az 1968 előtti enyhülés időszaka, de a fősodor továbbra is az erős baloldali ideológia volt. A kádári és aczéli kultúrpolitika eleve olyan embereket engedett érvényesülni többségükben, akik a rendszeren belül jónak vagy kiemelkedőnek járó egzisztenciáért buzgón kiszolgálták azt a kommunista ideológiát, amelynek romboló hatásáról már maguk is meggyőződhettek. Sztálin után már csak a tájékozatlanok, a patologikusan elvakultak, az ostobák és a rendszer közvetlen haszonélvezői hihettek a kommunizmusban. A filmek volt ugyan egy fiatalos, friss hangvétele, illetve azonosítható az egyszerű nézőknek és tábornoknak bonyolult, „művészi” mondanivaló. A filmet félre lehetett érteni, és félre lehetett magyarázni. Ha a fehérek győznek (fizikailag), akkor a rendező akár az ők pártján állónak, vagy pártosság fölött állónak is tűnhet. Mivel a filmet a szovjetek megcenzúrázták és megrövidítették, akkor arra rá lehetett fogni, hogy biztosan nem olyan vonalas film. Művészi és pártatlan, ha nem felelt meg maradéktalanul a megrendelőknek. Éltették a nagy, bátor, független művészt, aki valójában pontosan, az elvárt hamisítás, csúsztatás révén, és mi tagadás, bizonyos színvonal fölött teljesítette a feladatot.

A filmet azonban a franciák is díjazták: „Nemzetközi Filmfesztivál: Mouissinac-díj; Szakmai zsűri; 1968; Párizs” Ez meglátásom szerint azzal magyarázható, hogy Nyugat-Európában, különösen Franciaországban volt egy erősen balos értelmiségi réteg, köztük filmrendezők és kritikusok is, akik még különösen 1968 előtt nagyon harciasak voltak, és értékeltek minden olyan megnyilatkozást, ami az internacionalista osztályharc kérdéséhez szól hozzá pártolólag, méghozzá a sablonosnál színvonalasabban. Az a gyanúm, hogy a francia zsűri, amelyik a díjat adta, értette a filmet. Ha nem értette, arra is van magyarázat. A film végén a halálba vonuló katonák a „Marseillaise”-t éneklik magyarul és oroszul. Ez gesztus lehetett a franciáknak, tisztelet az ők nagy, 1789-es forradalmunk iránt. Hogy épp ezt az forradalmi indulót, egyben francia himnuszt énekelték, adhatott a történetnek egy általánosabb kontextust, értelmezési lehetőséget, hogy mindenhol és mindenkor így harcolnak az igazságtalanság ellen a forradalmárok.

Sokkal inkább meglepő az ausztráliai kitüntetés: „Nemzetközi Filmfesztivál: Ezüst díj „Dél Keresztje”; Szakmai zsűri; 1969; Adelaide” Furcsa, hogy egy olyan országban, ahová befogadták a Magyarországról 1945-ben és 1956-ban a kommunisták elől menekülő magyarokat is, egy ilyen keményvonalas bolsevista filmet díjazzanak. Itt is szakmai zsűri volt a díjat odaítélő, és feltételezhető, hogy tagjai megértették a filmet. Feltételezhető az is, hogy a zsűritagok is olvasták az „Íliász”-t és a hasonló, művészien ideologikus műveket. Ne feledjük azonban, hogy még 1969-ben, az 1968-as diáklázadások után vagyunk nem sokkal. Ekkor még lehetett reneszánsza a forradalmiság iránti lelkesedésnek művészeti körökben.

Végül vegyük figyelembe azt is, hogy nem szabad teljesen elvitatni a film egyes művészi értékeit sem. A vonalas kommunista ideologikusságért, a csúsztatásért felelősek a forgatókönyvírók és a rendező, de például a fényképezés színvonala önmagában is esztétikai érték. Somló Tamás operatőr ugyanazt a megvalósította képileg, mint a „Szegénylegények”-ben. A puszta és egyáltalán a táj szele itt is átfúj a képeken. A hosszú beállítások, a keretezés, a belső vágások itt is jótékonyan dinamizálják az elbeszélés szövetét. Ez az a hosszú beállítás-típus, amelyet a rendező is még Antonionitól tanult, amelyben még fontos és feszültségteremtő eljárás megragadni a valós időt egy-egy jelenetben vagy epizódban. Ha elvonatkoztatunk az ideologikus kicsengéstől, a „Csillagosok, katonák”-at izgalmas háborús kalandfilmnek is lehet tekinteni. Az életveszélyből való menekülés alkalmat a nézői empátiára, azonosulásra. A film látvány szempontjából is értékelhető. Jól kiválasztott és fényképezésben kihasznált helyszín a kolostor mint főhadiszállás, a folyópart az apácák kórházával. Látványosak a népes statisztériák a fehérek és a vörösek csapataival, és kitettek magukért mind az amatőr, mind a hivatásos színészek.

A szovjet verziók

A DVD mint kiadvány kétlemezes változatban jelent meg. Tartalmazza Kézdi-Kovács Zsoltnak a forgatások készített werkfilmjét, egy új dokumentumfilmet Forgács Iván és Kodolányi Sebestyén részéről, illetve a film egyik szovjet verzióját, amelyet idén szereztek meg a Mosfilmtől. A dokumentumfilmben megszólaltatott rendező már nem emlékszik semmire – ezt ismételgeti –, de a többi érintett szolgáltat néhány új információt a film keletkezésének, forgatásának körülményeiről. Kézdi-Kovács werkfilmje nem volt széles körben ismert, így nagyon jó, hogy bekerült a kiadványba.

A legérdekesebb azonban a szovjet verzió, mert arról ezidáig csak hallottunk Magyarországon, és saját bevallása szerint a rendező sem látta, mert nem mutatták meg neki odakint. Most már részben ellenőrizhetők azok a legendák, amelyek a cenzúrázás és utóélete tartalmi elemeiről szólnak. Nem áll például az, hogy az átszerkesztett verzióban a vörösök győznek a csatában. Igaz, a DVD-n közölt változat csak egy a lehetségesek és az esetlegesen forgalmazottak közül. A kísérő dokumentumfilm készítőinek kutatása szerint forgalomban volt a Szovjetunióban egy olyan változat is, amelyben a film végén az egyenlőtlen közdelemben a halálba menetelő vörösök nem a „Marseillaise”-t énekelték, hanem az „Internacionálé”-t. A DVD-n található szovjet verzión a „Marseillaise”-t éneklik, és mind elesnek.

Bármi legyen az igazság, azt tudjuk, hogy a szovjetek hamisításban és verziók gyártásában mindig is élen jártak. Gondoljunk csak arra, hogyan tünedeztek el az idők során a félreállított barátok Sztálin többszörösen retusált fényképeiről, és mekkora csalás volt a katinyi tömeges kivégzést a németek nyakába varrni hamis bizonyítékok alapján.

Akárhány szovjet verzió létezett is, a most közölt változat mindenképpen beszédes. Nézzünk néhány beszédes részletet. A szovjetek kereken húsz percet vágtak ki az orosz verzióból. A film nem volt túl hosszú egyébként sem, de a 87 percből csak 67 maradt.

Amikor még csupán olvastam a cenzúrázott változatról, azt hittem, hogy kivágták a film elejéről az embervadászatot. Jó pár évvel ezelőtt nekem, jóhiszemű, a szakmában fiatal, naiv embernek az tűnt a film legdurvább részének. Most láthattam, tévedtem. Igaz, ha az említett részt kihagyták volna, nagyon aránytalanra sikeredett volna a film dramaturgiailag.

„Az eredeti változatát bemutatták egy szűk szakmai körnek. Eljött egy-két fiatal rendező is. Egyik kolléga hajlandó volt megszólalni. Kicsit fölháborodva közölte; hogy „mi nem ábrázoljuk az oroszokat valósághűen, mert – és ez egy klasszikus mondás marad egész életemben – a mi fehéreink nem voltak ilyen kegyetlenek”. Mondta ezt a nagy szovjet korszak idején.” (Interjú Jancsó Miklóssal, Bacsó Péter, é. n. )

Aki nem ismerné a filmet (még), annak röviden elmondom, hogy az elején fehér katonák zászlóaljnyi vagy ezrednyi, mindenesetre nagyobb egysége foglyul ejtett egy kisebb csapat vörös felkelőt, katonát. Közülük a külföldieket, így a magyarokat, elengedték, de az oroszokkal kegyetlen tervük volt. Később őket is elengedték, de csupán egy órát adtak nekik a menekülésre. Közölték, hogy aki ennyi idő alatt nem nyer egérutat, lelövik. A katonák menekülni kezdtek az életükért. Körbe voltak azonban kerítve, tehát a menekülés lehetősége álságos volt. A fehérek az egy órát sem várták ki. Mi lehet ennél kegyetlenebb? Ezt korábban még nem tudtam elképzelni.

Ami ennél kegyetlenebb, és ez ma már egyértelmű számomra az, amit tényeleges kihagytak a szovjetek. Ez lényegében két hosszabb jelenetet érint. Az egyik, amikor a fehérek az egyik magyar hadifoglyot megénekeltetik, és utána kegyetlenül megölik a folyóba döfködve őt egy rúddal. A másik ugyancsak zenés jelent. A fehérek nőket visznek az erdőbe, köztük apácákat is. Katonazenekar húzta neki a tánczenét: népi dallamokat és keringőt.

Ha belegondolunk, valóban ezek a kegyetlenebb jelenetek. Amikor egy védtelen, hadifoglyot arra kényszerítenek, hogy énekeljen a halál közelében, az már több, mint kegyetlenség: az cinikusság. Ez az, amit a kommunista szovjet rendszer rendezőjének a gyomra sem vett be. Ugyanúgy, a kegyetlenség és a cinikusság netovábbja, amikor a védtelen nőket mint foglyokat mulatni viszik az erdőbe. Jól látható volt, és a kontextusból is kiderül, hogy a fehér tisztek nem csak a tánc iránti esztétikai vágyaikat akarták kielégíteni, hanem egyebeket is. A nőket ugyan elengedik, nem erőszakolják meg végül, de a megfélemlítés megtörténik. Ezt a két cinikus jelenetet, illetve epizódot utasították tehát el a derék szovjet cenzorok.

Ezzel azonban nem csak a fehérek cinizmusát, hanem a film cinizmusát is elutasították. Valami olyasmit, ami Jancsónak később egyik fő jellemző toposza, sőt védjegye lesz. A rendező későbbi filmjeiben a kegyetlenkedés szinte mindig társul egy ilyen vigadós cinizmussal. A kegyetlenkedéshez pedig szinte mindig hozzátartozik a másik megalázása, indokolatlanul durva megfélemlítése, az ártatlanság riogatása vagy eltiprása – miközben az agresszor valahogyan mulat.

A „Csillagosok, katonák”-ban az egyik cinikus jelenetben az áldozatot megölik, a másikban nem. Mindkettő visszatérő toposz Jancsónál, és egyik durvább, mint a másik. Nem arról van szó, hogy ne fordult volna elő az életben is esetenként ilyen epizód, csak az a furcsa, hogy Jancsónál folyton ez jön elő. Szerinte ilyen kegyetlen és cinikus minden katona, minden fegyveres, illetve minden hatalommal bíró, akinek törvényszerűen meg kell alázni egy védtelen embert, különösen nőt és meztelen nőt. Ez nem igaz, nem valós kép a világról, mert fegyveres és hatalommal bíró emberek se mind ilyenek. Aki túl sokat idézi ezt, ott felmerül, hogy nem az ábrázolás tárgya ilyen, hanem az alanya: maga a szerző, a rendező. „Aki túl sokat übűz, / Körüllengi az übübűz.” (Ismeretlen szerző)

Nagyon érdekes, hogy a Jancsó-filmekben később se mindig ölik meg a megfélemlített, megalázott áldozatot. A kegyetlenségnek és a cinizmusnak a demonstrálása a fontos. Ez a megalázás nem mindig realista és egy történetbe szervesen beágyazott, azonban még így is félelmetes mint tartalmi-stilisztikai elem. A „Csillagosok, katonák”-ban ez a két „zenés” betét még a történet realizmusába beágyazott, de itt épp ezért nagyon durva is. Később már nem tűnik annyira kegyetlennek a toposz, amikor a film nem realista alapú vagy annak tűnő, hanem „szabadtéri színházi koreográfia lefényképezve”. Egy koreográfiában ha eltáncolják, eléneklik, hogy egymást megfélemlítik és megölik, az bír némi elidegenítő, eltávolító effektussal, de a nagyon távoli érzések összekapcsolása (különösen intenzív kegyetlenség és vigalom, illetve nemi vágy) rikító és rettenetes. Hogy példákat is említsek, érdemes felidézni a „Még kér a nép” (1971) zenés-táncolós-gyilkolós jeleneteit, vagy az „Oda az igazság”-ot (2010) teljes egészében. Az utóbbiban szövegesen, nyelvileg is reflektált a magatartás: a film szerint ugyanaz a gesztus az ölés és az ölelés: mutatják is, ahogyan ölnek ölelés közben, igazi és színházi tőrrel egyaránt.

Visszakanyarodva az orosz verzióhoz, nyugton megállapítható, hogy a szovjetek az a cinikus kegyetlenséget utasították el, ami Jancsónál egyszerre tartalmi és stilisztikai elem, és egyik fő alkotói védjegye. A kommunisták a filmben a realista vonalat meghagyták. Az belefér a hadviselésbe, hogy a fehérjeik embervadászatot tartanak (meneküljön, aki tud), mert az még férfias, és nem tartalmaz ellentétes érzelmeket. Van, lehet benne gyűlölet, hogy meneküljön csak a vörös, és majd lelövik, de ebben van némi katonás magatartás is. Ugyanakkor képmutatás az is, hiszen fegyvertelen foglyokat nem szabad megölni. Ezt diktálja a katonai becsület, és ezt talán már 1917-ben is garantálták nemzetközi egyezmények. Mégis, ez kisebb szabályszegés, mint egyetlen fogoly ellen kegyetlenkedni (énekeltetni, majd brutálisan megölni őt), vagy civil személyeket, különösen nőket vinni halálfélelemben vigadni. Erről jut eszembe, hogy egy pár évvel ezelőtti újsághír szerint a nők megerőszakolása harcok idején csak az 1990-es években kezdődött délszláv háborúk óta tartozik jogilag is a háborús bűnök körébe.

Jancsónak ez a védjegye ezek szerint intellektuális és esztétikai háborús bűn. A szovjet cenzúra gyakorlata ezt igazolja. Különös, hogy van, akinek ez az alkotói szemlélet ma is érdekes és értékes. A DVD borítóján a következő olvasható: „Az első szovjet-magyar koprodukció eredeti szemléletmódja, merészen formabontó szerkezete a szovjet kultúrpolitikát azonban óvatosságra intette, ezért a film lerövidített, átvágott változatban került az ottani közönség elé” Ez a kísérőszöveg azt sugallja, mintha a szovjet cenzorok féltek volna a közönség elé engedni a „szemléletmódját” és művészi értékeit, azonban inkább csak felfordult a gyomruk attól, ahogyan ábrázolták „az ők fehéreiket”.

Bármenyire is furcsának tűnik, a közönséget nem a szovjet cenzorok vágták át, hanem inkább ez a DVD-ajánló. Ugyanakkor bízom abban, hogy az embereknek, a DVD potenciális magyarországi nézőinek van kritikai érzékük, éles szemük és eszük átlátni a film ideológiáján, a szovjet korrekción és a film újrakiadóinak bujtatott szándékán. Nem hiszem el, hogy a kiadványt szerkesztők nem tudják, a film miről szól. A DVD-ajánlóban ugyanaz a csúsztatás történik, mint a filmben. A „Csillagosok, katonák”-ban a bolsevik forradalmat nem a „miért”-tel igazolja, hanem csak a „miként”-tel (a vörösek csak a fehérek állítólagos kegyetlensége miatt dicsőülnek meg); a DVD-ajánló pedig azzal ad rangot, művészi értéket a filmnek, hogy azt még az óvatos szovjet kommunista cenzorok is megvágták.

A negatív negatívuma azonban még nem pozitívum. Miért volt mégis érdemes a DVD-t megjelentetni? Azért, mert az értelmes magyar nézők előtt ez egy hatalmas leleplezés-lelepleződés. Bízom abban, hogy vannak, akik átlátnak a szitán, és ez a józan többség. Így legalább tudjuk, ki áll szemben kivel. 1967-ben is érdekes, hogy volt, aki dicsőítette az 1917-es bolsevik forradalmat (puccsot), de úgy tűnik, vannak olyanok, akiknek ez 2011-ben is fontos. Persze, lehet védeni a filmet és a szerzőt a művészi értékkel, a szovjet cenzúrával és a külföldi (nyugati) díjakkal, de a szándék átlátszó.

Még annyit tegyünk hozzá, hogy a kiadvány a borító szerint Demján Sándor magyarországi nagyvállalkozó anyagi támogatásával jelent meg. Hogy miért fontos a bolsevik forradalom dicsőítése egy multimilliárdosnok, azt ajánlom mindenkinek továbbgondolni. Ha máskor nem, Demján gyerekkorában láthatta a filmet az iskolásoknak kötelezővé tett vetítéseken. Ha megkérdeznék, miért támogatta a kiadványt, nyilván hivatkozhatna az esztétikai minőségre és a külföldi díjakra. Ő moshatja a kezeit, a szakma azonban nem.

Az idézett Jancsó Miklós interjú elérhetősége: Csendes kiáltás, Bacsó Péter beszélgetései Jancsó Miklóssal, CD-szövegkönyv

2011. november 18.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ