Zoli mondta telefonon – mint egy gyászjelentést, bár meglehet, csak én éreztem bele –, hogy bezárt a Pipacs, Kecskemét külvárosának, Petőfivárosnak (ott van Macskaköz!) kocsmája. Sok szép emlék köt hozzá, elszomorodtam.

Újszászon tudomásom szerint nem volt sok kocsma. Az akkori tudomásom szerint, az öt-hat éves fiú tudomása szerint. Ha belegondolok (beleemlékszek), volt az Iparos Kör, a Vasutas Kör, volt a resti, a Fecske Vendéglő, volt a Gyöngyvirág Cukrászda és a „bisztró”. Itt is, mint bárhol másutt, születnek, virulnak, hanyatlanak és elmúlnak a kocsmák, s mindig jönnek újak. Mindig. Ez az élet normális rendje. Elmúlt az Iparos Kör, talán a Vasutas is.

Elmúlt Rózsa Géza bácsi, és elmúlt a kocsmája. Jellegzetes borozó volt, igazi alföldi borokkal. S talán pálinkával. Talán, mert ez csak sejtés: apám szerette Géza bácsit és a pálinkát is, márpedig ha jött haza Szolnokról, a munkahelyéről, megivott egy felest (szilvát vagy vegyest, de cseresznyét soha) a restiben, egyet a szemközti Fecskében, aztán ment tovább, ment a Dózsa György úton, egészen a nagy kanyarban sarkon álló borozóba. Mivel pálinkán kívül mást csak ritkán ivott, következtettem, erre: Géza bácsi pálinkát is tartott. Apám útja tovább vezetett, várták a többiek. (Ezt onnan tudom, hogy sokszor bicikliztem ki elé az állomáshoz.) Aztán egy szép napon meghalt Rózsa Géza bácsi és vele a kocsmája.

Kívánom a Pipacsnak, ne úgy folytassa pályafutását, mint Rózsa Géza bácsi borozója, abból ugyanis a temetkezési vállalat kirendeltsége lett. Nem egy jellemző magyar kocsmasors. Vagy mégis?