Tulipánt szed. Kezeslábasban óvodás gyerekek, vonulnak el a kert szélén, integetnek. Visszaint. Bokon. Közben az arabokon gondolozik. Hogy mernek…?

A lepke annyira bele volt mélyedve a pollen gyűjtésébe, hogy őt észre sem vette. El volt kábulva talán, nem tudja. Borral veszi be a serkentőt. Magyarázatképpen: másodszorra kapják el, életfogytiglani a büntetése.

Megörvendett a könnyű vendégnek, hogy ide hozzá is eltalált, a tizedikre egy betonerdőben. Szeretné, ha el sem szállna, ezért meg sem moccan. Lehúzódott a fal mellé, a lepke valóban nem érzékeli a jelenlétét.

Az unokáihoz is ugyanúgy viszonyul. Először is a távolból imádja őket, vagyis messziről érkezik. Gyakran, de framentárisan, ahogy mondja. Lelkiismeretfurdalása van emiatt, de köti a ház a tengerentúlon, férje ötvenévesen lett független. Addig az anyja nem hagyta, hogy hozzá férjül menjen.

Kuncog, maga sem tudja, miért. Olyan kislányos az egész.

Néha azért mégis eltűnni szeretne. Eltűnni a földről, az emberek közül. Csak szállni felfele. Összetenni a lábát és szállni. Amikor majd’ meghalt, érezte magát a legközelebb az istenhez.

Mért is mondják azt, hogy az ”istenbasszameg”? Ha olyan jó baszni?!

Nézi a törékeny tüneményt, el-eltöpreng.