Többféle módon lehet kilépni a kocsmavilágból. Elhalni, mint tették azt néhányan, elköltözni, ami viszonylag ritka megoldás. (Van egy törzsvendég, aki a város túlsó végéből buszozik – vasárnap kivételével – minden nap, hogy továbbra is itt, a barátaival legyen.). Még kevésbé dívik, bár egyszer-kétszer előfordult az elpártolás egy másik „objektumba”. (Ennek egyik változata, ha valaki annyi adósságot halmozott fel, hogy nem tudja – van, ki nem is akarja – kifizetni, ezért az önkéntes kiűzetést választja e földi édenből, és keres másikat – majd egy harmadikat, negyediket, mígnem emberére akad.)

Kicsiny létszámú az a csoport, akiket Józsi utasított ki. Tette ezt a bentiek érdekében. (Nyilván az üzlet érdekében is.) Mert ugyan verekedésmentes, kulturált kocsma ez, vannak, helyesebben voltak, akik áthágták az íratlan törvényeket, indokolatlanul ócsárolták, sértegették, szidták a személyzet valamely tagját. (Végtére is melyik alkalmazottnak – főként, ha nő – esik jól, ha talpnyaló korcsnak nevezik?) A kitoloncoltak ezt kitaszításnak, becsületük megsértésének értelmezik, érvelni próbálnak igazuk mellett. (A leggyakoribb a részegséggel való mentegetőzés.) „Nyugi, nyugi! Nem kell a süket duma!” – mondja mosolyogva a már lecsillapodott Józsi, és az illető sorsa bevégeztetett. Még kísérletezik, segítséget kérve tekint a pultos lányra, az félrefordítja tekintetét. A kárvallott bűnös néha káromkodik és becsapja maga után az ajtót. Hosszú ideig más útvonalon közlekedik, nehogy olyannal találkozzék, aki tanúja volt megszégyenülésének.