Lila felületű, mesébe illő (nem hangulatmentes) ház külső felülete lehet a kiindulópont. Nem tudom, út közben ki kivel-mivel találkozik, futnak össze véletlenszerűen, a többnyire eltévedt, a csúcsra törekvő vándorok ezek, akiknek valamikor elmesélték, hogy ez a hely valamikor időhöz méltóan virágzott, manapság viszont az idő áldozatkényszere által teljesen rommá vált, elkalandozó tekinteteket és szemrehányó szavakat tartalmaz, amelyekbe alig fér némi sorozatban megfejtett apró (és várható) megszokott titokfejtés. Ki kérdez és ki felel? Nem tudni már. A föld legalsó (még látható) rétegén matracok, belőlük elképedt kis tavakká nyíló szemek bámulnak, a szaporulatlanság példaképei, amelyek csak a véletlenül beugró helyes válaszokra villannak fel valamivel élénkebben. Nem sokal feljebb szárazon köhög a bokor, mintha furcsa várzenét zengene a sétány is. Betegség? Aligha. Napi megszokottság.

Valamikor, még egyenruhában kézen fogtam a sápadt maradékot egy ablaknyílás engedelmével. Fényképem persze nincs róla. Időtlenség lehetett… csak odabent, ahol az ember fehér gézkötést kénytelen alkalmazni, olyasmit, ami sosem cseréli önmagát. Nem gyógyul, csak barnul a száradó emlék. Keretet kér, falat, napi rövid visszapillantást. Elkerülhetetlen. Mégis távol áll a lehetőségektől. Egy év és négy hónap. Fizikai idomulások, az érzelmek (a belső világ?) automatikus lágyulása, amely nyilván látszólagos és múlandó. A hosszantartó hiány enyhíti (szelidíti?)a fémsurlódó rajzok kísértését, most történetesen egy gyászhuszár ereszkedik alá (vagy emelkedik fel) büszke léptekkel a néhol egészen letöredezett lépcsőn. Már évek óta tudja, mit miért tesz így. Kardcsörgés nem hallszik, a halk fémzajok előbb-később veszendő lelkek suhogásai. Ez is nemesség. A hiányzó szó jól célzott, jelzésekkel telített anyag.

A másik már inkább öreg, sok ösvényt megjárt, ezért liheg. Nem felejtésre született. A széles, szakadozott rongy csurom víz, ebből csordul ki némi hálakávé, egy-két cigaretta. Ragyog a cement. Eredmény. Újabb hőstett. Szinte kínálja magát, hiszen fogyadozó árnyalatú energia fekszik benne. Mégis megvalósítás.

Dícséretre méltó.

Merre a faliújság? Ki a franc szereti a csíkos pizsamát? A csókkal hintett poros falat? Valami rövid ujjú, piros felső, alatta sötétkék, hosszú ujjú ing. Némi sugallat. Sátán vagy sátánnő. Vagyis a tulajdonos nem hiába – félreél. Képzeleg. És még előtte a várakozás. Önmagától, kötelező módon.

A páva odafent. Tulajdonképpen hang nélkül oltja bele az ámuldozóba a meglepetés kitartását. Pedig hőzöngés, felsőbbrendűség előtérbe tolása egyáltalán nem észlelhető. Látvány. Ennyi. Altatódal természetes melege. Vannak ilyen harmatos szépségek, hatalmasra terjedő, tökéletesen összehangolt színek birtokosai.

A középpontban, mintha szirének is… piros, sárga, lila köpenyek. Isteni, csókos felhődarabkák. Komponensek?

Nem tudni mettől meddig, kitől kihez szólnak, kiáltanak, dalolnak, suttognak… fátyolos hangok. Egyik cipel, másik meghalt a piacon. A hatás személyre szóló – ez természetes – a kívülálló találgathat, ráérezet a korai vagy már félálomban lihegő hangtöltésre. Változik a lángok színe. Kék, vöröses, néha akár zöldbe vetülhet. De nem egyszer színtelen, sőt ízetlen, mint a félig főtt rizs. Sok fantázia igényeltetik életre keltéséhez. Mégsem lehetetlen.

A ránc felüvölt. Gyakran teszi, kiutat keres, maradékot. Távoli az út hazáig, de állítólag létezik valamerre. Ő sejti, merre. Nem szereti a körutakat, ösvényeken közlekedik, mégpedig – a görbületek ellenére – elméletileg helyesen. A lépcsőkön akár lehúnyt szemmel is otthon érzi magát, pontos, jól meghatározott kapukhoz jut el mindannyiszor. Szeret – így, mások véleménye szerint gyötrelmesen élni, szeretni. Megy neki. Az Úr utasításai szerint.

Egytől egyig lépcsőlakók. Lakatlan vagy zsúfolt terület. Ha például a két zsebmetsző cigány befogná végre a száját, megváltozna a kép. Mind az alapszín, mind a felületi, apró árnyalatok. De ők nem… soha. A kultúreszmélet nullát sem ér. Nekik eddig és saját felvállalásra egy lépéssel sem tovább… vissza sem. Csak ősi helyben.

Most már, hogy ó-Yang vagy óóó-modern változatban miképpen látja az ember a fel-le közlekedést – mondhatnám: közömbös – pedig mégsem teljesen az: minden megélés más pluszt és más minuszt nyújt (legalábbis mutat), az abból fakadó következmények is logilkusan különbözőek – ne zárjuk ki a látszatot – halomnyi feldarabolt konfliktus vagy határtalannak tűnő lóvágta (apró dobozba zárva)… lobogtassuk a suta elméletet… rengeteg tisztáson, árokban előbukkan, mint soha nem várt bogáncsbokor. Kerülgessük vagy gyökerestül tépjük ki az egészet, jobb a száradó emlék, jobb az örök feledés.

A bomló testrészek gézen átütő véres gennye is le- felereszkedik az ódon lépcsőfokokon, a feltűnés elenyésző. Mert senki sem gondol már kitartó összecsapásokra, hanem csak kisebb-nagyobb véletlen balesetekre.

Hogy néha az árbochoz kötöm magam? Még előfordul. A kékeszöld hullámok visszaverik a parti dallamot, amely néha magához vonz, teker, mint a forgószél. Elveszni mégsem lehet. Meg nem is érdemes. Valahol minden megmarad, elraktározódik, a jó vagy a rossz… lecsó, fűszeres keverék. Senki sem kiált. Megszokott minden, akár a születés. A bába szeme sem tükröz meglepetést. Pedig türkiz, örökzöld, fiatal. Mélyen természetes, ha a körülvevő szám szerint négy természeti teret nevezünk lakóhelynek.

Mármint bizonyos pillanattól kezdve a jövő (kezdetben) végtelennek tűnő szimfóniája alatt. Vagy felette, ahol már csak a visszhangok töredékei észlelhetők.

Jó néhány percnyi emelkedő vagy süllyedő, kanyarokkal tűzdelt, keskeny célvonal. A mérleg pontos. Ott igen fontos az étrend is. Attól is függ a látszólagos javulás. Testi? Legyen. Nejlonpohárban fekete lötty. Forró vagy jéghideg. Az már a szenvedély része. De nem tiltott, bár annak tűnhet olykor…

Valamiféle régi gránát- bombatölcsérből eregetjük kifele a konyha füstjeit, ma már többnyire ott húzódik meg az ember (a viszonyember), nyugtalan, helyével ismerkedő… végzi odabent látszólagos feladatait vagy előfordul, hogy pihen, hiszen úgymond láthatatlan. Amikor hangot hall, azaz előhívják, már újra üres a háttér, nincs háború, egy-két járókelő sétál el mellette gondtalanul, arcukon könnycseppek nyomai sincsenek, minden megszokott, hétköznapi. Nyugalom. Fel-alá vezet folyton, szinte iránytalanul. (Tanúk bizonyítják, ha enyhén túlzásnak tűnik).

A gyászmise? Egyenlő szinten kapaszkodnak-ereszkednek alá végül gondtalan nevetéssel. Bohócos különbségek. Lehet válogatni. A felhozatal bőséges.

Fehér, fekete, színes, érdekekkel telített.

A legalsó, láthatatlan, barna vasajtók mögül előtörő üvöltés mit sem számít. Azaz mégis. Valahogy jelértékű: az elkerülhetetlen jelen büntetése.

A néha negatív szövésű faliszőnyegekbe gyakorlatilag félrekapcsolt életlépések nyilvánvaló hibái húzódnak minden alaposnak tűnő munkában.

Nincs rémület – ismeretlenből fakadó kétségbeesés, kutatás -, megy minden előre-hátra, alá-fölfele, legendaszerűen – megállíthatatlanul.

Ismerjük egymást. Mondjuk, nagyjából igen… ha mégsem, akkor lassanként belekóstolunk az ismeretlen ízekbe.

Gazdagodunk, mint a kuka, észrevétlenül, nyersen és nyertesen.

2011. december 9.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ