Akik – akár kapiskáló tudattal is – képesek vagyunk visszaemlékezni 1956-ra, valamennyiünkben megvan, és él, miként az örökmécses, a magunk Októbere. Megvan, mert megvolt, s ami ekképpen létezik, azt nem kell és nem is lehet kitalálni. Éltetni, lankadásában újracsiholni önmaga tisztaságával – azt mindenképpen…

Hogy Erdély-szerte valami megmozdult az ötvenes évek közepe táján, persze magyar vonatkozásban, jelzi az is, hogy egynéhány addig elanyátlanodott városkában – így Tordán is – úgymond megengedték a magyar nyelvű középfokú oktatást. Állítólag Gróza Péter ösztökélésére. (Azóta is Petru Groza és Gheorghiu-Dej „bűneként” emlegeti egyik-másik politikai erő Romániában az ehhez hasonló nagylelkűségeket, mármint az iskolaalapítást, s velük egyetemben azt is, hogy mondjuk a nagyenyedi Bethlen Kollégium megünnepelhette annak idején háromszáz-valahányadik évfordulóját, amelyen a volt – természetesen fasisztának bélyegzett – magyar tiszt, a költő Szentimrey Jenő is szólhatott a nagyszámú diáksághoz… Régi szép idők, mondhatnánk. De folytassuk csak a számlánkra írható „román kommunista engedékenység bűnlajstromát”: az Arany János-évfordulón, 1967-ben maga Gróza Péter üdvözli a szalontai csonkatorony alá gyűlteket – ráadásul magyar nyelven, amit ugye nem átallott budapesti jogászként elsajátítani…)

Bocsáttassék meg nekem ez a távolról való nekifutás, de a dolgok jobb megértése érdekében – és elsősorban önmagára gondol ilyenkor az írógép előtt ülő – mi mindent nem tesz meg az ember.

A jelzett tordai magyar középiskolának így lett egyik első igazgatója Szöllősy Ferenc tanár úr – 1956 szeptemberétől -, akinek egyik igen kifogásolható ténykedése már a kezdet kezdetén az volt, hogy „lerándultatta diákjait” Nagyenyedre, a Bethlen Gábor Kollégiumba, némi eszmecserék érdekében. Meg is lett az „eredménye”! Utóbb jutott fülünkbe tanáraink „hivatalos magyarázata”, pontosabban a két magyar iskola közeledése miatt a román hivatalosság előtt tett magyarázat, mely szerint minekünk, majdani végzős nebulóknak, csak kell tudnunk, hogy évek múltán hol, melyik iskolában, milyen iskolacsengő hívására fogunk érettségizni. Tudott dolog volt, hogy iskolakezdő tordai évfolyamunkat majdan a magas érettségiztető bizottság vagy Nagyenyedre, vagy Kolozsvárra fog lecitálni, érettségünkről számot adni, ami külön magyarázatra aligha szorul, elvégre kéttucatnyi nebulóért nem üti fel a sátrát egyetlen vizsgabiztos sem a Tordai Hasadék poros lábainál.

Nos, hogy fővesztés lett a diáklátogatásból, az egészen másnak tulajdonítható. Másnak – a budapesti októbernek.

Az igazgató úr történelmet (is) oktatott. Azon az október végi napon napló és térkép nélkül állított be az osztályba. Kilencedikesek, tehát másodévesek voltunk már, s a frissiben beindított iskolában a legnagyobbak – el is vártuk, hogy nagyokként kezeljenek a tanáraink. Napló és térkép helyett jókora nép-rádió éktelenkedett a hóna alatt. Mint mindig, állva vártuk. Izgatottan leintett, majd, a mozgó táblát félretolva, a fali villanycsatlakozóba illesztette a készülék rozoga villáját. Néma kíváncsiskodásunkra. Igaz, bele voltunk mi mártva már annyira addig a történelmi leckékbe, hogy fölösleges lett volna minden magyarázat.

„Fiaim, ma ez a történelemóra!” – nézett szét, talán inkább ki az ablakon a tanár úr… mintha a szomszédban lévő református paplak udvarán síró női szobor árnyai körül Petőfi lábnyomait kereste volna, a boldog szülők ott hagyott jeleit, Zoltán fiuk Tordán történt megkeresztelése után…

Életem legnevezetesebb és legemlékezetesebb történelemórája volt: annak igazolása, hogy az európai idő folyásába a magyar ember is beleszólhat… Igaz, a magyarság jó része – ehhez tartoztunk mi, nyiladozó szemű tordai gimnazisták is – „kibiceim” volt kénytelen, magába zártan. Ám de ami hónapokkal ezek után következett, az alaposan bevonta kis csapatunkat az eseményekbe, az maga volt a „nyílt tárgyalás”. A helyi hatalmasságok, párt- és ifjúmunkás-titkárok sajátos kíváncsiskodásról tettek tanúbizonyságot. Kié volt a rádió, elvtársam? Miként magyarázta Szöllősy elvtárs a napló hiányát? Igaz-e, hogy térképmódosításról is beszélt, amikor a lövöldözéseket hallottátok? Hogy mertetek ti egy ilyen ellenforradalmi közvetítést meghallgatni?

Hallgattunk mi eddig is rádióközvetítést… igaz, ezt nem Szepesi közvetítette, Pop elvtárs! – jegyezte meg, nem kis malíciával, volt igazgatónk.

És ezzel az ügy, bizony, nem volt lezárva.

Jómagam hétvégére hazalátogattam Bágyonba. Édesanyám kredencén ott ékeskedett a detektoros készülék, egyetlen világot jelentő kincsünk. Édesapám szeme kialvatlan. Orcájuk sápadt volt. Jól gyanítottam, éjjel-nappal a készüléket bújták. Főleg éjszaka, hiszen a Szabad Kossuth Rádió fölöttünk kóválygó üzeneteit legjobb esetben éjféltájban lehetett üggyel-bajjal elfogni azon a lelkűnkbe erőt öntő kristály darabkán. Otthon ez volt a mindent jelentő Örökmécses…

Hogy a későbbi években, 1958-59-ben ezekből a fejhallgatókból értesültek-e a kolozsvári diákok és egyetemisták házsongárdi gyertyagyújtásairól, majdani elhurcoltatásukról, majd a perről, aztán Szabédi tanár úr öngyilkosságának a híréről – nem tudhatom. Ellenben Édesanyám intő szavára, hogy „a könyv nem árthat, dugd abba a fejed, fiam!”, mind a nagyenyedi érettségire való induláskor, mind pedig a kolozsvári egyetemi felvételkor hiánytalanul emlékeztem. És emlékszem ma is.

A könyv, bizony, nem mindig bizonyult egészen ártalmatlannak – védőbástyának sem. Erről, persze, mit is tehetne egy édesanya.

Nemrég magam örököltem meg a család Bibliáját. A legnagyobbik lehet ugyan pap, de a Biblia legyen a legkisebbiké. Sárga lapot találtam Jób könyve oldalai közé rejtve: édesapám szálkabetüs írásával. „A kehely, amelyben magyarok vércsöppjei szentelik meg, a szabadság éltető italát, a világot arra inti, őrködjék nagyobb gonddal és tisztább lélekkel az emberi lét méltósága felett.”

Hosszú ideig elmélkedő szülémnek tulajdonítottam e sorokat.

Nemrég kolozsvári irodalomtörténész ismerősöm, Dávid Gyula tollából olvastam egy kisesszét Tamási Áron „rendes feltámadásáról”. A dolgozat írója – aki maga, több erdélyi társával együtt éveket ült a román börtönökben az Erdélyi Októberért – idézi az apámnak tulajdonított gyönyörű igazságot, amelyet Tamási 1956. október 26-án a Szabad Kossuth Rádióban kiáltott szét a nagyvilágba.

Igen. Megvannak a magunk októberei. És amint az évek telnek, egyre tisztábban kiválnak az elcsendesedett, ellustult európai időből. .. Bárcsak őrködni tudnának az emberi lét méltósága felett.

(Forrás: Pest Megyei Hírlap, 1992. október 23.
Bágyoni Szabó István: Az idő festett orcái)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ