A belügyminiszter a kivándorlások ellen

Széll Kálmán miniszterelnök mint belügyminiszter figyelmeztetést küldött a hatóságokhoz az olaszországi hajótársaságok, főleg a „La liguan Americana” üzelmei tárgyában.
Ezek a társaságok ügynökeik utján mindent elkövetnek, hogy Magyarország szegény lakosait kivándorlásra birják. Az embereket Genuában hajóra ültetik és Dél-Braziliába szállítják, a hol aztán, hogy éhen ne haljanak, mint kávéültetvényeseket potom árért rabszolgamódra dolgoztatják.
A belügyminiszter figyelmezteti a hatóságokat, hogy ez üzelmek iránt érdeklődjenek és a már korábban kiadott miniszteri rendeletnek szigoruan érvényt szerezzenek.

Osztrák-magyar hadihajók az albániai partokon

Albánia sokat beszéltet magáról. Montenegrói és olasz tulzók izgatása végre szükségessé tette, hogy az osztrák-magyar monarkhia látható életjelt adjon magáról éppen az albán vidékeken.
E czélból a Kaiser Karl VI. és a Pelikán hadihajók julius 20-án háromheti czirkálásra indultak az albán vizekre. Utközben úgy Antivári, mint Valona és Korfu kikötőjében három-három napra horgonyt vetnek.
Ez a czirkálás annál feltünőbb, mert az Adrián most a monarkhiának csak e két hadihajó áll rendelkezésére s azonfelül éppen a nyári időben nem szoktak partvédő hajóink ilyen utakra indulni.
Az a körülmény, hogy ezek a hajók az albán partokon felmutatják az osztrák-magyar hadilobogót, szelid, de félreismerhetetlen tüntetés, a mely talán hozzá fog járulni ahhoz, hogy az olasz és montenegrói tulzók lázálmai széjjel foszladozzanak.

Székely kivándorlók Romániában

A hazai közvélemény lassanként mind jobban a „székely kérdés” felé fordul figyelmével s a lapok folyton ismétlődő riasztó hírei után erősödni kezd közönségünkben az a tudat, hogy államunk délkeleti határterületén sulyos, sőt veszedelmes bajok mutatkoznak. E bajok egyik főjelensége, sőt talán épen legfőbb tünete az, hogy a székelység nagy csapatokban vándorol át a Kárpátok letarolt hegyein Romániába s ott hol rövidebb időre, hol állandóan letelepszik.A székely fajnak, országunk ez ősi határőreinek eme kivándorlásáról mutatunk itt be, eredeti fölvételek után, több képet olvasóinknak.

Galaczon, a pompás fekvésű román kikötővárosban vagyunk, melynek nagy költséggel épült új dock-jai és elevátorai a Dunáról s a Fekete-tengerről jövő hajókat várják; a sok vitorlás, valamint a folyton érkező orosz, osztrák és magyar gőzösök ellepik a viz tükrét s tartka, zsibongó sokadalmat vonzanak a partra. A kikötő forgalmának legfőbb áruja a fa, mely innét száll tengerre, hogy a Kelet országaiba jusson.
Ezért a galaczi földolgozó ipar is a műmalmokon kívül első sorban faipar, melynek legnagyobb telepét s a galaczi fakikötő főszállítóját két képen mutatjuk be olvasóinknak: a „Románia” gőzfűrész részvénytársaság hatalmas területű gyára ez. A fa, melyet itt deszka alakjában látunk, jórészt a székely hegyekről szállott alá s évenként mintegy 200,000 köbméter megy át a telep fűrészein.

De nemcsak a deszka jött Erdélyből, hanem onnét jöttek a fát feldolgozó munkások is, nevezetesen a gyárnak leghasználhatóbb, legügyesebb alkalmazottjai: azok a székelyek – számuk 400 körül ingadozik –, kik épen a faipar terén erősen felülmúlják a román munkásokat. Harmadik képünk e derék, szálas székely emberekből mutat be egy csoportot, a mint déli pihenőkor egy magyar „kantin” udvarán összegyűlvék; mind szép, egészséges magyarok.
A következő kép egy magyar kantin belsejét mutatja, a mint magyarjaink közös tálból falatoznak; az asztal közepén levő nagy üvegben persze csak viz van. Az ebédlőknek áldást oszt Nagy Sándor magyar misszionárius, ki Brailából szokott átjönni ide, hogy hazafiúi buzgósággal látogassa és karolja fel magyar hiveit. Utolsó képünk a gyártelepről elinduló társaságról vétetett föl: az orosz szoknyába bújtatott kocsis rendesen maga is székely vagy szász atyafi; a kocsikon ülők közül Nagy Sándor magyar misszionáriust, Hegedűs Loránt magyar orsz. képviselőt és Putnik Béla konzuli tisztviselőt ismerhetjük fel.

Ez adatokat is Putnik Béla konzuli tisztviselő úr jegyzeteiből vettük, ki lelkes magyar s így reméljük, hogy kiváló főnökének, a szintén magyar Borek Vilmosnak vezetése alatt még sokat tehetnek az ottani konzulátusban a kivándorlott székelyekért. Végül érdemesnek tartjuk megemliteni, hogy maguk az itt közölt fényképek is fiának, Maksay Györgynek műterméből kerültek ki s abból az alkalomból készültek, midőn Hegedűs Loránt orsz. képviselő e nyáron Romániában hosszabb tanlulmányutat tett.

József főherceg tanulánya a czigányokról.

Az ép oly érdekes, mint sok tekintetben rejtélyes czigányságnak tudvalevőleg egyik legalaposabb ismerője József főherczeg, a ki sokáig behatóan tanúlmányozta a sajátságos nép nyelvét, természetét, szokásait s e téren világszerte elismert szaktekintély.
Ezért különösen becses, és nagy érdeklődést kelt azon czikke, melyet „Az osztrák-magyar monarchia irásban és képben” czímű nagy munka közelebb megjelent 395-ik füzetében a czigányokról irt.
A czigányok történetéről többek közt ezeket mondja a főherczeg: „A czigányok a Himalaja aljáról özönlöttek szét, s e hegység neve a czigány nyelvben is azt jelenti, a mit a hinduban, t. i. hó-viselő. Hogy mikor kerekedtek föl onnan, nem lehet tudni. Mikor Európában megjelentek, őshazájukról már nem tudtak fölvilágosítást adni.
Európában a XV. század elején kezdtek elszéledni. Török- és Görögországon át Magyarországból Németországon át Olasz-, Franczia-, Spanyol-, Angolországba és Skandináviába. Hazánkban 1417-ben tűnnek föl több helyen tömegesen.
De valószinű, hogy elébb is voltak itt czigányok. Zsigmond király, Mátyás király, Ulászló, Izabella királyné, Báthory Zsigmond állítanak ki a czigányok számára szabadalmi, ajánló, biztosító leveleket. Az erdélyi országgyűlés is több izben foglalkozott a czigányok ügyével.
Mária Terézia 1761-ben állandó letelepítésre akarta szorítani őket. De intézkedéseinek ép úgy nem volt foganatja, mint II. József 1783-iki emberbaráti rendeletének. Az országgyűlések és kormányok, bizottságok és törvényhatóságok sokat foglalkoztak a czigányok ügyének rendezésével.
Általában ezen intézkedések mindeddig nem nagy sikerrel jártak, mert talán nem vették kellően számba a czigányok természetét. Pedig különösen a kóborló, sátoros czigányok állandó letelepítése a népművelődés szempontjából is igen fontos dolog hazánkban.
E sorok irója megkisérlette a nagyobb csoportos telepítést; de ez több akadályba ütközött. Kevés volt az e kisérletre fordított idő, tekintve a nép vad erkölcseit és műveltségének alantas fokát.

Nagyon valószínű, hogy vaskézzel, következetes eréllyel községenként is lehet foganatositani a telepítést, de ez sok költségbe kerűl az államnak és sok kellemetlenségbe a községeknek. Talán a közigazgatás államosításával lehetne véglegesen megoldani ezt a kérdést is.
A czigányok ügyének országos rendezéséhez első kellék, hogy tüzetesen ismerjük a czigányság számát és életmódját. De több rendbeli régi és újabb öszszeszámlálásuk nem nyújtott teljesen hiteles adatokat. Végre 1893 deczember 31-én Magyarországon külön czigányöszszeírást hajtottak végre, mely szerint az egész országban összesen 7962 községben találtattak czigányok, számszerint 274,940 lélek, közte 8.938 vándorló.
Összesen csak mintegy 10,000 czigánynak van valami 5000 holdnyi tulajdon vagy bérelt szántóföldje és kertje. Az iparűzők összes száma meghaladja az 50,000-et. Kereskedő-féle 4500 van, s ezek harmadrésze lócsiszár.
Zenéből 17,000-en élnek, köztük mintegy 150 nő. A telepes és a vándor czigányok közt nemcsak életmódra, hanem jellemre és alkatra nézve is észrevehető különbség van; nem is igen érintkeznek egymással. A vándor czigány rátartóbb, délczegebb; bőre szinte bronzszínű, míg a telepesé füstösebb.
A sajátságos és titokzatos, érdekes és regényes czigány fajt a nyugati népekétől teljesen elütő, kezdetleges és csodálatos életmódja, féktelen szabadságvágya és félelmes titokzatossága a romantikus költészet egyik fő elemévé tették, mielőtt a világ sejtette volna, hogy a czigánynak magának is van nagy értékű költészete”.

A havasi gyopár törvényes védelme

A havasok virága, a gyopár, mind ritkább lesz olyan helyeken, a hol a turisták és hegymászók szoktak megfordúlni. Kitépik gyökerestűl is, hogy hazavigyék, elajándékozzák. Alsó-Ausztriában a Schneeberg és Rax területén a havasi gyopárt évek óta pusztítják.
Most az alsó-ausztriai tartománygyűlés elé törvényjavaslatot terjesztettek a havasi gyopár (Gnaphalium Leontodium) védelmére. E törvényjavaslat szerint Alsó-Ausztriában a havasi gyopárnak tövestűl való kitépése s ily gyökér-növénynek áruba bocsátása tilos. A tilalom áthágása két koronától 50 koronáig terjedő pénzbüntetéssel, behajtatlanság esetén megfelelő elzárással fenyítik. Kivételt csak tudományos czél tekintetéből tesznek, de ilyenkor az illető hatóságok engedélye kérendő. Kertileg termelt havasi gyopárokra a törvénynek nincs hatása.
A ki ily növények birtokába van, községi bizonyítványnyal kell igazolnia. A törvényjavaslatol a legszebb havasi növény érdekében csak üdvözölni lehet. A havasi gyopár a Schneeberg – és a Rax területén egyre ritkábban kezd lenni, s kívánatos volna, hogy hasonló törvények által az összes alpesi tartományok kellő oltalmat biztosítanának e növény kipusztulása ellen.

Postagalambok versenye

Julius 28-ikán tartották meg a budapesti postagalamb-tenyésztők galiczai Przemysl és Budapest közt szokásos versenyek egyikét.
A Przemyslbe vitt galambok közül első volt Sidl és ifj. Kell galambja, mely a Przemysl-Budapest között levő 560 kilométeres utat hat óra kilencz percz alatt tette meg, beérkezvén 12 óra négy perczkor.
Másodiknak Malosik Ferencz galambja 12 óra hat perczkor, harmadiknak dr. Dirner Gusztáv galambja 12 óra 14 perczkor, negyediknek Reiner Manó galambja 12 óra 23 perczkor és ötödiknak özv. Glosel Józsefné galambja délután 1 órakor érkezett meg.

Egy huszár halála

Vácz mellett a váczi 6-ik honvéd huszárezred legényeit próbára vitték a Dunához, hogy át bírják-e usztatni, mert tavaly Csongrádnál ez sikerült a Tiszán egy huszár ezrednek.
Békessy Béla és Flótás Ferencz, az ezred főhadnagyai az első próbára átuszták lovaikkal a körülbelül fél kilométeres Dunát s ők az első magyar tisztek, akik eme vakmerő utra vállalkoztak. De meggyőződtek arról is, hogy veszedelmes s rendkívűl sebes vizbe az egész ezredet bevinni, ezért az elrendelt uszási gyakorlatokat nem a nagy Dunán, hanem a szentendrei Dunaágban, Tótfalunál végezték. Mindjárt a második gyakorlat szerencsétlenséggel végződött: Balogh István huszárkáplár a vízbe fult. Békessy főhadnagy utána ugrott, és valószinüleg ki is ragadja az árból, ha meg tudja ragadni az üstökét, de a szerencsétlen katona épen aznap nyiratkozott meg s főhadnagya nem tudta a haját megfogni.

Kétfeleségű angol főur

A bigámia bűnébe esett arisztokrata a vádlottak padján. Anglia egyik legelőkelőbb családjának tagját, Russel lordot, azzal vádolják, hogy másodszor is megházasodott, mielőtt az első feleségétől elvált volna. Russel nagy úr az angol felsőháznak, vagyis az országgyülés főrendiházának bírósága alá tartozik.
Lord Russel e hónap 2-án jelent meg bírái, az angol felsőházból alakult törvényszék elött. A tárgyaláson a lord kanczellár elnökölt, fekete talárban és fekete sipkában. Miután helyet foglalt a hagyományos gyapjuzsákon, parancsot adott egy szolgának, hogy keresse meg lord Russelt.
A lordot nem sokáig kellett keresni, mert ott állt a szolga mögött és várta, hogy kimondja a szavakat, melyek értelmében fogságba vetettnek tekintik.
Midőn ez megtörtént, mélyen meghajolt a lord kanczellár előtt, a ki ezután fölolvastatta a vádat és megkérdezte, hogy van-e ő lordságának erre valami megjegyzése. Lord Russel időt kért válaszának beadására, mire a lord kanczellár augusztus 6-ikára adott neki időt és ezzel az ülést berekesztette. A ritka szertartáson mintegy száz lord és a karzaton nagyszámu közönség volt jelen.

(Forrás: huszadikszazad.hu)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ