Én és Le­nin

Ko­loz­svár­i egye­te­mis­ta ko­rom­ban fe­de­zett fel a film­mű­vé­szet.

He­gyek kö­zöt­ti, el­du­gott bá­nya­te­lep volt a szín­hely. Az ipa­ri va­sút­ál­lo­más bó­dé­já­ban és kö­rül öl­töz­tünk, masz­kol­tunk. Az ál­lo­más­fő­nö­kön lát­szott, hogy éle­té­ben elő­ször vett fe­hér in­get, nyak­ken­dőt, hogy egy­ál­ta­lán ki­mos­dott. Fon­tos­ko­dott, lábat­lan­ko­dott, en­gem kí­nált a leg­sű­rűb­ben te­ával. Én vol­tam a leg­gond­ter­hel­tebb, a leg­kon­cen­trál­tabb. Be vol­tam re­zel­ve, hogy a több­na­pi hi­ány­zás miatt er­ről az egye­tem­ről is ki­rúg­nak.

Íme a je­le­ne­tem!

Bá­nyá­szok utaz­nak ha­za a hegyi gő­zös­sel tö­rö­kü­lés­ben a fris­sen si­kált rönk­szál­lí­tó pla­tó­kon. Fut­ball­köz­ve­tí­tést hall­gat­nak. Ami­kor a cso­da­csa­tár be­lö­vi a má­so­dik gólt, fel­pat­ta­nok és dia­dal­ma­san len­dí­tem fe­jem fö­lé a tás­ka­rá­di­ót. Kö­zel­kép. Hát­ból.

Az el­ső sze­re­pet ter­mé­sze­te­sen ha­mar kö­vet­te a má­so­dik. Im­már egy tíz­ré­szes (!) té­vé­film­ben – A sze­plős – mu­tat­hat­tam meg ma­gam. Ezút­tal már ol­dal­ból. Na­gyon ma­gas ran­gú né­met tiszt vol­tam, az ol­dal­ko­csi­ban fe­szí­tet­tem, ami­kor a mo­tor­ke­rék­pár ép­pen in­dult va­la­hova.

Ko­loz­svá­ri kül­vá­ros­ban for­gat­tunk, ebéd­szü­net­ben be­ko­csi­káz­tunk va­la­mit fal­ni… il­let­ve fal­ni csak a töb­bi­ek, én egye­te­mis­ta vol­tam. És nem öl­töz­tem át. Ha­nem fog­tam ma­gam és a ki­fo­gás­ta­lan ná­ci egyen­ru­hám­ban a meg­tor­pa­nó, tás­kái­kat, szaty­rai­kat elej­tő, majd né­mán könnye­ző – van is­ten, be­jöt­tek a né­me­tek! – já­ró­ke­lők előtt az egye­tem­ről bó­dul­tan ha­za­fe­lé kul­lo­gó sze­rel­mem elé hap­tá­kol­tam – és meg­fe­le­lő ele­gan­ciá­val be­mu­tat­koz­tam.

Eme két sze­re­pem­nek kö­szön­he­tő­en ’87-ben már nem­zet­kö­zi film­sztár vol­tam. Vi­lág­hí­rű ren­de­ző épí­tett rám: Da­mia­no Da­mia­ni. A pán­cél­vo­nat ugyan csak két­ré­szes té­vé­film, de Eu­ró­pa-szer­te su­gá­roz­ták. És nem akár­ki­vel játsz­hat­tam együtt. Az ugyan­csak vi­lág­sztár Ben Kingsley volt Le­nin, aki ép­pen sie­tett ha­za a pán­cél­vo­nat­tal, én meg vár­tam őt a pá­lya­ud­va­ron. Igaz, nem ép­pen egye­dül…

A ma­gyar tan­szé­ken har­ma­dév­től már nem áll­tak les­ben kü­lö­nö­sebb csap­dák.

A tu­do­má­nyos szo­cia­liz­mus­sal G. J. tar­tot­ta ret­te­gés­ben az if­jú­sá­got. Ate­is­ta lé­vén, Ce­auşe­scu volt az is­te­ne. Az Utunk c. iro­dal­mi fo­lyó­i­rat­ban nyá­las ve­zér­cik­kek­ben tap­sol­ta a Ve­zért, oda­volt az ideo­ló­giá­já­ért.

Edi­tet egy­sze­rű­en nem akar­ta vizs­gá­ra en­ged­ni, mert­hogy nem­ze­tá­ru­ló, fa­sisz­ta iva­dék. Ak­ko­ri­ban je­lent meg Ne­mes­kürty Ist­ván Re­kvi­em egy had­se­re­gért cí­mű Don-ka­nya­ros köny­ve, amely­ből a pro­fesszor elv­társ annyit ol­va­sott ki, hogy Já­ni Gusz­táv a Don­nál ki­kanya­ro­dott a szov­jet esz­mék elől. Edit pe­dig Já­ni volt. De par­Don! Örül­het a nem­zet: Gusz­ti bá­csi nem nem­zett utó­dot! És ha nem­zett vol­na? Mi­lyen tu­do­má­nyos az a szo­cia­liz­mus, ame­lyik meg­ijed egy sze­líd nő­től? Sze­ren­csém­re ne­kem nem kel­lett fél­nem G. J.-től. Csak elő­rán­tot­tam a Ba­ra­bás-9-e­se­met, és lőt­tem a tu­do­má­nyá­nak.

K. D. nem néz­te jó ­szem­mel a lát­szó­la­gos nagy­le­gény­ke­dé­se­met, a szín­há­zas­dis ló­gá­sai­mat. Ki is ját­sztam ma­gam az idő­ből, már re­mény­te­len volt a vizs­ga­anyag után kap­kod­nom, gon­dol­tam, majd csak szecs­ká­zok va­la­mit, leg­fen­nebb vissza­tap­sol a ta­nár elv­társ. Ad­dig is unal­mas órái­mat az öz­veggyel és a le­á­nyá­val töl­töt­tem. Név­na­pi aján­dék­ba kap­tam őket Edit­től. Sé­tál­tunk a Sza­mos part­ján:

– Mit sze­ret­nél hol­nap ki­húz­ni?

– Az Öz­vegy és le­á­nyát!

És ki­húz­tam! A ke­reszt­kér­dé­sek­re is olyan egye­ne­sen vá­la­szol­tam, hogy a ta­nár elv­társ fe­le­sé­ge is szin­te meg­öz­ve­gyült a gu­ta jó­vol­tá­ból.

A le­ga­lább két­száz ol­da­las finn jegy­zet­ből át­fin­to­rog­tam har­minc ol­dalt, s mert ro­kon nyel­vű ha­land­zsá­ra nem tá­masz­kod­hat­tam, a töb­bit el­tet­tem ősz­re, hogy ér­jen be. Be­ér­tem annyi­val, hogy a vizs­ga­na­pon druk­kol­tam Edit­nek né­met­ből, ő meg győz­köd­ni kez­dett, az aj­tó­ig hú­zott, hogy ne húz­zam az időt, lép­jek be, húz­zak té­telt, bíz­zak a hü­lye sze­ren­csém­ben. A té­tel az el­ső har­minc ol­dal anya­gá­ból volt!

– Ké­rem, ez mi­ni­mum a kö­vön, 5-ös.

Üs­se kő! Nem kő ne­kem sem­mi­vel se több.

Az an­gol me­ne­te­lé­sem vi­szont kő­ke­mény volt. Vi­tat­koz­tam is egy al­ka­lom­mal a vizs­gáz­ta­tóm­mal. Két fia­ta­lem­bert ka­par­tak elő va­la­hon­nan, hogy az egyik pro­vo­kál­ja ki be­lő­lem a tu­do­má­nyo­mat, a má­sik le­gyen ta­nú, hogy ne tör­tén­jék mis­ku­ran­cia. Há­la a jó nyel­vér­zé­kem­nek, kel­le­me­sen el­be­szél­get­tünk a  diá­ké­let­ről, a ne­héz­sé­ge­im­ről, mi­egy­más­ról – ro­má­nul. A pa­sas 6-os­ra ér­té­kel­te a szász­ná­da­si ki­ej­té­se­met, de én sze­ré­nyen, res­tell­ked­ve kér­tem, ne tegye ezt ve­lem, ad­jon 5-öst. Az­zal zár­ta le a vi­tát, men­jek le ve­lük az ut­cá­ra, tol­jam meg a Da­ciá­ját, mert nem gyúl­ékony, s az­zal már ki­ér­dem­lem a 6-ost.

Ál­das­sék a név, amely­re nem em­lék­szem!

Akár­csak an­nak a fia­tal, csi­nos ta­nár­nő­nek a ne­vé­re, aki­nél an­go­lul vizs­ga­ta­ní­tot­tam. Rög­tön val­lo­mást tet­tem ne­ki, így ide­jé­ben meg­ér­tet­te, hogy amit egy­ál­ta­lán nye­ker­gek, azt tu­laj­don­kép­pen én sem ér­tem. Er­re trük­kös aján­la­tot tett. Adott egy ma­rék ké­pes­la­pot, egy-egy cet­li­re min­de­nik­hez meg­ír­ta a kér­dést és a fe­le­le­tet, én meg össze­rak­tam a pak­lit egy si­ma, egy nád­li ala­pon. Mu­tat­tam a ké­pes­la­pot, ol­vas­tam a cet­lit… A ta­nár­nő az utol­só pad­ban ült, hogy ne jöj­jön rá a mu­tat­vá­nyom­ra.

A har­ma­dév utá­ni, ősz­re bá­gyasz­tott vizs­gá­mon vi­szont nem po­fát­lan­kod­tam an­gol pléh­po­fá­val. Ket­ten ül­tünk az írás­be­lin. Előt­tem toll és pa­pír. A ta­nár előtt én. Té­ma a má­so­dik fé­lév anya­gá­ból. Ro­mán szó­be­li­be kez­dek:

– Bo­csá­na­tot ké­rek, de bár­hogy igye­kez­tem a nyá­ron, csak az el­ső fé­lév anya­gát tud­tam át­ol­vas­ni.

Kí­nos csend. Szá­mom­ra.

– Ak­kor adok egy té­mát az el­ső fé­lév anya­gá­ból.

És ad. Meg­áll benn­em az ütő: több fé­lév nincs.

– Mond­ja, mit tud egy­ál­ta­lán?

– John Mil­ton.

– Ír­ja!

Ír­tam. Ír­tam? Sír­tam. Be­fe­lé. Úgy a lap al­ja fe­lé be­fe­jez­tem. Ki­ja­ví­tot­ta. Pi­ros­sal. Messzebb­ről úgy tűnt, mint­ha a pi­ro­sat ja­ví­tot­ta vol­na kék­kel.

– 5-ös. De a ké­zi­ra­tot ma­gam­mal vi­szem.

Nem tud­tam, hogy már el­sze­gő­dött Sze­ben­be ka­ted­ra­fő­nök­nek.

Dup­lán ál­das­sék a Cio­coi-Pop dup­la ve­ze­ték­név!

A ka­te­dra­fő­nök­nő vi­szont nem szer­ző­dött el se­hova. Ná­la ne­gye­dév vé­gén kel­lett vizs­gáz­nom. Tud­tam, jóin­du­lat­tal van irán­tam. Tud­tam, ki a ked­venc szer­ző­je. Tud­ta, hogy tu­dom, ki a ked­venc szer­ző­je. Át­rág­tam hát ma­gam a ked­venc szer­ző­je fő­mű­vén, még­pe­dig az Egye­te­mi Könyv­tár­ban, ter­mé­sze­te­sen ma­gya­rul. Na, szo­kott vizs­ga­elő­es­ti sé­ta a Sza­mos-par­ton. Edit kér­de­zett, mit sze­ret­nék ki­húz­ni. Ki­húz­tam ma­gam, és böl­csen mond­tam a fő­mű cí­mét. Más­nap húz­nom se kel­lett, a ta­nár­nő mond­ta a fő­mű cí­mét. Mi­vel ma­gya­rul ol­vas­tam, ma­gya­rul 10-est fe­lel­tem vol­na. Így ro­má­nul meg­ígér­tem, hogy so­ha nem fo­gok an­golt ta­ní­ta­ni.

Ak­kor­ra már meg­jött a lel­ki- és fi­zi­kai erőm szem­be­néz­ni a jö­vőm­mel. Az el­ső Edit­nek, a má­so­dik Vir­gonc­nak kö­szön­he­tő­en.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ