Egy golyót megérdemelt volna

Mutatják – harmadik nap? – a halottat, felravatalozva átlátszó koporsóban. Ha nem zokognák ki a szemük, talán még látnák is, hogy a ”hőn szeretett”-nek vége van. Mutat a svéd televízió egy észak-koreai menekültet, akinek olyan szerencséje volt, hogy Dél-Koreába néhány évvel korábban átszökhetett.

”Túl könnyen megúszta!” – mondja. Arra gondol, amire mi, kelet-európaiak. A számonkérés elmaradt. Legalább egymillió ember éhenhalásáért felelős, sok-sok millió koreai elpocsékolt életéért.

Hogy legalább egy golyót megérdemelt volna. Egy tucatot, mint Ceausescu. A napokban évfordulója van, emlékezünk, örvendezünk. Rám itt úgy néznek a svédek, mint egy vademberre, amikor kifejtem, hogy úgy volt jó, ahogy volt, azzal a nevetséges tájkolt perrel, ami ugyanolyan, mint az… uralkodása. S vége volt, elterülve a földön, kéken, mint egy Gostat-csirke. Nyilván, egy nyugati demokráciában megengedhetik maguknak a luxust, hogy diktátorokat perbe fogjanak. De mások a szabályok, más az élet, másak az indulatok. Véletlen az, hogy Kadafit is helyben kinyírták?! Indulat, keserűség terén egyformák vagyunk: líbiaiak, romániaiak, észak-koreaiak, a diktatúra áldozatai. Közelebb állok egy líbiai harcoshoz, mint egy svéd állampolgárhoz, azonosak az indulataink, testvérek.

Gergely Tamás
2011. December 22.