In memoriam Lőrinczi László (1919-2011)
Meghalt a Tanár Úr
92 éves korában Cagliariban meghalt Lõrinczi László, költő, író, műfordító, szerkesztő. Különböző generációk különbözõképpen emlékeznek rá – számomra Lőrinczi, vagy a Tanár úr, ahogyan a Scânteia Házban szólították, egyrészt az Utazás a Fekete kolostorhoz szerzője, másrészt… sose felejtem, hogy egyszer irántam való köszönetét a bukaresti újságíró „palota” második emeleti sötét folyosóján meleg kézfogással fejezte ki.
Így történt:
Az Ifjúmunkás irodalmi rovatának szerkesztőjeként új rovatot indítottam & címmel. A sorozatot jugoszláviai magyar költőkkel kezdtük, ami nagy baj volt, Varga főszerkesztőmet felhivatták a KISZ-hez magyarázkodni, amiért mi más országbeli magyarokat közlünk. Igen ügyesen vágta ki magát, én sose próbálkoztam volna ilyesmivel: „Ti is közöltetek szerbiai román költőket a Suplimentul-ban”. Vagyis el fog fogadva az „irredentáskodás”, ugyanis a román kollégák is azt tették… Nem sokkal azután kárpátaljai összeállítással rukkoltam ki, aminek a „Ház”-ban igen nagy visszhangja volt, a Tanár úr a szerkesztőség és a nyomda között „kapott el”. Sötét volt, mert akkor már sötét volt az egész országban, spóroltak még a Házban is az elektromos árammal, de annál jobban esett Lőrinczi dicsérete…
Legyen számára könnyű a sziciliai föld!
Gergely Tamás
Azt fordítsuk, amit a költő mond
1989-ben nagyszabású, kellően átpolitizált országos ünnepségeken emlékeztek meg Mihai Eminescu halálának centenáriumáról. Sok minden jelent meg azokban a hónapokban a költőről, de még több a korabeli politikai osztály ideológiai eszményeiről, az akkor még megdönthetetlennek és csalhatatlannak hitt vezető érdemeiről.
A bukaresti Előre is derekasan kivette a részét a kampányszerű emlékezésből, mindenek előtt azáltal, hogy javaslatomra a főszerkesztő egyetértett egy interjúsorozattal, amelyben a nagy román költő fordítóit szólaltattam meg, köztük Lőrinczi Lászlót is, aki, apám korabeli lévén – valamikor egy iskolába jártak Kolozsváron -. atyás közvetlenséggel fogadott. Éppen műfordításait rendezte sajtó alá, kapóra jött számára beszélgetésünk témája:
– Fiatal koromban valósággal bámultam a műfordítókat. Különösen Dsida Jenő és Szemlér Ferenc játszi könnyedsége, eleganciája bűvölt el. Amikor aztán Dsida 1936-ban, tíz évvel első kísérlete után újrafordította Eminescu Glosszáját, írt hozzá egy tanulmányt a műfordítás titkairól, amiben azt fejtegette, hogy a költészet jövője a magyar nyelv vonatkozásában a tiszta rím felé halad, az asszonánccal ellentétben, amely úgymond eldurvítja a költészetet, a műfordítást. Az új Glossza gyakorlatilag igazolta a költő műfordítói elveit, amelyektől én nagyon megijedtem. Hát még, amikor nem sokra rá megjelent Szabédi László válasza is, amelyben azt bizonyította, hogy az asszonánc Arany János óta mekkora karriert futott be és milyen hihetetlen lehetőségeket rejt a költészet, a műfordítás jövője szempontjából. Ez a vita teljesen összezavart, nem mertem kételkedni a tekintélyekben, s jó ideig, bár a versfordítás jobban érdekelt, prózával foglalkoztam. Csak magamban, titkon tanulgattam tovább a prozódia szabályait, a fordítás műfogásait, amelyekről – döbbenten tapasztaltam – egyetlen műfordító sem beszél szívesen.
– Végül is, mikor tört meg a jég a vers irányában?
– Amikor Arghezi végérvényesem berobbant az irodalmi köztudatba. Emlékszem, kezdtek megjelenni a folyóiratokban Antepostume felcímű versei, s engem valósággal lenyűgöztek. Hamarosan összehoztam egy kötetet Arghezi, Brecht és Quasimodo versfordításaimból, amelynek visszhangja volt. Aztán közeledett egy Eminescu-évforduló, szoros határidőket szabtak ki, , mert 64-re tervezték a kötetet, a költő halálának hetvenötödik évfordulójára, de így is csak két év múlva készült el. Én úgy fordítottam akkor Eminescut, mint aki az ábécét tanulja. Össze is szólalkoztam egy fordítótársammal, aki egy daktilikus verset jambusban fordított. Szép, szép, mondtam neki, csakhogy a jambus nem daktilus. Rám nézett és vállat vont: mit számít az? A mai eszemmel visszagondolva arra a vitára, azt hiszem, mégis neki volt igaza. Az én álláspontom az alakhű fordításeszményben gyökerezett, amely szentségtörésnek tekintette, ha valaki változtatott az eredeti ritmuson vagy rímképleten. Pedig amikor rájöttem, hogy milyen könnyen lehet játszani a formával, s felvázolva az eredeti formahálót, a fordító azt igyekszik tartalommal megtölteni, tulajdonképpen nem tesz egyebet, mint a külsőségek kényszeréhez igazítja a mondanivalót, s ezáltal önkényesen, impresszionisztikusan el is távolodik tőle.
– Ez amolyan végső tanulságként hangzik…
– Tulajdonképpen a nagy Eminescu-fordítónak, Gáldi Lászlónak adok igazat, aki szerint azt kell fordítani, amit a költő mond. Nem szabad hamisítani sem a ritmus, sem a rím kedvéért! Kezd úgy kinézni a dolog, hogy a műfordítás külön tudfománnyá válik. Meg kell szívlelni azt a tanulságot, amit a nyelvtudomány úgy fogalmazott meg, hogy a versnek nincs külön tartalma, amiről a forma lehámozható lenne. A vers csak tartalom, vagyis maga a forma: a nyelv, maga a mondat, a szó. Nagyszerű példa erre Arghezi Cuvinte potrivite kötetcíme (1921-ből), amely tulajdonképpen azt jelenti, hogy az “összerakott szavak”. Igaz, sokféleképpen lehet értelmezni, jelenthet összeillőt is, de összeillesztettet is, mindenesetre Szemlér Ferenc fordításában Illő igék lett belőle, ami szépen hangzik, de hangulatban és tartalomban messze áll az eredetitől. Arghezi tehát, bár nem volt nyelvész, megértette: a nyelvtől, a szótól függ a vers, a szóhalmazt kell hiánytalanul visszaadni. Hogy aztán ennek a fényeit, a zenéjét miként reprodukálom, az egy további kérdés.
– Nem tanítják sehol a műfordítás esztétikáját?
– Sajnos nem hogy nem tanítják, de ilyen esztétika nem is igen létezik, legalább is összefüggő és egyértelmű formában. Léteznek ilyen irányú kísérletek, de főként ellentmondó vélemények vannak. Hányszor vitatkoztam erről olasz írókkal is. Az 1984-es Eminescu-kollokviumon a felszólalók gyönyörű fordításokról beszéltek, holott ezek a nálunk honos fordítói eszmények szerint alig-alig ütnék meg a kezdő amatőr szintet. Ha valaki ilyen szövegekkel jelentkezne, azt mondanánk, menjen haza s tanulja meg előbb a műfordítás ábécéjét, tanulja meg, mi a szonett, s utána majd beszélünk… De az olasz fordítók nem hatódnak meg a formától, szerintók azt kell nézni, mit mondott Eminescu. S ha a fordító eléri azt a hatást, amit a költő, mindegy, hogyan csinálta.
– Ezek szerint mindaz, amit nem ennek az eszménynek a szellemében fordítottunk, az enyhén szólva divatjamúlt?
– Nem erről van szó, csak a kérdés ellentmondásosságára kívántam rámutatni. Óriási Eminescu fordítóirodalmunk van, mintegy 100 magyar fordítója ismeretes, s érdemes lenne egyszer egy olyan gyűjteményt is összeállítani, amely valamennyi fordítási változatot felölelné. Csakhogy… az elmúlt száz esztendő alatt jócskán megváltozott a világ, új nemzedékek nőttek fel, s az újabbak kissé másként fogalmaznak és másként gondolkoznak, mint mi, és főleg, mint a mi elődeink. Az 1966-ban megjelent kötetből kiindulva lehetne valami igazán újat csinálni. Mert ha mi nem éreznénk ezt kötelsségünknek Eminescuval szemben, aki az európai líra egyik forradalmasító alakja – mert teljesen megújította a román költői nyelvet -, akkor ugyan ki rajtunk kívül? Ennek mindig sajátos fejezetnek kell lennie a romániai magyar irodalomban, annak tennivalóiban, hogy a költő örökké éljen a mindenkori olvasók tudatában.
– Ön mivel járult hozzá az Eminescu-életmű átültetéséhez?
– Beszélgetésünkre készülődve előkerestem fordításaimat, tizenhárom darab van belőlük. Nagyon szép része az életemnek, amikor ezeket készítettem, előbb a Kacsó-féle kötetbe, majd egy évvel később a Gáldi szerkesztette antológiába, amely az Európa Könyvkiadónál jelent meg. Én főként Eminescu fiatalkori verseit kedvelem. Bizonyos elégtételem, hogy amikor az Európa kötete készült, a Somnoroase pasarele változatai közül a szerkesztő az enyém mellett döntött Dsida Jenő ellenében!
Cseke Gábor
Lőrinczi Lászlótól/Lászlóról többet:
* LŐRINCZI LÁSZLÓ: „C s a k a s z e r e l e m s ú j t s o n” (regény) – Magyar Elektronikus Könyvtár
* LŐRINCZI LÁSZLÓ: U t a z á s a F e k e t e k o l o s t o r h o z (Jancsó Elemér emlékének)
* LŐRINCZI LÁSZLÓ: K i r á n d u l á s S z a m á r s z i g e t r e (Nyomkeresőben)
* Cagliaritól Pusztacelináig – interjú Lőrinczi László íróval (Zsehránszky István | 2009-01-27)
Pusztai Péter rajza
2011. december 22. 17:23
Bukaresti tartózkodásai idején amolyan vendégtanárként tartott egy-egy órát a Hungarológián. Mi, tanárok is beültünk ezekre az előadásokra… Egyszer, 97-98-ban hatalmas felhőszakadás zúdult a városra, s ketten vártuk ki a tanszéken a vihar végét. Csak apróságokat tudok felidézni a beszélgetésből, inkább a hangulata maradt meg… Illetve – erre pontosan emlékszem – a repülőn olvasott egy Esterházy cikket, s nem értett benne egy fordulatot. „Minden asszony életében van egy pillanat”. Azt érezte, hogy valahonnan idéz a szerző, de mit is él át az asszony abban a pillanatban, azt tőlem tudta meg…