Az aradi várban a nagyobbik kazamata falára ólomszögekkel odaszegzett árnyakra céloztunk. Ez akkor volt, amikor Ugri Jocó, a színésztanonc már vagy tízszer kiásta magát a szögesdrót alatt, és bement a városba az ablakpucoló hajadonokkal szerelmeskedni. A gyakorlótérre, ami a város határában, a vesztőhely tőszomszédságában volt, hars nótaszóval vonultunk, közben Jocó a bérházak ablakait bámulta az óvárosban. Hopp, ott van egy, ráadásul szépecske, este kiszököm. Hol találkozott a szépecske hajadonnal, egyáltalán hogyan tudott találkozni vele, hogy ismert rá, hogy fogadtatta el magát, még csak nem is sejtettük. Azt igen, hogy Jocó ösztönélete kifogástalan, mint a szerelmes molylepkéké vagy mint a jegesmedvéké. Amikor hajnaltájt visszavájta magát a lyukon, és a jóllakott kandúr elégedettségével bújt be a katonapokróc alá, ez is félre nem érthető jelzés volt, hogy igen, a kicsike a ragyogó ablak mögött nem kérette sokáig magát. Évekkel később, amikor az újságok a kapitalizmus bírálatául rövid, de velős történeteket publikáltak, az árnyékos oldalról, mi pedig a tikkasztóan napos oldalon kéjelegtünk, hogy ebből a sok szennyből nálunk semmi nincs, akkor gondoltam tulajdonképpen először az aradi Maros-partra. Az újságban az állt, hogy egy Joseph Ugringer nevű filozófia szakos hallgató kerékpáron közelítette meg az egyik müncheni, az is lehet, frankfurti, hesseni vagy brémai bankot, ahova néhány perc múlva belépett, egy fegyvernek látszó szögletes tárgyat fogott a tisztviselőre, felszólította, hogy a készpénzt a mellékelt plasztikzsákba minden feltűnés, különösebb zaj és félreérthető mozdulatok mellőzésével tegye bele. Csak azt csinálja, amit mondok, és senkinek nem lesz bántódása. Akkoriban már feltalálták az elektronikus riasztást, és különösen a jobb helyeken gombnyomásra ment minden. Ki nyomta meg diszkréten a gombot, az esemény rendkívüliségétől félájult főnök, vagy a szeplős és egészen biztos szexis kasszásnő? Erről nem szólt a kapitalizmus árnyoldalait bemutató újságcikk. A rendőrség perceken belül előállott, Ugringert, a mi Jocó haverünket lekapta kerékpárjáról és tíz körméről. Fogalmam sincs, mennyire taksálta a német szövetségi büntetőtörvény ezt a kalandot. Egyik kezében a kerékpár szarva, másikban a pisztolynak látszó szögletes tárgy. Szerintem kapott vagy nyolc évet, mert a magántulajdon szentsége ugyebár, amire itthon nem tanították meg őt és senkit sem. Ugringer-Ugrit úgy bevarrták, hogy azontúl ablakot se volt érdemes pucolni Aradon. Ezt megkockáztatom még akkor is, ha tudom, a zászlóalj kiképzése és a szökés között eltelhetett két vagy három esztendő, és ő nagy volt az alagutazásban.

Az oroszokat mi már nem értük, három vagy négy esztendővel azelőtt, hogy játékkatonaságunk megkezdődött, hazarendelték őket az aradi kaszárnyából, Romániából. Vagy inkább átcsoportosították őket, a magyarokhoz benyomtak még néhány hadosztályt, hogy többé ne forduljon elő ötvenhat. A lengyelekhez. A bulgárokhoz természetesen nem kellett, a románok is el tudták hitetni az oroszokkal, hogy semmi vész, megbízható szövetségesei Moszkvának. Akár szabadnak is érezhettük magunk a szónak ebben az értelmében. De csak ebben. Üldögéltünk a klubban, ebédre piláf volt, kedden és csütörtökön mindig piláfot adtak a popotán. Ez a szó, ami melegebb égtájakon bizsergető képzeteket támaszt, nem több, nem is kevesebb: tisztikantin, ahol a piláf csak annyival jobb, mint a bakáknál, hogy a húst nem zabálják ki a szakácsok. Ennek is története van. Amikor az ezredparancsnok, akinek számtalan vodkaflastrom ékítette arcát, csupa lilán lobogó heg, felugrott a szintén idült lőtéri ezredes mellől, és az asztalkendőt indulatosan lobogtatva beszáguldott a konyhába, hogy hol a hús a mai ebédből? – Jelentem, én abból főzök, amit kapok – mondta Bulă, a főszakács, aki őrmesteri rangban szolgált, s akinek zubbonyán egy friss csepp szósz csillogott, elárulva, hogy épp a hirtelen vihar előtt kapott be egy finom falatot.

– Őrmester, ha valami kétezer évben egyszer előforduló katasztrófa miatt nem jön meg a húsadag, tudja, mit csinál a profi szakács? Levágja egyik ujját, s ha nem elég, még egyet, azt főzi az ezred- meg a lőtéri parancsnok piláfjába! Ez a hét elején volt, csütörtökön a mentőautó szirénázása hasított a tisztikantin pléhtányérjainak és pléhkanalainak csörömpölésébe. Bulă őrmesterért jöttek, aki oly szerencsétlenül sújtott le a bárddal valami lapockacsontra, hogy a kis- meg a gyűrűs ujja a deszkán maradt. Amikor felültették a betegtérbe, mert a mentőben mindig beteg a tér, azt hiszem, egyféle fertőzés ez vagy szakmai ártalom, azt motyogta, hogy most végleg eljegyeztem magam a popotával.

A másnapi taktikai gyakorlatra készültünk. Egyik nap elmélet volt, a következőn terepen eljátszottuk, mit csinál ez a nyugat felé fordított keleti arcvonal, mit csinál a gyalogsági tiszt, ha a román-magyar határ mélységében deszant-egységek jelennek meg, és az ország területi épségét, szuverenitását fenyegetik. Akkor mi lesz? Klósz diákkatona remegő hangon vezényel, s a remegés nem az ellenség miatt. Ha hatost kap, akkor nincs kimenő. Ha hetest vagy jobbat, akkor ha ideje jön, vasalhatja a zubbonyt, a nadrágot, kérheti kölcsön a huszonötöst a zöld vadászhoz címzett likőrre. Ha bevetik a deszantot, akkor a század villámgyorsan lőállásba helyezi magát, ahonnan jól belőhető a műút. Mindegyik szakasznak kijelölöm a lőpászmát a szélső jobb terepponttól a szélső bal tereppontig. A fiúk beássák magukat, aztán várnak.

Klósz játékkatona most már biztos lehet a vasárnapi kimenőben. Vezényszavakat harsog a századnak, ami nincs sehol, sőt, meg se született, mert mikor lesz itt háború, a következő ötven évben vagy később? A politikai rendszerek még csak nem is törékeny egyensúlyát elég jól beállították a világháborút követő béketárgyalásokon, mi akkor így tudtuk, aztán csak kiderült, hogy mégsem. Ugri a maga vájta alagúton búvik ki a városba, Klósz kényelmesen kisétál a kapun, ebben biztos lehet. Abban viszont nem, hogy valakitől letéphet egy huszonötöst.Ezzel most nem nyugtalanítja magát, maradjon a jövő zenéje. Már csak ilyen a belevaló tiszt, aki most tanulja a parancsnoklást. Példát mutat. Maga ássa meg sírját a domboldalban, ahol az ellenségre várnak. Kis gyalogsági ásóját forgatja szorgosan. Most belevág mellmagasságban az anyaföldbe, hasa alatt mélyíti anélkül, hogy fejét arasznyira kiemelné. Aztán a következő pillanatban minden érzékelhető jel, minden, az utókornak ajánlható tanulság nélkül eltűnik a humuszban.

Ki hajt minket a nagy kazamata panaszfalához minduntalan, tán csak hogy beleeresszük a nem különösen hálás és nem feltűnően hálátlan, inkább csak közömbös utókor egy-egy sorozatát a halott tábornokok utolsó földi beállóhelyén? Ez is egy olyan lecke, mondják, amit meg kell tanulni. Hogyne, tudjuk: az ellenség mindig nyugatról jön s mindig egy kelet felé fordított értékrend szerint. Nyugatról jön s nevünkön szólít.

Közelgett a meccs napja is, ami értelmetlenné tette Klósz zászlós kínkeserves igyekezetét. Legyünk jók, lőjünk éleset, és akkor általános eltávozást kap a diákkompánia. Ezt a vodkaflastromos ezredes jelentette be. Szép estét szerzett nekünk, oda voltunk s vissza az örömtől, még a lányokról se kellett fantáziálnunk Mindenki kiment az UTA-Karlmarxstadt barátságos meccsre, még én is, pedig azt se tudtam, hogy rúgják vagy bokszkesztyűvel ütögetik a labdát. Ez azért túlzás, mert a líceumban játsztuk ezt a derűs rugdalózást. De nem lettem focibuzi, aki pronosporton játszik, ez a heti adója egy életen keresztül, néha nyolcat talál, máskor többet, csak az a baj, hogy olyankor a fél ország is, úgyhogy egymilliós leosztásban jelenik meg a nyeremény, mindenki kap huszonkét lej harminc banit. Hogyne, a focibuzi beszáll egy-egy majálismeccsbe, és aztán ötven év múlva, mert még él és mozog, az öregfiúk bükkfarengető találkozóján rúgják tökön. Szó sincs róla! A tribünön tömött sorban álltak a fiúk. Ugri a tribün alatt, s ha nagyritkán megjelent egy nő, pont úgy gyorsleltározta, mint az ablakot pucoló cselédeket az óvárosban. Hát igen, szépecske. Két üvöltés volt, kiszámítottan arányos. Az egyik gólt az aradiak lőtték, az elsőt, naná, hogy az első félidőben. A második volt a revans, nem sokkal a mérkőzés befejezése előtt a dialektikus és történelmi materializmus vendégcsapata szögezte az aradi kapust a hálóba. Így meccsel döntetlenre a magasságos sport és a magasságosabb ideológia. A németeknél ezt másban is megszokhattuk, amiért mégis érdemes foglalkozni a jelenséggel, hát mert ők érvényesítették Aradon a lelátó óvatosan duhaj közönsége s a diákkatonák előtt. A Berlini Fal árnyéka hozta ki belőlük, vagy a drezdai képtár látványa vasárnaponként, ahova egész zászlóaljak masíroztak be műélvezni, egyenzubbonyukon a Szovetszkaja Armija C és A betűje… Azóta sincs válasz, bár már több mint húsz éve lebontották a Falat, és polgáriasult a drezdai képtár közönsége. Az UTA-Karlmarxstadt meccs arra volt jó, hogy annyi limonádét meg hamis kávét vedeljek, amennyi belém fért. Amikor pedig visszaloholtunk a kaszárnyába, hogy ne áristomot kapjunk, hanem vacsorát, a legkülső, hármas számú őrtoronyban megszólalt a gyalogsági csodafegyver. A Kalasnyikov. Öngyilkos lett a szolgálatos őrszem? Hozzábabrált fegyveréhez?Elaludt és rányomult? Hármat találhatsz. E három, s azt hiszem, egyformán valószínű lehetőség kizárja a negyediket. Tíz perc múlva már a popotán vacsoráztunk, és nem hiányzott közülünk senki.