(Cseh Gusztáv grafikusművész képírói világáról)

Volt egyszer egy grafikus, volt egyszer egy redakció…

Ha csupán saját, megélt élményeiből kellene önmagát újraépítenie az embernek (mert hiszen az Erdélyből kitántorgott írástudónak miből is tellene másra), akkor – furamód – ezzel a mondattal kezdeném Cseh Gusztáv grafikusművész kései bemutatását. Azért is, mert ott és abban a közösségben emberi és művészi kapcsolatok annyira összefonódtak, hogy már-már egymást határozták meg.

Ámde, hogy a dolgok lényegébe vágjunk: volt egyszer egy kolozsvári irodalmi hetilap, az Utunk, s annak elhíresült szilveszteri száma, az Ütünk, amelyik voltaképpen az „álorcát ledobott íróemberek” egész évben ki nem osztható (többnyire a figyelmes cenzorok jóvoltából lefogott) ütéseit osztotta ki – persze, nem elsősorban az alkotóknak. Nos, ennek a szilveszteri különszámnak első illusztrátora volt Cseh Gusztáv grafikusművész, képíró, amint utolsó, nagy összegző rajztömbjén önmagát megnevezte.

Merthogy az „üzenetek” kép által is megfogalmazhatóak, s talán ősibbek is, mint a betűbölcsőket ringatók csacsogásai.

Úgy tűnik, Cseh Gusztáv képírói művészetének a lényege abból az alkotói alapállásból közelíthető meg, amely példának okáért egy diktatórikus államrendszerben fungáló, írókat és képzőművészeket maga köré gyűjtő hetilap kettős megnyilvánulásából adódik: menteni a menthetőt a hétköznapokon, hogy legalább a maskarádés ünnepeken – álarc nélkül az ál-orca ünnepén! – adhassa önmagát.
Amint Borghida István művészettörténész, Cseh Gusztáv egyik legjobb ismerője fogalmazott: fegyelmezettség és nyugtalanság ezért válhat művészetének tartóoszlopává. És úgy, azokkal a kellékekkel, azokkal az eszközökkel jut el a „folyók másik partjára” (a KÉPalkotáshoz nem hiába ragaszkodó művész szimbólumrendszeréről van szó), ahogyan és amely eszközökkel sokan kortársai közül úgymond a part innenső oldalán maradnak. Nyilván mindez nem zárja ki azt, hogy Cseh Gusztáv abszurd vonalvezetését ne a görög vázafestményektől, ne az Ingres által értelmezett mindenhatóságból – mármint a vonal mindenhatóságából – vezessük le.

Vonalról lévén szó, hadd játsszunk el a kifejezéssel: Cseh Gusztáv grafikusi munkássága egyetlen egyenes vonal a háromszéki Csernátontól (választott „szülőfalujától”) Londonig, az angol demokrácia – akár az angolokra jellemző fanyar humor, abszurd világlátás – fővárosáig. A hatalom által is közrezárt, tehát tiltott világtól kiindulva el egészen a Tower Bridge víz fölött lebegő, szinte szabadon nyújtózkodó alkalmatosság képszerű megfogalmazásáig. Természetesen ezt az utat kisebb-nagyobb állomások szabdalják: mozzanatok az életrajz és a grafikai munkák kronológiája szerint.

Bár Kolozsvárt született (1934-ben), szellemi szülőföldjének Háromszéket, azon belül is Alsócsernáton falut, a székelység tárgyi dokumentumait múzeumba gyűjtő Haszmann család fészkét tekintette. Azt a vidéket, írja, „ahonnan szépapámat feltarisznyál-ták”. Amikor, igaz, vezényszóra, egyik-másik művész „osztályharcba” vonult, ki a Duna-deltai nádaratásba, acélkohók biztató árnyékába, Cseh Gusztáv vissza-utat választja: vissza az újat gerjesztő hagyományhoz, a népi élet ősi motívumaihoz. (Megtették ezt már mások is, Kós Károly után a derékhadhoz tartozó grafikus Deák Ferenc is, majd a fiatalok közül Plugor Sándor és Árkossy István is már eleve ebből a grafikusi „múlt időből” érkezik, s jut hasonló európai magaslatokra.)

Cseh Gusztáv 1973-ban írja az Utunkban: „Műhelynaplót jegyzek, bár tudom már e soroknál, hogy Donát úti műtermemet messze elkerülöm. Emlékeim egy olyan tájat térképeznek fel, amelyet nagyon szeretnék szülőföldemnek nevezni – születhettem volna ott is, Csernátonban, amiről annyit mesélt apám, s ahonnan valamikor Cseh József szabólegény elindult „ világgá „, és Nagyváradon kö-
tött ki. Vándorkönyvét őrzöm (…) Ma otthonomra a múzeumalapító Haszmann Pali bácsinál találtam, aki már első találkozásunkkor egy múzeumra való gyűjteményről beszélt. ”
A csernátoni múzeumalapító történelemtanárról később Pali bácsi címmel tusrajzot készített (kuriózumként jegyezzük meg, hogy Haszmann Pali bácsi feleségét Cseh Idának hívják!), Cseh József szabólegény pedig grafikáin világjáró — hiszen földgömböt forgat lábai alatt – céhlegénnyé magasodik, akitől már-már nem csupán a nagyváradi úriszabóság, hanem a glóbusz sorsa függ. E választott szülőföld őnála – amint Kántor Lajos a Cseh Gusztávról szóló kismonográfiájában írja – esztétikai értékeket hordozó lapokká csak később vált. Jóllehet az erdélyi falu levegőjét árasztja, néhány rajza, metszete mégis olybá tűnik, mintha egy ambuláns fotográfus készítette volna. Van bennük valamilyen „beállítottság”, valami, amivel a művész választását, szándékát úgymond érvényesíteni próbálná. A szekér (1978) már továbblép ettől a szemlélettől: a kompozíció elemei teljes világot tükröznek, az előtérben ülő gyerek álomvilágát. (Választott szülőföld-világ?) E rajzon is felvillan a csernátoni Haszmann-kúria, de ami fontosabb ennél: az maga a szekér, az indulni kész – igaz, egyelőre lovak nélküli járóalkalmatosság. Ajármű, mint rajzi kellék, persze, nem új Cseh Gusztávnál, de előbbi grafikai lapjain főleg a 60-as évek tördelőszerkesztői, s majdkönyvillusztrátori tevékenységével összefüggő munkáin a modern technikai civilizáció „járműveit” fedezhetjük fel, a gőzmozdony alkatrészeitől az űrhajót eltoló lángszórókig minden feltűnik Cseh Gusztáv rajzain. Az Önarckép Kafkával (1975) című tusrajzon maga a grafikus is – vagy inkább Cseh József szabólegény? – is ebben a járműben ül, részeként annak a fantasztikus utazásnak, amelyet az élet Kafka-i, vagy Ionescó-i fordulatai nyújtanak egy kelet-európai, röghöz kötött alkotóművésznek.

Az utazás élménye a Ceausescu-diktatúra Erdélyében inkább irodalmi élmény volt. Inkább vágyódás a kitörésre, az elérhetetlen új területek és lehetőségek megragadására.

Ha a valóság ezt nem tette lehetővé, maradt hát a játék, a rajz, a vonalak lejtése. Játék a tárgyakkal, a minket közrefogó, vagy minket cserbenhagyó eszközökkel, olykor hulladékokkal is. A „földhöz kötő” világ – avagy rendszer – Cseh Gusztáv képein darabjaira hull szét (Régiségkereskedő 1973, Allegória 1968, de főleg az 1976-ból datálódó A tudás utcája című lapokról van szó), szétesik tehát az a valami, ahonnan csupán egyetlen módon lehet megszabadulni: kitöréssel. Ezt az örökös kitörni akarást, elvágyódást Cseh Gusztáv a maga eszközeivel és kora művészetének a szintjén fogalmazta meg.

Nem feledkezhetünk meg egy-két életrajzi vonatkozású mozzanatról sem, amelyek igen erősen befolyásolják Cseh Gusztáv munkásságát. Az édesapa, id. Cseh Gusztáv maga is grafikus volt, sokáig dekoratív rajzot tanított a Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben, a családi örökség biztos és határozott vonalvezetésében érhető tetten. A már említett, világjáró szépapa sem múlt el nyomtalanul művészünk rajzlapjain. A „világjárás” őnála azonban másként esett meg, még akkor is, ha a 70-es években (a kolozsvári képzőművészek szövetsége egyik irányítójaként) alkalma volt Nyugat-Európát megjárni.

Említettük már: Cseh Gusztáv – vissza Csernátonig – hatalmas UTAT tett meg Erdély szellemi-képi históriájában, szellemtörténeti felfedezésében. Ő így menekült el (vagy meg) attól a darabjaira hullott, szennyezett világtól, amely a diktatúrák, cenzúrák fertője volt egykoron, s amely miatt (művész-sors!), bizony, időnként őt is kérdőre vonták „jól informált” társai. Ennek az Útnak, utazásnak az eredményei ismeretesek az egész magyar nyelv- és grafikaterületen. 1981 és 1983 között véste rézbe, karcolta fémbe Erdély híres főembereinek arcképét, Bod Pétertől Gábor Áronig, Bolyai Jánostól Kós Károlyig és Kuncz Aladárig. Hatvan főember címen megismert, többször kiadott, és számon tartott rézkarcai, arcképsorozata a műfaj legnagyobbjai közé emelte Cseh Gusztáv grafikusművészt. Az erdélyi magyar szellemtörténet erejét hirdető album Orbán Balázs egykori székelyföldi és erdélyi fényképfelvé-
teleire emlékeztetnek. A képíró megnevezés ilyenformán találó historizmus Cseh Gusztáv grafikai nyelvezetében.

A Hatvan főember leghitelesebb magyarázója maga a művész, 1981-ben, a kolozsvári Korunk „kisgalériájában” megtartott kiállítása elé írta: ,-Egy album lapjai ezek a rézkarcok, amit nyolcéves fiam kapott tavaly ajándékba, bőrbe kötve, ezüstcsatokkal ellátva és dedikálva. így akartam figyelmébe ajánlani elődeinket, szellemi nagyjainkat, és ugyanakkor valami maradandót hagyakozni rá örökül. Egy könyv, amely egy személynek készült. Nem az én kitalálásom; az előzmény Kós Károly Ida-könyve. Ez adta az ötletet, a kedvet, hogy magam készítsek egy olyan könyvet teljes egészében, műhelyemben reszelt szélezéssel, szennylappal ellátva. Az anyagot magam válogattam a legjobb tudásom és ízlésem szerint, de Benkő Samu, Jakó Zsigmond, Kányádi Sándor tanácsait szívesen vettem. ”

Akkor nem sejtettük, hogy négy évre rá (1985-re) e „hagyakozás” egészen más értelmet kap, kitágul, s egyetlen személy (Áron nevű fia mellett és helyett) eljövendő nemzedékek egész sorára, az utókorra fog vonatkozni. Azokra, akik szívós, kitartó, a múltunkat ismételten is feltáró munkával vállalják az eljövendő nemzedékek önazonosság-tudatának az építését. Hogy egy képíróművész mit tett, és mit tehet mindezért, arra – mások mellett – Cseh Gusztáv életműve a példa. Néhány éve őt is annak a Házsongárdi Cinteremnek mindennél megtartóbb humusza fogadta magába, mint ama hatvan főember legtöbbjének földi maradványát.

Munkáiból az erdélyi Alsócsernátonban (az anyai ágról rokon Haszmann Pál néprajzi múzeummá alakított, híres kúriájában) örökös tárlata alakult, a hatvan főember panteonja lett a választott szülőföld. A magyarországi műértők Cseh Gusztáv rajzaival, metszeteivel Hajdúszoboszlón egy állandó képtárlaton találkozhatnak.

Végezetül hadd hívjuk fel mindannyiunk figyelmét egy különös, szinte furcsa jelenségre: Cseh Gusztáv grafikai lapjain valósággal hemzsegnek a helységnevek, különösen a városok nevei. Csernátontól Londonig… mintegy az elvágyódó lélek elképzelt (vagy valós) útirányát jelezve. Erdély, Németország, Anglia rajzolódik ki a művész „térképén”. Egyetlen ország, jobb szóval földrajzi térség nem jelenik meg ezeken a lapokon: és ez Magyarország. Atiltott haza képe tabu, azzal sem játszani, sem azt mások kénye-kedvére festeni nem szabad. Ahonnan csak megérkezések voltak Erdélybe, hátizsákos művészek, grafikákra lecsapó vendégek. Hajnalban bekopogók. Kimosta volna tán költői leikéből e tájat a román diktatúra? Avagy a dolgok természetesebb rendje szerint számára Erdély jelentette volna a XX. század végén is – mint valaha, jó 150 éven keresztül – a magyar „képnyelvet” is megtartó „vidéket”?
Kérdések, melyekre egyszer talán érdemes volna megkeresni a választ.

És nem csupán az 1985-ben végleg eltávozott Cseh Gusztáv ürügyén.

(1994-2005)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ