Ide csak kigyalogolunk. A szomszédos őrs egy járőre folyamatosan őrzi, műút vezet a faluból egyenesen a Dráva partjáig, amikor nem volt itt országhatár, akkor komp járt a két part között. Négykampós szolgálat, végig menni kell, a második év nyarán megépül a nyomsáv, kegyetlen találmány, reggel, este végigmegy a járőr mellette, és nézi a kilenc-tíz méter széles fölszántott, simára boronált földcsíkot, nem halad-e át rajta emberi nyom. Egyszerűen nem merünk bűnözni, minden nyomról megállapítható, mikor került oda, és a szolgálati naplóból kikereshető, ki ment el mellette úgy, hogy nem vette észre.

Az első nyáron egy műszaki egység telepedik meg nálunk három hétre, vagy negyven fő, a határjeleket újítják föl. Van köztük motorcsónakos, traktorvezető, motorfűrész-kezelő, kiszabadítják a határköveket a rájuk nőtt bozótból, a másik oldalon a jugoszláv fél ugyanezt végzi, a Dráva mossa a partokat, szigeteket épít, a határvonal elvileg mozdulatlan, ezért folyamatosan egyeztet a két fél, megállapodnak a képzeletbeli vonal helyéről. A műszakiak korán kelnek, hatkor már kinn vannak a terepen, délig dolgoznak, megebédelnek, és délutánra szerveznek nekik színházlátogatást, strandot, városnézést, sőt még sörözni is elviszik őket a sörgyár meglátogatása címén. Sipi provokál bennünket a politikai foglalkozáson: nincs jobb dolguk a műszakiaknak, mint nekünk. Durván és könyörtelenül röhögünk. Sipi a kerületi sporttiszti állásra pályázik, hamarosan elmegy, de előtte gyakoribbá válnak a sportfoglalkozások. Valamilyen keleti önvédelmi sporttal ismerkedett meg a hadnagyunk, abból tart bemutatót a füvön, tiszta őrültségnek tűnnek a karate és dzsúdó-mozdulatok, és hatalmas üvöltéssel kíséri az imitált ütéseket, az ellenfelet ezzel is meg kell félemlíteni. A kicsike ember, éppen mert félelmeteset alakít, nagyon nevetséges. Azután kiállítja Rumcájszt, Köcsögék leszerelése után ő az egyik szakács, hatalmas, majd kétméteres szelíd emberhegy, mutassa be a tanultakat. A medveméretű fiú bemutatja a mozdulatokat, és olyan visító, éles fejhangon sikerül utánoznia a rémületkeltő ordításokat, hogy hempergünk a füvön a röhögéstől. Tulajdonképpen a hadnagyot nevetjük ki.

A politikai foglalkozások is ellaposodtak, ez a belső feszültségeket gyógyítgató beszélgetés is abszolút rosszul kezeli a felmerült gondokat. Mondja Sipi, hogy ezek végigdolgoznak egy műszakot kemény fizikai munkával, utána jár nekik egy kis szórakozás, ehhez képest a járőr csak sétál a jó levegőn, a szabályzat szerint napi egy órában van meghatározva a fizikai munka mennyisége, amit az őrsön végeznie kell, nekünk van jobb dolgunk. Már nagy a pofám, én válaszolok meg: a szakácsunknak háromszor annyit kell dolgoznia, mi takarítunk plusz negyven fő után, az ügyeletesnek tízszer annyi telefont, üzenetet kell fogadnia, átadnia, a bakterünk őrzi az ő álmukat is, két perc alatt megvásárolják a büfé egész árukészletét, úgy kell eldugnom néhány doboz cigarettát, hogy nekünk legyen, közben egy fűszálat nem tesznek odébb az udvaron… Még aznap tárgyalások kezdődnek, másnap bennmarad egy a műszakiak közül, takarítani, konyhán kisegíteni. Én vagyok az ügyeletes, végigtakaríttatom a fiúval az egész őrsöt, utána krumplit pucol a konyhán, fölfejleszthetem kétezer forintra a kantint, és Gusztival, senkinek nem mondjuk, napi egy százas tiszta haszon kitermelődik mindkettőnknek. Nincs feszültség, kicsit irigyeljük a napbarnított fiúkat, még azt is elérjük, hogy ők adják az egyik baktert, amíg itt vannak.

Június végén hívat a százados, komoly lemaradások vannak a szabadságolásokkal, megfelelne-e nekem, hogy júliusban kiadja az első éves szabimat. Nem bánom, de jólesik, hogy megkérdezett. Tíz nap strand és könyvtár és otthon. Előveszem a főiskolás jegyzeteimet, hogy végülis beiratkozhatnék a következő tanévre. Az ügyeletek alatt szabad óráim vannak, a fiókban tarthatnám a könyveket, a nappali szolgálatokra kivinnék mindig pár oldal orosz szószedetet, és memorizálnám, föl tudnék készülni a vizsgákra. A századosnak nincs kifogása, ősszel beiratkozom, a konzultációkat kihagyom, a havi három nap másra kell.

De igazából nem tudok tanulni. Valójában soha nem tanultam, amit ezen a címen művelek, az inkább szórakozás, körülrakom magam könyvekkel, jegyzetekkel, beleolvasok ebbe, abba, megszerzem az ajánlott irodalomból azt, ami fölkeltette az érdeklődésemet, kielégítem szellemi igényeimet, esszét írok valamelyik kérdésről, ami megérintett, és közben valahogy megmarad annyi az emlékezetemben, amennyiből simán teljesítem a követelményeket. Anyám szörnyülködött az első féléves jegyzeteim láttán, a sok szöveggyűjtemény és gyakorlókönyv, némelyik négy évre szól, akkora oszlopot képezett, mint én magam, ő még arra emlékszik, hogy az olvasókönyv leckéit annak idején szó szerint bebifláztatták velük, nővéremmel végigtanulta az általános iskolát, és meglepően jól megjegyzett mindent, tájékozott a történelemben, kémiában, fizikában, vázolni tudja Dél-Amerika földrajzát, és az adatszerűen megjegyző memória számára képtelenül sok, amit egy tanári diplomához meg kell tanulni. Az őrsön nem tudok tanulni, hiányzik az elmélyüléshez szükséges magány. Mindig ott egy könyv a naposasztalon, a tisztek meg a többiek bele-belelapoznak, hogy te ez végig oroszul van, micsoda marhaságok. De bízom abban, hogy katonaruhában megyek vizsgázni, ha jóindulatúak, akkor eljátsszuk, hogy minimálisan teljesítettem a követelményeket.

Az első vizsga magyar irodalom, Madáchot húzom, annyira szeretem, hogy a vizsgáztató hölggyel, rokon lélek, olyan tudományos bensőségesen beszélgetünk néhány mondat után a drámaköltőről, mint egy közös ismerősről. Hatalmas ötöst kapok. Még délelőtt hazaérek, csak a határőrizeti nap kezdetére kell visszatérnem az őrsre. Apámnak dicsekszem szerényen, csak ötös. Akkor szaladj gyorsan anyád után, épp most indult el a kórházba, biztos nagy örömet szerzel neki. Futok, két perc múlva utolérem. Anyám úgy mosolyog, mint aki tudja, emlékszik rá, az édesanyáknak örülniük kell gyermekük sikerének. Furcsa valahogy, ahogy állunk az utcán, halálos beteg, de nekem ők még halhatatlanok.

Az orosz vizsgáktól félek, az idegen nyelven megszólalás erős gátlás alatt van egész életemben, hogy nem azt mondom, amit akarok, és sokkal primitívebb módon vagyok kénytelen kommunikálni, mint azt magamtól megkövetelném. Vizsgák előtt a lányokkal komolyan felkészültünk a folyosón, ők pont ellenkező előjellel vannak bajban, tudnak fecsegni hosszasan semmit mondva, de nem olvasták Karamzint, nincs egy árva gondolatuk róla, nekem meg Tolsztojról olyan bonyodalmas mondanivalóm van, hogy az anyanyelvemen is nehéz összehozni. Én nekik mondok néhány erős állítást a szerzőkről, amit kapásból át tudnak tenni oroszra, én meg ellesem, milyen biztonsággal használnak másfél tucatnyi közhelyet és fordulatot az élőbeszéd folyamatosságának látszatához. Talán egy lexika vizsgát is teljesítettem elégségesre, nem vagyok biztos benne.

A magyar nyelvészeten buktam el. Szigorlat volt, öt félév anyaga, bizottság, mindegyik tagjánál vizsgáztam már sikeresen, és a katonaruhám a bevezető beszélgetés tárgya, az elnök megkérdezi, neki sikerült elkerülnie a katonai szolgálatot, hogy nagyon szörnyű-e. Mondom, ki lehet bírni, csak nincs annyi ideje az embernek készülni, amennyi az igénye lenne. Bele is húztam valami felsorolásos rendszerbe, nincs szerencsém, nem áll össze a papíromon, a feleletemben se. Jöjjek még egyszer. Rendesek, nem írják be az elégtelent, nem marad nyoma a bukásnak, nem kell illetéket fizetni, pusmognak még egymás között, de csak ez a végeredmény. Hamar föladtam, nem rugaszkodtam neki még egyszer.

A júniusiak az első leszerelők. Én vagyok az ügyeletes, már reggel civilbe öltöznek, üldögélnek farmerben, pólóban a lépcsőn, várjuk a teherautót, ami elviszi őket. Leszerelések előtt mindig erős összetartást hirdetnek, nincs szabadságolás, se eltávozás, valami ősi babona lehet, hogy meg kell előzni a rendbontást, ne várják haveri társaságok a civil életbe kilépőt, ők természetesen bandában maradnak estig, berúgnak együtt, kiélvezik, hogy senki nem szólhat ezért rájuk. Köcsög, Kuglis, meg még hárman, csendesek, mintha nem is ők lennének ebben a civil ruhában, mi is, ők is őszintén sajnáljuk, hogy el kell innen menniük. Voltak nagy bolondulások, Köcsögöt egyszer vadnyugati módon, ahogy a filmekben szokás, megkergettük, ajtón ki, ablakon be, borult, dőlt, törött minden, ami az utunkba került, végül hatalmas túlerővel bekerítettük, megkötöztük, rituálisan meglincseltük. Utána egy órát reparáltuk a berendezést, szerencse, hogy Madár tud üvegezni, van is a raktárban néhány tábla… Megérkezik a teherautó, leugrik öt bamba képű kopasz, és felkapaszkodnak a civilek. Kuglis kezet fog mindannyiunkkal, a hadnagynak látványosan nem nyújtja a kezét.

Van köztünk egy Molnár nevű, amikor idekerült, akkor viccesen hátba vagdosott mindenkit, na, mi van kapanyak fölkiáltással. Másnapra ő volt a Kapanyak, későbbiekben csak Kapa. Az újak közt van még egy Molnár, na, te leszel a Kiskapa. Ilyenféle módon hamar befogadjuk az újakat, kicsit magunkat látjuk bennük három-négy hónappal ezelőtt, nem akarják hinni azt a fajta szabadabb légkört, ami itt honos. Egy hét alatt betanítjuk őket, két szakács is van közöttük, egyik bányász volt Komlón, Nyári Mikulás a továbbiakban, és Rumcájsz, aki pincérkedett civilben. Piás is szakács a novemberiek közül, most ők az öregek, és Köcsög szabadnapjain ő volt a felmentett, ő főzött. Nagyon hiányzik mindenkinek Köcsög, nem is a főztje, hanem, hogy annyira természetesen volt szakács, örült, ha ízlett nekünk a főztje, és mindenkinek tudta az ízlését, mindenki személyre szabott adagot kapott, a százados is nagyon szereti a hasát, be-bejárt ellenőrizni a konyhára. Ez most megszűnt, tíznapos váltásban tanulnak bele az újak, Golyó sokat ordítozik, de akkor sem olyan a konyha, mint Köcsög idejében volt.

Következik: 14. Nyár az őrsön