Csoda

„Félrehallottam” a tegnap a rádió hírét arról, hogy Kim Dzsong Un két dél-koreai delgációval is találkozott, az egyiket a volt dél-koreai elnök özvegye vezette, tévesen úgy értettem, hogy egy magasrangú állami delegációval, s bármennyire tudom, hogy kizárt dolog, azt reméltem hirtelen, hogy megváltozik a helyzet, hogy az „örökös” egyáltalán nem viszi tovább az „örökséget”, hogy a „Nagy Utód” egy új Gorbácsov, hogy kurzust vált, egyesítenek.

No de csodák nincsenek. Míg én egy koreai Gorbácsovról álmodoztam, az utód tovább erősítette hatalmát: vasárnap az 1,2 milliós észak-koreai haderő főparancsnokaként említették, a hivatalos pártlap, a Nodon Szinmun hétfői száma a Koreai Munkapárt Központi Bizottsága vezetőjének, vagyis a párt első emberének nevezte Kim Dzsong Unt.

Illetve Észak-Koreában mégis vannak csodák: Kim Dzsong Il halálakor óriási csattanással járó rianást észleltek a Paekta hegyen a Chon tó jegén, azon a vidéken, ahol a kommunista legenda szerint Kim Ir Szen gerillabázist hozott létre a japán megszállás idején. Óriási hóvihar pusztított, ilyen módon gyászolt a természet, legalábbis a kommunista médiák szerint – így válik vallássá az ideológia, de legalábbis egy Tolkien típusú regény kellős közepén érezheti magát az ember. Majd amikor a vihar elállt, így a kommunista mese, Kim Dzsong Il kézjegye látszott a hegy felett.

Ma ér véget a gyász, holnap temetnek, várom, milyen módon szövõdik eggyé a dzsuzse ideológia meg a természet, mi lesz a darumadárral, mely Kim Dzsong Il halálakor háromszor körbeszállta a dinasztiaalapító Kim Ir Szen Hamhung városkában elhelyezett szobrát, majd elrepült Phenjan irányába…

Gergely Tamás
2011. december 27.