A civilizáció polgára vagyok, ezért aztán az egészségbiztosító nem nagy, de annál ízlésesebb kártyája nélkül lépést se teszek. Mindig ott van a zsebemben, este elalvás előtt kiteszem a rendszerint vadidegen szálloda vadidegen szobájának éjjeliszekrényére a feleségem kényképe, a karórám és a csésze mellé, amiben protézisom ázik. Az eb-kártyámra gép írta fel a nevem, hát igen, elég furcsa, de gépiesnek egyáltalán nem mondható. Magor Szindbád vagyok, egyszerűbben Magyar Szindbád, s van úgy, hogy a név többet elárul a neki kiszolgáltatott gazdáról, mint a cselédkönyv a konyhai mindeneslányról. A kiszolgáltatottság túlsó végén tulajdonképpen anyu meg apu áll, ők a madzaghúzogatók, a néhány napos csecsemő fölött boldogan és lélegzetvisszafojtva (s tán mert ez a visszafojtott álldogálás az agy időleges oxigénszegénységével jár) kitalálják, hogy a kicsi a szent keresztségben valami megdöbbentően hangzó trendi nevet kapjon, testvére és aztán a harmadik szintén, azzal kész, családtervezés befejezve, ha minden magyar családban csak annyi gyerek születik, mint nálunk, Erdély nem vész el, Istenünk.

Csupa ilyesmin filozofálgatott a magyar Szindbád, aztán elaludt. „A fogatlan oroszlán” – jegyzi majd meg érthető kajánsággal életrajzírója, mert az csak természetes, hogy ez is van, pontosabban lesz neki. Miután összejárja és körbehajózza a szárazföldeket, feliratkozik egy búvártanfolyamra a Mariana-árok közelében, sőt, még egy űrutazásra is jelentkezik, amit 2015-re terveznek, a világsajtóban pedig egy teljes héten át az lesz a szenzáció, hogy két magyar volt a fedélzeten. Az egyik Charles Simonyi, a másik meg ő, Szindbád… Álmában egy fehér köpenyes angyal szállt alá, legutóbb a zseniális Kondor Béla rajzolt ilyesmiket, s a szintén zseniális Nagy László verseiben suhogott le a földre az angyal minduntalan, csak aztán megint pogányok lettünk, a mindennapok ateistái. Leszállt az angyal az égből, egészségbiztosítási kártyákat kezdett osztogatni. Mindenki kapott, ő is. Neki szerencséje volt, mert ezen a legutóbbi úton semmi se történt vele, se jó, se rossz. Az utazási iroda alkalmazottja viszont pórul járt, mert egy közepes nagyságú afrikai államban bolyongva, egy falucska határában azt magyarázta éppen, milyen érdekes rituálé- és eszmetörténeti hozadékai voltak a kannibalizmusnak a törzsközösségek életében, s hogy miért várták oly kitartóan a hittérítők érkezését errefelé, hirtelen mintha egy nagy kést döftek volna testébe. Összekuporodott, fel se tudott egyenesedni azontúl. Egy nagy majomkenyérfa alatt háncságyra fektették a beteget, pattintott kőkéssel roppant óvatosan fölvágták a bőrt a jobb ágyékon, s a vérző sebbe belenyúlt a főorvos vagy a nagy varázsló, vagy egyetlen bőrben mindkettő, mozgó könyöke, válla árulkodott csupán arról, hogy a hasüregben kotorászik. Kábé három perc múlva kihúzta kezét és körbemutatta a magasba emelt s a gyöngyház színében játszó béldarabkát. A sebre harántirányben néhány fűszálat helyezett, ott imbolyogtak a lába körül, és amikor letépte, ragacsos, tejszerű folyadék lövellt ki az érdes szárakból, legfelül pedig egy nagy levelet tett, a mi keserűlapink afrikai unokatestvérét. – No és akkor számoljunk el – ezt mondhatta a varázsló főorvos, csak mi nem értettük, mert nálunk még nem ütött be az afrikai törzsi nyelvek biflázásának mániája. Japán, kínai, lett és vót, zürjén s persze angol igen, de Afrika, a fekete kontinens érzésem szerint jó ideig még fehér folt marad nyelvtérképünkön. – Hol van az egészségbiztosítási kártya? Ezt sem értettük s még mi mindent, de amikor véres ujjaival kis téglalapot rajzolt a levegőbe, rögtön leesett a tantusz.

Van ennél különb történet is. Városunk egyik üzletembere, akiről mindenki tudja, hogy olyan kemény, mint a kő, az aztékok vagy az inkák, az is lehet, a toltékok vagy a motékok városába látogatott. Meg akarta nézni a piramisokat az őserdőben, bár ettől a helyiek kifejezetten óvták. De hiába, ő a piramisokat akarja látni, neki van pénze, ő nem kérdi az idegenvezetőtől, hogy mennyit kér, s miért annyit, amennyit. Közben ha még lő is valamit, mondjuk egy óriáskígyót, az sem rossz. Otthon majd a rá jellemző szerénységgel bejelenti, ezt a férget én lőttem, amikor három nap s három éjjel, tömény életveszélyben kerestük az utat a rengetegben. Fekete özvegyek lestek rám, tudod, azok a mérgespókok, hogy ha megcsípnek, akkor kámpec, mehetsz Latin-Amerika Földvárára deszkát árulni. A mi fekete özvegyeink, bezzeg – és sokat sejtetően röhög – nem szoktam bánni, ha valamelyik megcsíp vagy egyéb durvaságot követ el velem… Állok elébe! Hát, szóval ez a kontinens legborzasztóbb vidéke, ahol nem történelmet, hanem áldozati rituálékkal és gyilkosságokkal tele horrort írnak azóta is. Amire a vendég hitetlenkedve rázza a fejét: ó, ne mondja, ilyesmire álmomban se gondolnék!

De egészen más történt. Az út egyáltalán nem volt olyan vad és veszélyes, mint a teherhordók elmesélték, vagy ahogyan szándéka szerint ő fogja majd otthon előadni szeretőjének, két nappal később pedig a haveroknak a vendéglőben egy üveg száraz rizling mellett. Szóval, amint ott sétálgat csőre töltött puskával, egyszer csak hangtalan borzalommal felnyílik a kőkapu, megismétlődik az átváltozás, amit a Cortázar-novellából már ismerünk. A novella hőse egy férfi, aki forgalmi balesetet okozott, ennek következtében kórházba, majd nem sokkal utána a műtőbe kerül. Elveszíti eszméletét, „először mocsárszagot érzett”, azután már egészen biztos volt abban, hogy ő egy moték indián, akit azték fej- és szívvadászok űznek, s ha nem akar meghalni (márpedig ki akar meghalni), el kell rejtőznie az őserdőben, „vigyázva, hogy ne távolodjék el a keskeny úttól, amit csak ők, a motékok ismertek.” Olykor-olykor magához tér, azt is tudja, hogy a kórházi ágyon fekszik, de „már körülzárták a fények, a vidám üvöltések. Tőrével még sikerült néhányszor a levegőbe csapnia, amikor hátulról ráhurkolódott egy kötél.”

Minden úgy történt, megint megtörtént, mint a Cortázar-novellában, csak ezúttal városunk vállalkozójával, s még az is mellékes volt, hogy az illető motéknak képzelte magát egy hosszú percig vagy sem. Most hajmeresztő dolgok következnének, mert nemcsak a kiváló írók, de maga az élet is képes arra, hogy csak rendkívül ritkán ismételje magát. A vállalkozó nemsokára megint itthon ette menedzsereinek s melósainak életét. Egy este elmondta, igaz, egyedül barátnőjének, mi történt vele az őserdőben.Egy expedíció kutatói szedték fel az ösvény mellől ( „amit csak a motékok ismertek”). Áldozati kőkéssel felnyitott mellére az indiánok füzetlapot csiptettek, a lapon nagy ákombákomokkal ez állt: Unhappy and undying. He was born without heart. Az őserdőkutatók első kérdése az volt, hogy hol van az egészségbiztosítási kártyája. – A szívem fölött hordanám, csak nincs szívem, ezért a farzsebben tartom – válaszolta elhaló hangon vállalkozónk, s az erőfeszítéstől megint hosszú percekre elveszítette eszméletét. A csoport se szó, se beszéd kivitte az őserdőből, nem sokkal később pedig már a műtőasztalon feküdt, aztán hogy mit csináltak vele az orvosok, nem tudom, a lényeg: hogy itthon van és mindenkinek fennen dicséri az egészségbiztosítót. Ilyesmiket mond: ha nincs a biztosító, akkor most én se lennék. Nem valódi, mindamellett valószínű helyzeteket kreál, ilyeneket: ha valami balszerencsés véletlen következtében elhullatom ezt a kis műanyag kártyát, netán ellopják a szállodában, akkor már rég alulról szagolom az ibolyát. Így viszont felülről! Ezt ő mondja, az ember, akinek nincs szíve, de lám, a biológiai létezés csodájának mindmáig meg nem fejtett paradoxona, hogy mégis él, jobban, mint én, te, ő, mi, ti, ők. Él és gyarapszik.