Az én Koreám
Vörös
A Temetést kétnaposra tervezték, katonai zenével kezdődött, a rádió, tévé közvetítette, egy háromórás processzió indult el Phenján utcáin, melyeket a fővárosiak egyemberként megtakarítottak a hótól, elöl lassú menetben egy fekete limuzin Kim Dzsong Il óriási meretű portréjával, a második autót a Kínából érkezett fehér virágok diszítették, utána a díszkoporsó az elhunyttal, vörösbe vonva, a teherautó oldalához támaszkodva az „utód”, Kim Dzsong Un civil ruhában, hajdonfőn, a másik két fiút nem lehetett látni a menetben.
Fehér és piros. Ez a két szín volt látható a ravatalon meg annak közelében is. A fehér – feltételezem – a gyász színe, a vörös nem lehet más, mint a kommunista eszméé. Mert a Dzsucse alapja is a kommunizmus volt, annak a helyi változata, Kim Ir Szen találmánya. Annyira hozzászoktunk már ahhoz, hogy a kommunista vezetők halálához, a kommunista eszmékhez a vöröset tálalják,hogy eszünkbe se jut, hogy kisajátították a színt maguknak. A kiontott munkásvér szimbólumaként szép volt a vörös, de mi köze már a sztálini vörösnek is a munkásvérhez vagy a kelet-európai kis-Sztálinok uralmának hozzá?! Vagy a kommunista Kínának, vörös, ugye a zászlójuk…? Vagy Észak-Koreának?! Mit keres a vörös a Kim Dzsong Il koporsóján – kétmillió ember halála szárad a lelkén.
Gergely Tamás
2011. december 28.
Pusztai Péter rajza
2011. december 28. 16:18
Láttam részleteket. Mit lehet ehhez a viselkedésmódhoz szólni? Beteg, öröklődő hipnózis? Javíthatatlan genetika?