A nyár kellemes az őrsön. Egy szál gatyára vesszük az álcaruhát, és mindenki mozgósítja a rokonságát, a szúnyogok távoltartására csak az amerikai gyártmányú Johnson spray alkalmas. Kapunk ellátmányként valami hazai gyártásút, de büdös is, és a szúnyogokat sem riasztja.

Az újakkal érkezik egy új ízlés, egy másfajta hang, előtérbe kerül a szex témája. Eddig is szókimondóak voltunk, szinte mindenki levelez egy-két szívszerelmével, sőt Rontó Árpi valódi szerelmi drámát él át, összeveszett a szüleivel a választottja miatt, tizenhét éves csitri a szomszédból, a szülők jobb családot, előkelőbb, iskolázottabb partit szeretnének, ők kitartanak egymás mellett, és az egész őrs tudja, hogy ha pirossal címezve érkezik Árpinak a levél, akkor föllélegzés van, megjött a mestije a kisbarátnőnek. Végül a szülők fáradnak ki, áldásukat adják a szerelemre, Árpi eltávról visszajövet elémcsap ezer forintot, megveszi a kantint, mindenki az ő vendége, az orvos apuka kitömte pénzzel a kibékülés alkalmából. Az újak éhesek az élvezetre, és, ha nem művelhetik, hát beszélni akarnak róla. Nyári Mikulásnak a legnagyobb a hangja, nős, és eltávokon nem csak az asszonyt, hanem az anyósát is lekezeli, a mi fogalmaink szerint igencsak vénasszony kétnaponta erotikusan emlékező leveleket ír a vejének, Mikulás széles közönség előtt hangosan felolvassa a behatolásokat és gyengéd öleléseket fölidéző szoftpornót. És túl gyorsan tanulnak, már bátrabbak, mint az öregek, Bogácsnak könyörögnek, írja ki őket a cigányfalu alá, ott nők vannak. Szakirodalmat hordanak össze, és senki nem ismeri az őrsön a petting szót, mint kiderül. Csak én. Hogyan szerezzünk tekintélyt egy férfiközösségben. Hosszú ideig folyamatos a jelentésbővülés, minden olyan tevékenység pettingnek minősül, amit csak tessék-lássék módon intézett el a megbízott, a gyengére sikeredett ebédtől az új sofőrfiú autóvezetéséig, mert igencsak ugrál, lefullad, rángatózik a kocsi, amikor ő vezeti. Seresnek hívják, Sörös lett belőle, és a fapofát adja. Nem kell semmivel törődni, legfontosabb a belső nyugalom, még a leszart szar is le van szarva. Két hónap múlva leszerelik, kilyukadt a gyomra. Mégis, a fiatalok valahogy túl bátrak, túl gyorsan tanulnak, túl nagy a pofájuk, túlságosan átalakították itt az életet.

És a legbambább, szegény Kiskapa esik áldozatául a rend helyreállásának. Megintcsak ügyeletes voltam, ő ment ki tejért. A faluba kell kimenni biciklivel, s a tejcsarnokból elhozni tíz litert egy kannában. Azért a géppisztolyt vinni kell, a határsávban bármi megtörténhet, akár összefuthat egy határsértővel, és nem tud intézkedni. Mondja nekem, hogy becsap a kocsmában egy korsó sört. Az öregek is így csinálják, sőt jobb napjain a századostól engedélyt lehet rá kérni, de szigorúan egy korsó, mondja Golyó, meg fogom kérdezni a kocsmárost. Én nem tudok róla, mondom Kiskapának. Fél óra alatt megjárható oda-vissza kerékpárral az út, már két órája kiment Kiskapa. Akkor fölemelem a telefont, jelentem a századosnak, hogy a tejért kiküldött járőr nem tért vissza az őrsre, nem tudom, mi lehet vele. Fegyvert vitt-e magával, kérdezi Golyó. Igen. Akkor Kajtár álljon elő, öt perc múlva ott vagyok. Előgurul a Rajgaz, amikor feltűnik az úton a biciklis Kiskapa, teker erősen, a fejét lesunyja, érzi, nem jó, hogy a százados fogadja a kapuban. Sorakozzon föl az állomány! Molnár határőr! Parancs! Lépjen ki! Leheljen rám! Mit fogyasztott? Kiskapa arcán olyan mértékű rettegés, amilyen a halálra ítéltekén, és Golyó belead apait, anyait, amíg bírja szusszal. A katona, fegyverrel a vállán, bemegy a kocsmába, és sört zabál! A márciusiak most találkoznak először a nagyáriával, mindbe beleköltözik a rémület. A tiráda visszatérő motívuma a ’sört zabál’ képtelen képszerűsége, a végén kap Kiskapa egy hónap laktanyafogságot. Nem nagy büntetés, mindannyian úgy élünk itt, mint fogságban, nincs hová menni, ha mehetnénk is, mindössze ebben a hónapban nem mehet haza, itt tölti a három szabad napját. A kopaszok összegyűlnek a klubban, és kitárgyalják, hogy én aljas módon viselkedtem, mégiscsak földobtam, beárultam egy sorstársamat. Nem érdekel a nyomoruk. Még eltelik egy-két nap, Kiskapa megírja haza első kétségbeesésében, hogy bizony keményen megfenyítették, ne is számítsanak arra, hogy a következő hónapokban látni fogják. Vasárnap megjelenik a Kiskapa família, papa, mama, testvér, még a nagytatát is elhozták. Mind ugyanazt a vigyort hordja az arcán, a nagytata szabályos Kiskapa bajusszal és ráncokkal, az alullévők riadalmával néznek körül az őrsön, az irgalmatlan és kiszámíthatatlan hatalom éppen megtapossa a vérüket, az öreg némi szemlélődés után kijelenti, fiam, ez egy börtön. Anyukája sír. A saját szüleim fájdalmát látom bennük, s fölsajog kicsit, hogy még tíz percig kellett volna bírnom a feszültséget. De akkor beleszalad ez a kis hülye legközelebb egy még nagyobb bűnbe, vagy a másik közülük. Golyó viszont tudja, hogyan kell bánni a szülőkkel, rokonsággal. Na mondd meg, fiam, mit ebédeltél ma? Hány rántott húst ettél? Jóllaktál vele? Hánykor keltél ma reggel? Na, mutasd meg az ágyadat a szüleidnek. És az anyai szív ezektől nyugszik meg igazán. Én lebeszéltem a szüleimet arról, hogy itt meglátogassanak. És bennem a tetteket haloványra sápasztó gondolkodói gyanú, átálltam volna a másik oldalra?

Rövid időn belül a kopaszok egyenként biztosítanak arról, hogy a helyemben ugyanígy cselekedtek volna. Kiskapa is rendületlenül bízik bennem, pedig csak a tejcsarnok nem nyitott ki műszaki okok miatt, és ő csak megvárta a nyitást, és csak eggyel több korsóval ivott, mint amennyit előre bejelentett. Bűnösnek tekinti magát.

Pocak utolsó időszakos, kisztitkár-választás lesz. És fölforr az őrs. Sehol nincs leírva, hogy a kisztitkárnak tisztesnek kell lennie, azt választjuk, akiben a legtöbben megbíznak. Engem akarnak, kétkampó a napi szolgálat, másodnaponként kiállnék bakterkodni vagy négynaponta ügyelnék, még ezt is eltervezték. A távolléteim alatt szervezkednek, nem vagyok beavatva, mígnem a hadnagy és a százados összehívnak egy állománygyűlést, én a vasúton vagyok nyolckampón, a fiúk nagyon lassan és nagyon nehezen értik meg, hogy nekem ártanak, ha kitartanak az elképzelésük mellett. Igen, demokratizmus van, az állomány titkos szavazáson arra teszi az ikszet, akire akarja, ebbe senki nem szólhat bele. Az sincs leírva, hogy tisztesnek kell lennie az illetőnek, akibe a többség a bizalmát helyezi. Még a kerület is rábólintana, nem tehetne mást. De azután egymást érnék az ellenőrzések, és a szabályzat olyan, hogy bárki megbuktatható, ha a parancsnokok úgy akarják. Nekem addig jó, ameddig csend van körülöttem. Van jónéhány főtiszt a kerületnél, aki éppen a kisztitkárságot nem tartja összeférhetőnek a személyiségemmel, és találnak arra eszközt, hogy bizonyítsák az igazukat. A közeljövő szemléletes példát szolgáltat.

Közeledik hazafias kötelességteljesítésünk félideje, a tisztesek számíthatnak egy csontcsillagra, a többiek, ha jól teljesítettek, kiváló meg élenjáró címekre. Szocialista munkaversenyben vagyunk, Pocak rajzolt egy szép dicsőségtáblát, egymás alatt sorban a nevek, függőleges rubrikákban a tantárgyak, politika, határőrizet, testnevelés s így tovább, ide kerülnek a hadnagy és a százados által kiosztott érdemjegyek. Mindenből ötöseim vannak, ha nekem nem az lenne, akkor senki más sem kaphatná meg ezt az érdemjegyet, de azért hármasnál rosszabbat se kap senki. És fölterjesztenek a határőrség kiváló katonája címre, többekkel, mindazokkal, akik nem voltak fenyítve az utóbbi időszakban.

És a kerületnél valaki kiemelte a felterjesztések közül az enyémet, visszajött napiparancsban az előléptetés a tiszteseknek, a jelvény meg a három nap jutalomszabadság szinte mindenkinek, csak nekem nem. Bárky őrnagy nem felejt. Golyó és Sipi becsületére ezután őszintén fölnézek, mert csatába mentek értem. Egy napon át csak telefonálnak a kerülethez, egyiknek baráti hangon, hogy kérlek, hogyan várhatjátok el, hogy rendet tartsak az őrsömön, ha kiveszitek a kezemből a jutalmazás és a büntetés eszközét, a másiknak a szolgálati kötelmek bizalmasított tegező alázatával, alezredes elvtárs, elhiheted nekem, a legjobb emberem, mi élünk együtt vele fél éve, minden téren kiemelkedik a többi közül, rá merem bízni az őrsöt, hogyan kezeljem a továbbiakban, akkor helyezzétek el innen, én ezt a helyzetet nem tudom kezelni. És egy héttel később külön napiparancsban megkapom a jelvényt meg a három nap jutalomszabadságot.

Mögöttem egy becsülettel leszolgált év, parancsnokaim sikeres akciója után én is teszek valamit magamért. A politikai tisztek rendszere, sulykolják eleget, a mi érdekvédelmünket szolgálja, a politikai tiszthez bármilyen magánügyünkkel bekopoghatunk, akár bepanaszolhatunk embertelen parancsnokokat. Ennyire senki nem hülye, engem is egy politikai tiszt vágott el, de vegyük komolyan a rendszert, fogadjuk el a logikáját. Az országos parancsnokság politikai főtisztjének írok egy hatoldalas levelet, nem sokra emlékszem belőle, de arra igen, hogy neveket nem írok, nem mártok be senkit, hivatkozom a becsülettel leszolgált időmre, s a magam felelősségét is fölvetem, miszerint mindenki a saját gondolatainak a határőre, de nem vagyok ellenség. Két héttel később az országos parancsnokságról telefonálnak, az ügyeletes kihallgatja, az én szolgálati könyvemet kérik egyenesen oda, meg egy parancsnoki jellemzést. A százados kikérdez, elmondom, egyenesen az országos parancsnoksághoz fordultam, elegem van a megbélyegzésből. Nem biztos, hogy szerencsés lépés volt, állapítja meg a százados, minimum kétesélyes az eredmény. Nem lehet igazam egy tiszttel szemben, ez a hadsereg, minden hadsereg alaptörvénye. Ezen belül kellett volna keresni a megoldást. Az őrsön elterjed, hogy hamarosan elő fognak lökni, tisztes leszek, és akkor tényleg megválasztanak kisztitkárnak. Nem értik, miért „megyek át Golyóba”, miért üvöltöm, hogy én nem leszek tisztes, csak tisztességes. Papíron is.

Természetesen visszadobták a kerület hatáskörébe az ügyet, de nekik tenniük kell valamit, jelenteni fölfelé, milyen megoldást találtak. Behívatnak, egy bölcs alezredes irodájában jelentkezem, két mondat után ismerjük, értjük egymást. Mit akar elérni, fiam? Ha kitörlik a szolgálati könyvemből azt az ostoba bejegyzést, elégedett leszek. Elismerő pillantás, ennyit el fogunk érni. Következik még egy beszélgetés hármasban, Bárky őrnagy előtt ott a kézírásos hatoldalas levelem, mondatról mondatra cáfolja minden állításomat. Mit jelent az, hogy a zászlóaljnál széltében-hosszában azt beszélték, hogy én leszek a függetlenített kisztitkár? Ez a hadsereg demokratizmusának lejáratása, titkos szavazáson dől el, kiből lesz kisztitkár. Így, hosszadalmasan. Azután, végül: maga rosszul tudja, hogy a politikai nézetei miatt nem lett magából tisztes, van a szolgálati könyvében egy érvénytelen lövészet, az miatt nem léptették elő. Itt közbeszól az alezredes: Őrnagy elvtárs, jól értettelek, tehát a határőr szolgálati könyvében nincs is semmiféle bejegyzés a politikai, világnézeti beállítottságáról? Természetesen, nincs. Akkor, le is zárhatjuk az ügyet, félreértés volt, a határőr rosszul volt informálva, ebből kiindulva írta meg a beadványát, aminek semmiféle tényszerű alapja nincs. Maga meg jegyezze meg, hogy érvénytelen lövészettel itt senkit nem lehet előléptetni.

Évekkel később behívtak továbbszolgálatra harminc értelmiségit, köztük engem, a Megyei Hadkiegészítő Parancsnokság irattárának, nyilvántartásának rendbetételére. Természetesen előkerestem a saját szolgálati könyvemet, fehér ragasztószalaggal leragasztva a bejegyzés, fényforrás elé tartva az adott oldal, jól olvasható, mit ragasztottak le.
Az előszobában öltözködöm, kijön utánam Bárky őrnagy, és beleköt a téli mikádómba. Rövid, kilátszik belőle a seggem, éppen ez a divat köztünk. A szolgálati szabályzat szerint… és jól lebarmol, hosszan, megalázó módon.

Következik: 15. Jobbcsati