Egy úr udvarol egy hölgynek. Egyikük hatvankilenc, másikuk egy híján hetven, de bizonyos szenvedélyeknek, úgy látszik, nincs halála. Ahányszor a hölgyhöz megy, az úr mindig banánt és narancsot, meg egy palack bort vásárol, s míg a hölgy a déli gyümölcsöket fogyasztja, az úr a bort kortyolgatja.

Történt azonban, hogy egyszer, midőn dugóhúzót kért, azon dugó volt, a dugón viszont semminő cégjelzés. Ki járt itt, kapott lángra a Monostor emez ősz Othellója. Senki nem járt, nyugtatgatta szegény megöregedett Desdemona. Itt járt valaki!, tört ki az úrból, mint disznóból a halálhörgés e kicsit sem európai tájon. Nem járt. De járt! Nem… De!

A hölgy hirtelen észbe kapott. Emlékszik, drága barátom, amikor legutóbb itt járt (e mondatnál szemérmesen lesütötte szemét) elfogyott a cégéres bor, s akkor leszaladt a közeli boltba, és noha figyelmeztetém, hogy itt bizonyára drágább, bort vásárolt. Talán az a dugó a ludas…

Az úr se volt rest, üstöllést lerohant ugyanoda, ahová a múltkor, remegő kézzel húzta ki a dugót, mindketten lélegzetvisszafojtva figyelték az eredményt, s lámcsak, a dugón tényleg nem volt felirat!

A hölgy megnyugodva sóhajtott fel, az úr azonban nem tágított. Itt mégis járt valaki!, vonta le az egyetlen ésszerű következtetést.

(Forrás: A jódeménység foka)