A kabát még tiszta új, bár harmadik örököse kapta meg az elmúlt télen. Gyönyörű békebeli szövet, tiszta gyapjú. Nem zöld, nem barna (ó, ezek olyan tinglitangli színek), nem is fekete, mert akkor olyan gyászos lenne, hogy csak; gyönyörű egérszürke, tehát se ilyen, se olyan, amire akár azt is rámondhatja az ember, hogy ellenkezőleg, ilyen is, meg olyan is ez a békebeli gyapjú. Csak az a kérdés, történetesen melyik kort érzi békebelinek a kabát tulajdonosa. Békebeli lehetett (dehogy, az volt!) az első világháborút megelőző bő idő, ami valamikor az idők hajnalán a kiegyezéssel kezdődött. Békebeli volt a két világháború közötti szinte-negyedszázad, majd a második világháborút követő fél évszázad, amely tulajdonképpen a mi életünk kerete. Folyékony keret, mint a friss vulkáni láva a fenyőtoboznak vagy szarvasbogárnak. A lényeg ebben az egészben nem a békebeliség, hanem a békebeliség jelzői – hogy milyen volt az a békebeli békeidő. Gyilkos? Hazug? Alantas? Bort prédikáló és hideg vízzel minduntalan nyakon öntő? Törtető és vad, mint egy buldózer? Leszámoló és önfelszámoló, mint egy forradalom? A pozitív jelzősítés gyakorlati hétpróbájáról majd máskor.

Ott hagytuk el, hogy a békebeli gyapjúszövetből békebeli divat szerint megcsinált télikabátnak az első gazdája tudomásom szerint a szálfaegyenes, nagy kakas hírében álló Pista bácsi volt, aki háromszor vagy négyszer felvette, mindig csak vasárnap. -Nézd meg, druszám, legalább kéthavi fizetésembe került. Ezzel persze azt is mondhatta, hogy hivatalnokként hatvan nap alatt se keresett ki egy becsületes kabátra valót. Ez az, amit előre tudni nem lehet, nem is lenne jó, ha tudnánk: Pista bácsi meghalt következő augusztusban, a kabát pedig Apóhoz került. Épp jókor, mert előző telekben viszont én hordtam az 5 télikabátját, nyűttem keményen a nagy terepezésben. Apó is felvette néhányszor a glancos holmit, talált hozzá, mert szálfaegyenes volt ő is, csak aztán megbetegedett, és valamivel később meghalt. Ráterítettük, amikor a második emeletről a kórházba bevittük, azt ismételgette folyton, hogy térdig kútban van a lába. Kicsit féltem, amikor megörököltem a kabátot – ha így folytatódik az elnyűhetetlen balszerencse… Aztán mégis legyőztem borúra hajló kedvem. Ez a kabát tényleg rendkívüli darab, nem divatos és nem divatjamúlt, mintha a szabó eleve úgy haladt volna a fazont meghatározó vonalak mentén és aztán a varrásokon, hogy nagyon is tudatosan kerülte a lecsatlakozást a pillanat divatjához. Még bár meg se kísérelte megtippelni, mi lesz a sikk a belátható, s ami utána jön, a legfönnebb csak sejtett jövőben. A trend, ahogyan manapság mondják. Hogy tényleg trendi legyen ez a kabát a többi, szintén trendi holmi mellett. Ha teljesen tudatos is ez a nem tervezés szabómesterünknél, akkor abban is biztos lehetek, hogy nem fél évszázados időhatárok között mozog. De csak egy pillanatig hiszem, amit nem hiszek, mert ezen a Krivöccel meg Nemerével kopogó keményre jegelt tájon nagy dolog volt a télikabát, ami, említettem, kéthavi fizetését is elvitte az embernek, és különben is. Itt következne az 1989 előtt oly hatásosan működő, s főleg az írókra jellemző mesterkedés: a társadalmi-politikai tabló hidegét összemosni a természeti kép hidegével. Cinkos hunyorítás a színpadról (a vérvörös vászonnal letakart nagyasztal mögül), az író-olvasó találkozó éppen soros írói olvasnak fel az éppen soros vagy tán mindig ugyanazoknak az olvasóknak, ráadásul a legnagyobb csattogóban – februárban, mert az volt a könyv hónapja. Szóval az írók felolvasnak. Amikor én most a zimankó zimankójáról beszélek ebben a versben, ebben a prózában, akkor mindannyian jól tudjátok, miről mondtam ítéletet, s hogy ki a gonosz Télapó, a puttonyát kajánul és önző módon felfaló Moş Nicolae.

Jó idők voltak, ha csak az irodalmi mondhatnék háttérszövegeire figyelünk. Most jól megmondtam, a fülek erre a második, harmadik, ötszázharmincadik síkban megjelenő új szimbolikára vannak ráhangolva. Mint egy parabolaantenna, mert a fősíkban változatlanul a Krivöc meg a Nemere sanyargatta világ. Ebben a szempontozásban egyik-másik írói műhely s szerep belvilágában mindez nem volt több mellékes heroizmusnál. Ami viszont 89 után fölértékelődött. Én soha nem dicsértem a diktátort, árulta el nyílt levélben az egyik. Hát nem, sőt, a kertes családi ház meg a szerkesztőség melegében időbe telt, míg rálelt emez eléggé különös ellenállás táj- és tolvajnyelvére – úgy írni a szerencsére nosztalgiás messzeségben levő, mellesleg valódi gyergyói meg csíki hidegekről, hogy mindenki azt suttogta: áhá! Hogyisne értenénk, csókoljuk forró szíve csücskét, amiben minekünk is helyünk van, és most már az idők végezetéig! Holott a Mester népének istenigazából e mélyrealista hidegekben kellett kibírni, mit rájuk mért a sors és az IGO. Utóbbi a Közüzemek volt, amelynek gázcsapját egyszerűen elzárták Bukarestben, miközben kint mínusz harminc fokot mutatott a hőmérő. Mindegy, elmúlt ez is, de a kabát megmaradt. Pont olyan most is, mint új korában. Ezen a ponton elbizonytalanodom: tényleg a Pista bácsié volt leghamarabb a kabát? Ő érdemesült arra a ius primae noctis-hoz hasonló aktusra, hogy bedugta mind a két karját, és kielégült! Azok az izgalmas bolyhok, a vatelin finom, érzéki vénuszdombjai a bélés selyme alatt… Vagy az öreg volt túl önérzetes, mint általában mindenben, s főleg ebben a télikabátszexben. Hogy dobra verje, egy örökölt, ha még pontosabbak akarunk lenni, egy halottól levetett kabátban feszít téli vasárnapok istentiszteletén vagy a korzón. Mindegy. Pista bácsitól megörökölte Apó (megint a halottól levetett kabát motívuma, olyasmi szerepe szerint, mint a cselekmény rendezőelve egy klasszikus végzettragédiában). Most pedig megkaptam én, és erre nincs sem példabeszéd, sem moralizálgató vagy szenvelgő, sőt, nyavalygó párhuzam. Egyvalamit mégis el kell mondani: eddig még mindig azért tudta elfogadni ezt a nem szimbólumként, csupán kabátként megjelenő kabátot az örökösök sora, mert a sarkalatos igazságok, a morál, amelynek első számú törvénye a jó és a rossz fölcserélhetetlensége, a társadalmi, de emberi dimenziókban is megfogalmazott üdvtan – magunk ás mások boldogulása, e boldogulás tapasztalati módszertana – pontosan és hiánytalanul átadhatók voltak ebben az akárhány nemzedéknyi időben. Most viszont mit ér a fiam az én tapasztalataimmal, amiben természetszerűen benne van az apám, a nagyapám, a dédapám ódon, de számomra még jól értelmezhető tapasztalati készlete is?

Ezért is hogy tudom, én vagyok e pompás, békebeli télikabát legutolsó gazdája. S hogy elhordom-e vagy sem, a történet alakulása szempontjából teljesen mindegy.