Néhány éve nem dohányzom. Egy félreértés miatt, de „okos félreértés” volt a gyógyszeres kezelés segedelmével végbement változásom. Ha valaki azt mondja, örülök a dohányzást „csökkentő” (mindenesetre korlátozó, térben korlátozó) rendeletnek vagy minekhívjáknak, nagyon téved, mint az a „kolléga”, akitől január 2-án reggel megkérdeztem, hogy a kaszinókon kívül a börtönök is védettek-e, mire felháborodottan förmedt rám: „Könnyű neked viccelődni, te nem bagózol!” Nem vicceltem és nem könnyű!

Számomra a kocsma illatának meghatározó összetevője (volt és marad, legalább emlékeimben) a dohányfüst. „Fel a fényhez dohány sűrű füstje száll” – énekelte Zorán. Szilágyi György Füstbe ment drámák című versbravúrjában olvashatjuk: „Népszínműben eresz alá, / hol a gazda üstje áll, / nem a fürge füsti fecske, / hanem Fecske füstje száll.” (A vers 1966-ban, a Metro-szám 1968-ban készült [A fiataloknak mondom: a Fecske az első magyar füstszűrős cigaretta neve.], amikor én már túl voltam a barátok közt, egy bokorban elszívott első cigimen.) A kocsmák később következtek. 2011 decemberének utolsó napján is hallottam: „Elszívok még egy fröccsöt!”

Ne értsenek félre, nem kételkedem a törvényhozói bölcsességben, de elszorult a szívem a kocsmaajtóból kinézve, látva a kint cigarettázókat, s noha jóval tisztább volt a benti levegő, szolidaritásból füstszagot képzeltem bele.