A lengyelek üldözése Poroszországban

A porosz kormány évek óta nagy harczokat folytat a Lengyelország szétdarabolásakor Poroszországhoz csatolt Pozen lengyel lakossága ellen. Németté akarja őket tenni. A népiskolákban már a vallást is németül tanítják a lengyel kis gyermekeknek.
Ebből keletkeznek azok a háborgások, melyek Ausztia szláv lakosait a legutóbbi időben megszállták s kivált Galoczia lengyelei közt nagy tüntetéseket idézett elő a németek ellen. Okot adott rá a gnézeni pór, melynek története a következő.
Pozen tartománynak Gnézen városában nov. 17-20-ikán Vreschen községből való huszonegy szülő állt bíróság előtt, azzal vádolva, hogy a vrescheni katholikus iskola ellen lázítottak, sőt a tanítókat bántalmazták.
A tárgyaláson szomoru dolgok derültek ki. Mert a leánykák nem akarták a vallást németűl tanulni, ezért folyton büntették és verték őket. Viszont a tanítók azt állítják, hogy az iskolában tarthatatlanok az állapotok, mert egy leánykát, a ki németül felelt, társai megvertek. Egy kis leány arczába köpött egy társának, mert német kérdésre németül felelt.
A sok engedetlenségért megfenyítették a tanulókat, de a fenyítés nem lépte tul a megengedett határt. A törvényszék előtt, mint fővádlott, Piazeczka kőmives felesége állt, ki a verések hírére az iskolába ment, s megtámadta a tanitót.
Aztán több anya és apa is elment, s azt mondták, hogy a mely vallást németül tanítanak, az más vallás, mint a lengyeleké, ők pedig a másvilágon együtt akarnak lenni a gyermekökkel. Egy kis leány a német katekizmust a kezébe sem akarta venni, s mikor a tanító ezért szörnyen megverte, a kötényével betakarta kezét, s igy fogta a könyvet. Ez esemény következtében Vreschenben a hatóság nagy szigorral lépett föl. A szülőket befogták, s a pört megindították ellenök.
Laszlowszki káplánt, csak azért, mert tartózkodón viselkedett az esetről, hatóság ellen való lázítás miatt harmadfél évi fogságra ítélték; ugyanennyit kapott Platéczka asszony kinek számos gyermeke van; a többi vádlottat is mind elítélték, kit két évre kit egyre.
A legenyhébb büntetés egy hónap. Az ítéleteket a thorni legfelsőbb törvényszék is megerősítette. E thorni ítélet rendkívűl izgalmat keltett Galicziában, s nagy német-ellenes tüntetések törtek ki, főleg Lembergben, hol a német konzulság épületét katonasággal kellett megoltalmazni. Bécsben a lengyel, cseh, szláv képviselők gyűjtést indítottak az elítélt lengyelek családja számára.
A gyűjtést a nagy lengyel író, Sienkievicz indítványozta, ki a lembergi *Czas*czímű lapban szívhez szóló felhívást tett közzé, s abban ezeket mondja:
„Keresztény és művelt népek nem tűrhetik sokáig a barbárságot. Maguk a németek sem maradhatnak örökké a poroszság jármában, a jövőnek ennélfogva hatalmas forradalmat és kiengesztelődést kell hoznia. Nekünk ki kell tartanunk és kitartásra kell intenünk mindazokat, a kik védtelen áldozatai a tulhatalomnak.
A gyermekek megkínzása után börtönbe zárják a szülőket, a kik kenyeret adnak gyerekeiknek. Egyik vádlottat, egy anyát, a kinek hét gyermeke van, két és fél esztendőre ítélték. Azt akarták talán ezzel, hogy a hősies gyermekek éhen haljanak?
Adjunk kenyeret a gyerekeknek, nyujtsunk vigasztalást az elítélt szülőknek, hogy szerencsétlen gyermekeiknek nem kell koldulni menniök. Az isteni és keresztényi jog részvétet követel a gyermekek számára, annál inkább az olyan gyerekek számára, mint ezek. Irásomhoz 200 koronát mellékelek.”
Az adakozások megindultak. Gróf Potoczky András tartományi marsal 2000 és Badeni Szaniszló gróf volt marsal 1000 koronát adtak a gneseni elítéltek családja számára. Egész Galicziában mindenütt szenvedélyes tüntetések fordultak elő.
A galicziai vidéki városokban is mozgalom indult meg, melynek szintén az a czélja, hogy a porosz erőszak áldozatainak pénzt gyűjtsenek. A galicziai lapoknál is tetemes adományok folynak be.

Egy magyar mérnök a mandsuországi vasútnál

Magyar műegyetemünk kiválóságát hirdetik távol világrészekben dolgozó mérnökeinek sikerei. Nemrég az Ural legéjszakibb tájairól jött haza Kiss Gyula mérnök, a hol rendkívűl nehéz terepviszonyok közt nyomozott egy vasúti vonalat, mi közben a fiatal magyar mérnök általánosan feltűnt szakképzettségével az oroszok között.
Braun Rudolf, szintén igen fiatal mérnökünk Peruban rendez be elektromos telepeket a világ egyik legnagyobb angol vállalata számára, s mint a vállalt egyik legkitünőbb képzettségű mérnökét, ugyancsak megbecsülik. A világhírű Ganz-gyár olaszországi sikereiről nem is beszélve, jelenleg Port-Arthur villamos berendezésével: világitásával, villamos üzemű emelődaruival fáradozik s ezzel a magyar munkának a legtávolabbi keleten nyert piaczot.
Különösen szép eredményeket ért el azonban Gubányi Károly mérnök, a ki jelenleg a Mandsu határon építi a szibériai vasút egy részét. Ez a fiatal mérnök hazánkban is élénk tevékenységet fejtett ki a mérnöki munkák körében. Ő épitette többek közt Keller János társával a győr-veszprémi vasut Czuha-völgyi szakaszát, a Bakony legérdekesebb műútját.
Úgy látszik, hogy itt kapott kedvet a nagyobb vállalatokhoz, mert alig hogy ezt a munkáját befejezte, útra kelt Kelet-Ázsiába, hogy ott valami nagyszabású vállalatban vegyen részt. Sokáig időzött Sanghaiban, hiába várva a kedvező alkalomra. Hazúlról szemrehányásokat kapott, hogy hiú ábrándok után futott. Sanghaiban az irigykedő osztrákok gúnyosan mosolyogtak a háta mögött: mit nem akar ez a magyar!
Ilyen körülmények között találkoztam vele 1898 tavaszán Kelet-Ázsia Sodomájában, Sanghai-ban. Addig főzött, forralt azonban mindenféle terveket, míg egyszer fölkerekedett, Sangaiból átment Vladivosztok-ba s beállt a szibériai vasúthoz vállalkozónak. Rendkívüli szorgalmával, józanságával és képzettségével rövid idő alatt olyan szép helyzetet szerzett magának, hogy ma már büszkén tekinthetünk eredményeire.
Nagy dologban fárad most Oroszország! Vasúttal akarja összekötni Szibéria legkeletibb végét az anyaországgal. 1891-től 1900. év végéig 1630 millió koronát adtak ki erre a czélra, de még az idénre is elő van már irányozva 465 millió korona, s az egész vasút több mint két milliárd koronába kerül.A vasút készen van már a Baikal-tavon is túl, majdnem egészen az Amur folyóig. Jelenleg innen gőzhajóval szokás lemenni az Amuron egész Khabarovszkáig, a honnan már vasút visz le az Usszuri völgyén egész Vladivosztokig.
Nagy baj azonban az, hogy téli időben az Amur be van fagyva, nem lehet rajta hajózni. Aztán meg a folyón fölfelé ugyancsak unalmas az utazás, vagy legalább is nagyon sokáig tart. Egészen más lesz a közlekedés, ha Nercsinszk-től is, a melynek vidékén a ma kész vasút véződik: vasúton lehet tovább menni, majdnem egyenes vonalban Vladivosztokig. Ez az új vonal először átszeli az Argun és Silka folyók közt elterülő hegyvidéket, aztán Khailár vidékén a Khingán lánczát, a melyen átkelve, sokkal alacsonyabb térszinre jut. Valószinűleg ez a hely lesz a vasútvonal legnehezebb része, de többet alig tudnék róla mondani, miután a hegyláncz legnagyobb részt ismeretlen. Cziczihar vidékén a Nonni árvizes lapályra érkezik a vonal.
A Nonni és a Szongari egyesülésének helyén olyan óriási kiöntések vannak, hogy e miatt el kellett kerülni Kirint, az egész ország legfontosabb kereskedelmi góczpontját. Még Petunától is éjszakra marad a legújabb trassz és Hulan-csönn helységnél éri a Szongarit, mert annak itt már szűkebb a völgye, könnyebb rajta átkelni.Ezután ismét nehéz hegyvidéknek tart a vasútvonal, egészen az orosz határig. Lávával takart, gránitból való hegyek ezek s nagy, zárt tömegeiknél fogva sok fejtörést okoznak a mérnököknek.
Gubányi Károly most épen az orosz-mandsu határon alagútat váj a gránit bérczekbe. Képeink elég tájékoztatást nyujtanak a munka nagyságáról, a vállalkozás tekintélyes voltáról. Gubányi valósággal meghódította munkásait azzal, hogy fizetésüket rendesen minden levonás nélkül kiszolgáltatta, mindig józan (ez itt följegyzendő!), a munkásokkal úgy bánik, mint emberekkel, legyenek azok akár muszkák, akár khinaiak. Nagyon szereti különben a khinai munkásokat, mert szorgalmasak, kitartók, tanulékonyak és nem isznak pálinkát.
Az alagút vájásához a legmodernebb eszközöket használja s rövid idő alatt kitűnően be tudott
rendezkedni. Pedig magának kellett még lakóházat is építtetni, a melyhez maga vágatta a fát, hiszen
nem volt ott semmi. Emberi lakás napi járóföldre sincsen! A szibériai vasut mandsuországi szárnyvonalai közűl azt, a melyik a Mukden-ből az ország fővárosából kiindúlva a Pecsili-öböl nyugati partjain Peking felé tart, magam is láttam épülőfélben: töltései és bevágásai részben már készen voltak, noha akkor (1897 november és deczember havában) a munka szünetelt.
Ez a szárnyvonal San-hai-kuan-nál csatlakozik a Pekingbe vezető, már üzemben volt vasúttal. Fontos ez a szárnyvonal, mert valószínűleg ezen fogják a vasútat szénnel ellátni. Kincsou-fu vidékén és főleg Kai-ping helységnél nagy széntelepek vannak, a mit Kai-pingnél már nagy mértékben ki is aknáznak. A Peking-Mukdeni vonal 853 km. hoszszában már üzemben volt a múlt évben. A Mukdenből Port- Arthurba vezető vonal 474 km. hosszú s szintén megnyílt már a fogalomnak. Sürgony-vezetéket még a khinaiak csináltak az egész országon szanaszét s már 1897 őszén sürgönyileg kaptam pénzt Sang-haiból Kirinbe.
A meglehetősen néptelen országon vasútat végig vezetni óriási nagy feladat. A terep mondhatni, teljesen ismeretlen volt, a mérnököknek először hatalmas szélességű területet kellett alaposan végigtanúlmányozni a legkedvezőbb vonal fölkeresése végett. Arról azonban nem panaszkodhattak az oroszok, hogy a nép velük szemben ellenségesen viselte volna magát.
Mindenütt a legjobb indúlatra találtak, a miben az európaiak kis jóakarattal mindig részesülhetnének a köznép részéről. A mandarinok pedig kellőképen meg voltak „sima” úton nyerve az orosz barátságnak. Kirini tartózkodásom alatt az ottani mandarin peszgővel, konyakkal, stb. kinált s azokon mind orosz vignetta volt látható. Kirinben az orosz rubelt mindenütt elfogadták, sőt értették is a vele való számolást.
Valószínűleg innen ered az, hogy az oroszok olyan könnyen jutottak Mandsuország birtokába a jelenlegi zavarok alkalmával. Nem hiszem, hogy az ország kellett volna nekik első sorban. Van Oroszországnak elég földje, a mit úgy sem tud benépesíteni. A Pecsili-öböl nyilt tengervidéke után áhítoztak, meg a vasústat akarták biztosítani, mert ezzel valószinüleg hatalmas lendületet fog nyerni Oroszország keletázsiai hatalma és kereskedelme.
S ebben a századokra szóló s hatásában az európai miveltséget is hatalmasan terjesztő nagy műben egy derék hazánkfiának, Gubányi Károlynak is osztályrész jutott, a mire csak örömmel gondolhatunk.

Cholnoky Jenő

Rikkancsok

Mióta krajczáros,- vagyis már most kétfilléres- ujságok megszülettek, azóta a főváros utczai alakjai is szaporodtak egy tipussal: a „rikkancs”-haddal. Kik s mik ezek a rikkancsok? Azt a fővárosi ember nagyon jól tudja.
A kétfilléres újságok árulói ezek, kik különösen kora reggel s esti öt óra után százával lepik el a főváros utczáit a harsány kiáltásaiktól:-„E-esti újság!… Friss ujság!…” és ki tudná miféle más újság,- sehol sincs nyugodalom. Az utczasarkokon öt-hat kínálja egyszerre portékáját, de még a legszűkebb sikátorokban sem igen mehetni úgy el, hogy egyszer csak füünnkbe ne harsogjon: „Második kiadás!”
Ezeket az ujságárulókat nevezte el a Budapesti humor „rikkancs”-oknak, arról a szakadatlan rikoltozásról, amelylyel az unalmas csönd enyhítéséről oly lármás buzgósággal gondoskodnak. Kivált eleinte, míg szabad volt az ujságok szenzációsabb tartalmát is kikurjongatni.
Mostmár a rendőrség tilalma foytán vége ugyan emez aranykornak, csak az ujság nevét lehet fennen hirdetni, de azért most is bátran megérdemlik a „rikkancs” nevet. A rikkancsok sok százra menő seregében mindenféle ember van.
Nem egy kerül olyan, a ki diplomát tudna felmutatni, olyan sem ritkaság, a ki fogaton járt valaha s takaros földbirtok, vagy dús jövedelmű üzlet tulajdonosának mondhatta magát, elvétve jó falusi alakok is akadnak, némelyikről még most is lerí a hajdani jó mód.
Egyiknek-másiknak mintha még most is a „cselő hé, csáli hé” kiáltásra állana a szája amivel valamikor azt a czímers négy ökrét bíztatgatta,- de bizony most már csak „tessék Esti Ujság” vagy „Friss Ujság” lesz belőle.
Szomorún hangzik ez a kiáltás, sokszor kiséri egy-egy gyenge sóhajtás is, de hát hiába, forgandó a világ sorja s mindig dicséretesebb kétfilléres ujságot árúlni, mint Amerikában, vagy az öngyilkosságban keresni menedéket.
Vannak aztán öreg, töpörödött anyókák, kis gyermekes menyecskék, toló kocsiban ülő nyomorékok, de a rikkancsok zöme mégis a fürge 10-12 esztendős gyerekekből áll. Ezek vívták ki szakadatlan lármájukkal a „rikkancs” nevet.
Ezeknek sem nyelvük, sem lábuk nem nyugszik egész nap. Mikor kora reggel, délután, meg estefelé megjelennek a két filléres lapok, már akkor a rikkancs-had százával lepi el az illető kiadóhivatal környékét, azután megrakodva egy-egy nagy csomó ujsággal, mesés gyorsasággal árasztják el a főváros minden részét. S még az utója alig jutott a maga példányaihoz, már az eleje rég ott kiabál a távoli külvárosokban, de hirtelen elárasztják a Városligetet, Svábhegyet s egyéb kiránduló-helyeket is.
Vannak köztük, a kik már sokra vitték: segédekkel dogoznak. Ezek több száz ujságpéldánnyal rohannak s a hidaknál, nagy utcza- kereszteződéseknél váró segédeket látják el kellő számú példányokkal, hogy nyargaljanak azokkal a maguk bizonyos utczasarkára. S nyargalnak is a szél gyorsaságával és lármájuktól csakhamar visszhangzik a főváros egész roppant területe.
Különben a rikkancsi állapot nem is rossz és sok szegény embernek biztos kenyeret ad. Naponata átlag megkeresnek 1-2 koronát, némelyik többet is, a mi bizony nagy segítség szegény embereknek: sőt szükség esetén meg is lehet belőle élni, a mint hogy sok rikkancs csakugyan kizárólag az ujságárúlásból él.

Hajótörések az angol partokon

Angolország fölött november 12-én, 13-án és 14-én irtóztató vihar zúgott el, mely különösen a parti hajózásnak okozott igen nagy károkat. Ez alatt a három nap alatt egész közönséges látványnyá lettek az olyan hajók, melyek vészjeleket adtak a part felé.
A legszörnyűbb katasztrófák egyike az „Active” nevű vitorlás hajót érte, melyet november 12-én éjjel, mondhatni pozdorjává tört a vihar Granton szikláin. Ez a hajó a parttól mintegy másfél mérföldnyire volt, mikor a szél eltépte horgonyköteleit s a partra sodorta a hajót, egyenesen neki a szikláknak. Mentésre alig lehetett gondolni s a legénység, a kapityánynyal együtt húsz ember, a habokban lelte halálát.
Dover mellett igen nagy bajba került egy „Jaspar” nevű hajó, melyet kikötői szolgálatra szoktak használni. A szélvész eltépte a hajót a parttól s miután ide-oda czibálta a tengerben, nekivitte a part óriási sziklafalának. A megmentésére sietett tengerészek kötélhágcsót bocsátottak le a 300 lábnyi magas sziklafalról s azon bocsátkoztak le néhányan társaik segítségére.
A leszállás roppant veszedelmes volt, mert az erős szél ide-oda lóbálta a kötélhágcsót s a mészkőszikláról folytonosan hullottak a mészkődarabok, melyek ellen aczélsisakot vettek a leszállók fejükre. A „Jaspar”-on levők nem is merték a felszállást megkisérteni, bármilyen veszedelemben forogtak a hajón. Inkább megvárták, a míg a kikötőből jött egy hajó megmentésükre, a mely aztán hosszas küzködés után fölvette őket fedélzetére.

Sport szerencsétlenségek

Egyik fővárosi vívóiskolában baleset történt: egy vékony pengéjü kard hegye szurás közben a védő álarcz sodronyán áthatolva, a vivó szemébe hatolt ugy, hogy a szerencsétlen ifju valószinüleg a szemevilágát veszti.
Mondjuk mindjárt el azt is, hogy hasonló, bár nem ily sulyos balesetek a vivóeszközök hibásvolta miatt már többször fordultak elő. – Az első kérdés minden sportbarát előtt az, nem lehetne-e az ilyfajta baleseteknek elejét venni, hogy az ugyis nagyszámu ellenőrizhetetlen balesetek számát ne szaporítsák a kikerülhetők. – Határozottan azt felelhetjük rá, hogy az ily balesetek kikerülhetők a vivómesterek szigoru figyelmével.
Arról van ugyanis szó, hogy vagy a kard penge legyen szélesebb, vagy az álarcz sodrony-fonása sürübb. Az olasz vivórendszerrel azonban bejöttek a könnyü, vékony olasz kardok, minőket régen gunyosan hölgypengének neveztek melyeket ezelőtt csak a gyermek vivók használtak. Hozzájárult ehhez az is, hogy az álarczokat is nagyon megkönnyíteni akarván, a sodronyfonás is ritkább lett. – Igy történhetett tehát a szerencsétlenség. És bátran mondom, hogy csak azért nem történt eddig több baj, mert a vivóink a szurásnál nem a fejre, hanem a mellre czéloznak.
Próbálják csak mestereink a vivók kardjait átszurni az álarczok sodronyain, bizonynyal sok kardot vagy álarczot fognak kitiltani termeikből. Mert azt feltesszük lelkiismeretesen mestereinkről, hogy e szomoru eset tanulságából minden vivóeszközt megvizsgálnak tornatermeikben, és a veszélyeseket kiveszik a használatból.
Nem mondjuk azt, hogy a gyenge karu vivó is nehezebb, szélesebb pengéjü karddal vivjon, de általában vissza kellene térni a Keresztesy-féle elvre, hogy ne játékszerrel, hanem karddal vivjunk. – A mai vivók nagy része sem a kardot nem birja, sem a sulyosabb kardvágásnak fájdalmát nem tudja türni. – Aztán meg divatba jött a rövid ujju vékony tricóban való való vivás és a vivókabátban való vivást a melegség miatt kevesen kultiválják.
Volna azonban e szomoru eset alkalmával pár szavunk fiatal athlétáinkhoz is. – Az ifjuság nagyon könnyen elbizonytalanodik épségének, erejének tudatában és olyan valaminek tartja egészségét, mit a veszélyekkel csak edzeni lehet; holott a dolog fordítva igaz: az épséget türelmes gonddal azért ápoljuk, neveljük, hogy a kikerülhetetlen veszélyek alkalmával a bajoktól megóvjon.

1902-ig hány percz telt el?

Egy buzgó statisztikus, kinek sok a fölösleges ideje, kiszámította, hogy Krisztus születésétől fogva mostanig még nem telt el egy milliárd percz.
Egy közönséges esztendőben 525,600 percz van, ami tizenkilencz században 998.690,000 perczet tesz ki. E számítás szerint az első milliárd csak 1902. augusztus 8-án délelőtt 10 óra 40 perczkor telik le.
Ha azonban még pontosabban számítunk és a szökőéveket is figyelembe veszszük, ami évenkint 1600-ig 25, azóta pedig 24 napot tesz ki, akkor az első milliárd már tavaly április 22-én délelőtt 10 óra 49 perczkor letelt s már benne vagyunk a második milliárdban.
De nemcsak egy milliárd percz, hanem egy milliárd másodpercz is tekintélyes idő, körülbelül harminczkét esztendő, melynek kétszeresét már kevés halandónak adatott élnie.
Az angol versenyeken szinte nevetséges, hogy az óriás erejü athléták mily asszonyos gonddal óvják magukat a verseny előtt és után még a széltől is. – Az athlétaság a léleknek nem azonos bátorságában rejlik, hogy bátran elkövetjük minden egészségtani meggondolatlanságot, hanem hogy testünket a legaprólékosabb egészségtani szabályok betartásával erőssé és edzetté tegyük.

(Forrás: huszadikszazad.hu)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ