Június 15-én Marosvásárhelyen Dan Culcer kétnyelvű – románul és magyarul – megjelent gyűjteményes verskötetét mutatták be a Szentgyörgyi István Művészeti Akadémián, amelynek a Párizsban élő költő a vendége volt. Az Utopia / Utópia c. verseskönyv szerzője ezen az egyetemen vágott neki az életnek 1963-ban mint frissen alkalmazott tanársegéd, s ugyanebben a városban lett szerkesztője a hetvenes évek elején indult Vatra című folyóiratnak, amelyet most is tudósít Franciaországból. A verseskönyv fordítójaként örömmel vettem részt az eseményen, s eszembe jutott, Dan hány lefordított versét közöltem már a hajdani Káféban. Most itt az időszerű pillanat, hogy néhányuk visszakerüljön az újjászületett portál adatbázisába, azzal a szerzői vallomás-részlettel együtt, amely a kötet végén helyezkedik el. (Cseke Gábor)

A vers mindenek előtt ütem és rendülés, felidéz, nem pedig leír, az értelem legmélyénél is mélyebbre merül. Később elválik, hogy esetemben, van-e odalent valami, s az alámerülés után létezik-e egyáltalán visszaút? Ezt csak esetleges olvasóim tudnák megmondani. Eddigi szövegeim tájékozódási pontok az utópia birodalmában. Vagyis, a jelenre aggatott seholsem, akár egy teknősbéka túloldalán található világ, amely nem látható ugyan, de maga a világ.

Egy román számára idegen nyelven írni sok mindentől függ, egyrészt, hogy milyen nyelvről van szó, másrészt, ki az illető költő. Az én esetemben kettős kihívásról van szó. Egyrészt a fajtám- és nemzedékembeli értelmiségieknek szól, akikről úgy éreztem, hogy ostoba idegengyűlölet, tudatlanság vagy úri pökhendiség miatt ellenségesen viseltetnek a magyar kultúrával szemben. És mindazoknak, akik ostoba módon viszonyulnak ama viszonylag közeli múlthoz, melyben a magyar közigazgatás arra használta ezt a nyelvet, hogy a számára szükséges demográfiai fölényt legitimálja. Másrészt a kihívás a magyar értelmiségieknek is szólt. Méghozzá azoknak, akikről úgy éreztem, hogy ostoba idegengyűlölet, tudatlanság vagy úri pökhendiség miatt ellenségesen viseltetnek a román kultúrával szemben.

Egyúttal éreztem, hogy kötelességem ezáltal is meghálálnom mindazt a rendkívüli érdeklődést, amit legalább egy évszázada a román irodalom iránt mutatnak. Tudomásom szerint nincs még egy nyelv, amelyre a román irodalom ennyi művét fordították volna le. A hírneves és jeles fordítók nagy része – sőt, meglehet, kizárólag – erdélyi magyar…
Sajnálatos, hogy a Kriterion könyvkiadó felhagyott a magyarról románra fordított alkotások kiadásával. Ez a törekvés 1971 után honosodott meg, akkor még Romániában éltem, s a Vatra folyóirat szerkesztősége mellett, a román–magyar művelődési kapcsolatok történetében először, fordítói közösség csoportosult a magyar irodalom román ajkú fordítóiból, úgymint Romulus Guga, Andrei Fischof (Freamăt), Tudor Balteş, Dan Culcer, Ştefan Borbely, Kocsis Francisko, Maria Mailat. Voltak még mások is: Bukarestben vagy Kolozsváron, mint Gelu Păteanu, Paul Drumaru, továbbá a magyar irodalom jó ismerői is, amilyen Nicolae Balotă.

Mindenek előtt az erdélyi magyar irodalmat vettük célba, amely sajnos, az egyetemes magyar irodalomnak csak egy vidéki leágazása, annak ellenére, hogy a gazdasági szempontokat leszámítva, ma már semmilyen akadálya nincs annak, hogy az egész világon – s mindenek előtt a magyarországi könyvpiacon – terjeszteni lehessen. Meglehet, hogy a romániai román közönség, ha nem is nagy számú, de állandó és hasznos tartaléknak bizonyult…

Nyelvi „eltévelyedésemhez”, anélkül, hogy tudta volna, Ion Mircea költő is akaratlanul hozzájárult. Visszaemlékeztem ugyanis, milyen ragyogó ötlet volt egy verse, amelyben a román szöveget magyaros, néhol az ironikus felhang dacára is barátságos, erdélyi magyar beszólásokkal fűszerezte.

Nem hiszem, hogy identitásunk odalesz, ha más nyelven írunk. Nyerünk az eredeti mellé egy kiegészítőt, amely, ha nem is annyira erőteljes, mint az eredeti identitás, ahhoz elégséges, hogy virtuális hídként szolgáljon, amelyen át más valósággal is kapcsolatba kerülhetünk a mi énközpontú valóságunk mellett.

Édesanyám, Ersilia, aki 1907-ben született a határvidéken, Felneacon, tősgyökeres bánsági asszony létére magyarul is tudott, s gyakran mondogatta nekem a szólásmondást – amiről nem is tudom, román-e vagy más eredetű -, hogy meggyőzzön, miért szükséges idegen nyelvet tanulni: ahány nyelvet ismersz, annyi ember vagy. A nyelvismeret ezáltal erővé, megsokszorozó erénnyé vált a szememben.

Ugyanakkor örökké szükségét éreztem a párbeszédnek és nem voltam híve a harmadik nyelvű közvetítésnek, amely a közvetítőnek túlzott hatalmat ad a kezébe a rászorultakkal szemben. A tolmács, a fordító meg nem érdemelt hatalmat kap, titkok birtokába jut és az eszmecserét is befolyásolja, amennyiben a felek nem maradnak meg a jóindulatú semlegesség keretei közt. Ezt a szerepet játszotta Romániában, 1940 előtt a francia, majd 1945 után az orosz, most meg az angol. Mindegyik esetben elvesztettük a közvetlen, kétnyelvű társalgás árnyaltságát közvetlen szomszédainkkal, s ezzel együtt azt a rokonszenvhatást is, ami mindebből fakadt.

Hármas műveltségű ember vagyok, de íróként – csakis román. A kihívás azonban, amit magammal szemben támasztottam olyan területekre is elvezet, ahová korábban nem volt szándékom bemerészkedni. Ugyanakkor személyes erkölcsi adósságom van a magyar nyelvvel szemben. Ezen a nyelven indultam költőként Cseke Gábor költő segítségének köszönhetően, aki hozzám hasonlóan kolozsvári és egyetemi társam volt. Az történt, hogy ismételt kísérletezéseim dacára, hogy az 1968–1971-es évek román sajtójában közölhessek verset, a szerkesztői ígéretek dacára az én indulásom valahogy nem akart összejönni. Ma sem tudom, miért történt ez így. Hinni szeretném, hogy nem a szövegeim minőségével volt a baj, hiszen utólag helyet kaptak induló, Un loc geometric (Egy mértani hely) c. kötetemben.

Hic sunt leones
Ballada gyanánt

Kakasok szólnak Doloruz mezején
Első ízben hogy megszülettem én
Agyonolvasott szemem se látja vörösben
A bolygókat hová vakon elvetődtem

Solis csillagát már rég bekóboroltam
Gondolatban, elvégre törpe voltam
Később meg Hasini (sic!) szigetén
Polisról szóló könyvet olvastam én.

Kalandom volt elég, éltem az életet
Szamara felé féltékeny irigység vezetett,
Szamárként régen sokat álmodoztam,
Füleimmel a Pojácát agyonnyomtam

Az Amabit földrész míg csöndben hajózik,
Sötéten-zordonan Tristaneur, a kalózhajó itt
vár reám, s miközben a zöld óceánt bejártam
Szemem színe a sóé, csupa só a szakállam.

Szélre szorult állatok

Nyáj szélére szorult állatok vagyunk, örökké óvakodva
De túl későn fogjuk fel a veszélyt
Kiöregedtek a nem használt riasztóberendezések

És lelassult figyelmünk
Második természetünkké válik.
A csoport, a horda nem óv bennünket.
A nyáj széléről írok,
rettegve, tömören, sérülékenyen tehát.

Megkövült pillanat

Csak mi vagyunk, kővé vált pillanatban
a pergő eső szálai fehérek
madárrikoltás nyílik a virágok fölött
ajkad oly keserű, akár a méreg.

Csak mi vagyunk, napverten, elveszetten,
és a testünkben harsogó halál
öreg kebled árnyékot vet a földre
termékeny nőm, ki kasként muzsikál

Liliomszál

Liliomszál, te félelmetes,
miért az elefántcsontszíned, öreges, vadóc,
ég és föld közt tovasikló
a patyolat számosai, a megfúltak felé

Liliomszál, te boldogságos,
érintetlen, átfoghatatlan, csodás.
ég és föld közt tovasikló
a patyolat számosai, a tikkadók felé
miért sújt a vég, vadócom, egyetlenem?

Az árnyas hasíték

Amikor taknyos kölyök valék,
Kis szőke barátnőm, egy vakarék,
Aki a szomszédék lánya volt,
A neve Rozalica volt.

Lába közt árnyas hasíték ásított,
Azt mondták a haverek hogy hű de mély
De máig se tudom az ember azon hová juthatott.

Azt mondták kismadár a neve
De nem volt mit kezdjenek vele,
Csak az én szerszámom passzolt bele
Ezért én bámulhattam és kefélhettem vele.

Fejemen autós sapka volt, az ő arcán mosoly,
A házon, ahová bújtunk, ajtó-ablak se volt,
Az udvar közepén, sok-sok szúrós bokor
közt katonák alig-elásott koponyáira leltünk
mellettük tölténytáska s tán benne a lelkük.

1944. augusztus 23-2004. augusztus 23.

Tehozzád éntőlem

A világ olyan lesz mint te meg én
Jelszavakat rikoltoz s ül a fenekén
Mélysovén indulat bódulatában
Olvasva motyog egy latin latrinában

Szemetet ringat a tenger sima tükre
Parton, szigeten fenevadak közt megülve
Az emberek ugatnak harapnak hátulról dugnak

A szédület, a kín, a rengés kibuktat
Senki se képes magától szabaddá válni,
Uram, hitünket meg fogjuk még találni?
A boldog hentes sarkán kuporog szarva-nyögve,
S latin latrinán sovén-ül mindörökre.

A Siralomvölgyben

A Siralomvölgyben
hová kimúlni jöttem
a szakadék balján
a keresztfa alján
az Úr koponyája.

A varjak rájárnak
szemgödrébe vájnak
valahol jaj de rínak
szerelmeink elnyílnak
belepi őszi rozsda
kánon lekaszabolja
nagyvíz megmocskolja
kavarja-sodorja
terülő éj palástja
holtak feltámadása

2008. március 11.

Cseke Gábor fordításai

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ