A 70-es évektől már én is mehettem külföldre. Vagy csereként vagy pedig valamilyen újságíró-küldöttséghez csapva. Dagadt a mellem, amikor csereként, egyedül, Csehszlovákiába utazhattam két hétre. Ám mindjárt lelombozódtam, amikor a pozsonyi Új Szónál Szárká főszerkesztő-helyettes azt kiabálta a folyosón: „Megjött a román! Megjött a román!” Mire én : „Elnézést, de azt hittem, hogy ez magyar, és nem szlovák szerkesztőség!” A többi már jól ment. Kezdve attól, hogy az első nap rengeteg sört diktáltak belém, egészen addig, hogy kétórányira Prága után, egy falu kocsmájában nagyon szomorú lettem, amikor megtudtam, hogy az asztaloknál söröző és magyarul beszélő férfiak a Benes-dekrétum „jóvoltából” kerültek a német határ közelébe. Jó humorú prágai kísérőm, bizonyos Somogyi nemcsak a híres Lanterna Magicába és a Hasek-sörözőbe vitt el, de rendre megmutatta az olyan „polgári értékeket” is, mint az egyik templom homlokzatán az a szobor-páros, amelyen a plébános úr az apáca szoknyáját kaparássza. A cseheknél kocsikázva, megragadt bennem, hogy a gépkocsivezetőnk semmire nem ügyelt jobban, mint arra, hogy a biztonsági öv mindig be legyen kapcsolva. Akkor vezették be kötelező használatát, s a közúti forgalmat ellenőrző rendőrök erre figyeltek leginkább. Ám nem sok dolguk akadt, mert a csehek nem csak ipart tanultak a németektől és osztrákoktól a több évszázados együttélés folyamán, de rendet és fegyelmet is. Lám, Romániában negyven év múlva sem sikerült egyértelműen általánossá tenni a biztonsági öv használatát, hisz a balkáni fegyelem sokkal lazább.

Az akkori időket, ha úgy tetszik Ceausescu kemény magyarellenességét jól jellemzi, hogy az Előrének csaknem minden szocialista országgal volt újságíró-cseréje, kivéve Magyarországot. Ámbár a fene tudja. Lehet, magyarba csak a legmegbízhatóbb elvtársak mehettek, ők is inkognitóban, hogy a többiek ne bosszankodjanak, de legalábbis ne kíváncsiskodjanak, mikor haza jöttek. Magam öt-hat országban jártam, köztük Ausztriában és Nyugat-Németországban. Mondanom se kell, a kapitalistákhoz csak küldöttséggel mehettem, hogy állandó felügyelet alatt legyek. Bécsben már első nap tapasztaltam, hogy két román kolléga is nagyon vigyáz rám. Mindig nyomomban voltak, minden mozdulatomat lesték. De csak addig, míg egyikük a nyílt utcán megdorgált, amiért pár lépéssel akaratlanul is lemaradtam tőlük. „Vigyázz, Laji elvtárs, nehogy elvesszél!,, – förmedt rám idegesen. Gondoltam, jó ha idejében lerendezzük az ügyet, ezért megfogtam a gallérját, és így szóltam. „Tudom Andrei, hogy van egy plusz feladatod, de megnyugtatlak, nincs mitől tartanod! Nekem idős szüleim, feleségem és két szép gyermekem van otthon, még Bécsért sem hagyom el őket. Különben is, ha le akarnék lépni, van bennem annyi becsület, hogy elbúcsúzzak tőled! Mit tudnál tenni? Kiabálnál az osztrákoknak, hogy fogjanak meg, mert disszidálni akarok?! Inkább téged fognának meg, hogy ne zavard mások szabadságát!” A hatás a vártnál is nagyobb volt. Andrei némi szégyenérzettel mesélte: mennyit gyúrták, hogy a két szeme mindig rajtam legyen!

Úgy adódott, hogy a Bécs–Amszterdam vonalon közlekedő Tarom-gép a rossz idő miatt nem szállt le az osztrák fővárosban, így csak visszafelé tett le bennünket. Három órát ücsöregtünk, bámészkodtunk, gyönyörködtünk a világ egyik legnagyobb légi bázisán, amely olyan hatalmas, hogy a fedett csarnokok negyedét sem járhattuk be. Csak tulipánt és pingált fapapucsot több száz méter hosszan árultak. Vettem egy amszterdami képeslapot és írtam pár sort haza. Két nap múlva Szatmárnémetiben volt. Csak ámultunk, hogy még a postájuk is milyen gyors és hatékony a „rohadt” kapitalistáknak. Az igazi meglepetés akkor jött, amikor a beszálló folyosón mentünk a Tarom-géphez. A holland vámosok elkérték az őszi langymeleg miatt vállamra dobott irhabundámat, leterítették az asztalra és hárman is centiről centire végig tapogatták. Valami terroristát kerestek, mondta egyikünk, mire röhögni kezdtem. Erre a mieink megkérdezték, mit nevetek? „Csak azt – válaszoltam -, hogy én már tudom azt, amit ők még nem tudnak: nem én vagyok az a terrorista!”

Az eredeti programhoz viszonyítva négy órás késéssel érkeztünk Bécsbe. Márpedig este hétkor foglalt helyünk volt az operában, Mozart Varázsfuvolájának előadására. (A színlapon több magyar nevet olvashattam. Másnap a városi színház plakátján Ferrari Violetta, a 2×2 néha öt és más híres magyar filmek női főszereplőjének nevét is megtaláltam, a művésznő 56 után ment ki). Szóval, gyorsan puccba vágtuk magunkat a szállodánál, s a hallban várakoztunk, mikor az egyik kollégának eszébe jutott, hogy vegyek csak elő egy kis jó szilvapálinkát, hadd hangolódjunk rá a Varázsfuvolára! Biztos, kísérőnk, a kancellária sajtófőnöke is nyelne egy korty snapszot! Az öregúr rábólintott, jöhet! Felszaladtam, s máris hoztam az üveget. De senkinek nem volt dugóhúzója. Tanácstalanul álltunk, mire eszembe jutott, hogy van egy jó régi módszer: jót ütünk az üveg aljára és a parafa-dugó a belül keletkező nyomástól kilazul! Ütöttem. Nem lazult. Még nagyobb ütöttem, s a dugó kivágódott és a pálinka fele a velem szemben álló sajtósra ömlött. Nyakától a nadrágszáráig! Hatalmas röhögés, az áldozat nevetett legjobbáii. A portás valahonnan szerzett neki egy inget és egy másik zakót, s szatmári szilvaillatban és jókedvűen hallgattuk Papageno, Pamela és a többiek áriáját.

Négy év múlva nyugat-németországi utunk nyitányában a pálinka még cifrább szerepet játszott. Öten mentünk, megint én voltam a nemzetiségi toldalék, a többiek bukaresti román lapoktól. Hárman vittünk kisüstit, hogy megmutassuk Friciéknek, nálunk nem holmi szenteltvizet iszik a nép. Meg hát mit is vittünk volna ajándékba nagy nyomorúságunkban? Néhány népművészeti apróságot, egy képesalbumot a Duna-deltáról, a Retyezátról, a Székelyföldről. Ilyesmit. Legnagyobb sikerem mégis nekem volt egy Gy. Szabó Béla albummal. Dante legismertebb művéhez, a Divina Commedia-hoz készült, remek illusztrációkat, fametszeteket tartalmazott. Gondoltam, annyira egyetemes a mű és annyira szépek és eredetiek a metszetek, hogy bárki megérti… Telitalálat volt. Egy hölgynek adtam házigazdánknál a szociáldemokrata Friedrich Ebertről elnevezett alapítványnál, aki elragadtatással nézegette. Majd akaratlanul is éreznem kellett, hogy én vagyok a kedvence a román delegációban. Egy alkalommal külpolitikai kérdésekről beszélgettünk és felmerült, hogy az ottani bátor reformok miatt, Lengyelország szovjet megszállása milyen hatással lenne Romániára. A kollégák azt mondták, hogy a lehető legrosszabb, mert Románia megszállása is napirendre kerülne. Mire a németek kuncogva: „Semmi veszélyben nem lennének, hisz Ceausescu kommunizmusa ugyanaz, mint a szovjeteké. Sokkal inkább Magyarország kellene féljen, mert ami ott van, az vonzó az orosz népnek. Az árubőség és a zsebben hordott útlevél meg nagyon is iritálja a szovjet vezetőket!”‘ A hölgy elégtétellel vette tudomásul, hogy én mindezt fajtám dicséreteként, enyhe mosollyal nyugtázom.

De vissza a pálinkás fogadtatáshoz. Repülőjegyünkre az volt írva, hogy München-Bonn-Köln, ami azt jelentette, hogy a bajor főváros repterén át kellett szálljunk egy másik gépre. A várócsarnokhoz természetesen a vámosoknál vezetett az út. Kibontjuk csomagjainkat, s nálam és két másik kollegánál három-három liter kisüsti kerül elő. A vámos szól, hogy fejenként csak egy litert hozhatunk. Tudtuk, hogy a németeknél nincs duma, rábeszélés, hogy barátoknak visszük, meg minden, mégis próbálkozunk. Mutatják a paragrafust, egy liter és kész! Nem megy. Mit tegyünk? Talán, ha a pluszt nekik ajándékozzuk! Ez se megy. Nevetnek. Akkor mi legyen? Fizessünk érte vámot, tizenkét márkát literenként! S ha nincs pénzünk, elvégre újságírók és nem üzletemberek vagyunk? Akkor lesittelnek, mert megszegtük a német törvényeket! Ez hatott, elővakartuk sovány zsebpénzünket és kiszámoltuk a kért pénzt. „Gyerekek, mutassuk meg a németeknek, hogy úri emberek vagyunk, kínáljuk meg őket egy kis jó snapsszal! Most már törvényesen is a miénk, megvásároltuk saját magunktól, azt csinálunk vele, amit akarunk!”- mondta Marian, a román ifjúsági lap bohémságra hajlamos főszerkesztőhelyettese. Két üveget is megbontottuk, kínáltuk a vámosokat, de ők elhárították, aztán a közeli utasokat. Páran megkóstolták és ugyancsak dicsérték. Erre neki bátorodtunk és jókat nyeltünk az üvegből.

Talán a jól ismert banda-szellem vitt rá bennünket a nyílt ivásra, amin a németek jót derültek. Elég az, hogy rendesen beszoptunk, s a két óra múlva induló Bon-Köln járatra áradó jó kedvvel és tánclépésekkel szálltunk fel. De nem rúgtunk be annyira, hogy a repülőn ne beszéljünk józan dolgokról is. Például arról: mennyire okosak ezek a németek, hogy két nagyváros (Bon-Köln) közé építették egy repteret. Lám, a fejükkel gondolkoznak! Nem úgy, mint nálunk, hogy a légvonalban mindössze negyven-ötven kilométerre lévő Szatmárnémeti és Nagybánya külön-külön repteret kapott. S a példa nem egyedülálló. Másnap a művelődési minisztériumban látottak alapján dicsértük a német pragmatizmust. A feljárati lépcső nem volt díszszőnyeg, s a miniszter szobájából hiányoztak a nálunk megszokott süppedő fotelek, mindössze hatnyolc közönséges szék volt az egyszerű tárgyalóasztal körül, s egy könyvszekrény. S még annyi más példáját találtuk a nyolc nap alatt annak, hogy a németek nagyon megnézik ám mire költik a közpénzeket! Semmi flancolás, mint mifelénk, már Pesttől erre. így könnyebben érthető, miért élnek sokkal jobban, mint mi!

Van ám csattanója is a pálinkás-történetnek. Két nap múlva egy nagyáruházban majd leesett az állunk, amikor az italos polcokon megpillantottuk a román (talán szilágysági) szilvapálinkát. Nyolc márka volt egy üveg ára! Mi maflák, meg tizenkét márkát fizettünk a saját pálinkánkért! Okulva tanul a szamár.

Másnap Düsseldorfba mentünk, a világkiállításra. A vendéglátóink által előre megvásárolt belépőhöz adtak egy kitűzőt, amelyre ráírták nevünket. A többi adatot mi szolgáltattuk. Mivel én az ország helyett nemzetet értettem, rávágtam, hogy magyar. Az egyik román kolléga viszont közbe szólt, hogy román. Én még határozottabban mondtam, hogy magyar. Mire ő csak a románt hajtogatta a németnek. Erre a német jelezte, hogy csak az én válaszomra kíváncsi. Határozottak kivágtam: ungarn! S így a kitűzőre a land megjelölés után is az ungarn szót írta. Az öreg Ghita bácsi (valamelyik fővárosi folyóirattól) nem állhatta meg szó nélkül: ‘”Mai Ludvig, te-a fácut ungur adevarat!'”. Nem nagyon tetszett neki, de elviselte. A derék német emlékére a kitűzőt ma is őrzöm.

Mindnyájunkra meglepetésként hatott, hogy jóllehet Ceausescu elég gyakran idézte Marx Károlyt, főleg a rothadó kapitalizmussal kapcsolatban, a nyugatnémet kapitalista szocialistáknál mégis nagyobb kultusza volt a tudományos szocializmus megteremtőjének. Igaz ők Marxban nem annyira az ideológust és politikust, sokkal inkább a közgazdászt tisztelték. Az általuk összeállított program szerint már első nap elvittek szülővárosába. Trierbe. ahol megnéztük a Marx-múzeumot és a Marx Intézetet. Az egyik félreeső tárlóban a már említett hölgy többek között azt is megkérdezte tőlem: igaz-e, hogy Ceausescu az acéltermelésben a legfejlettebb kapitalista államokat is el akarja hagyni? Megnyugtattam: ettől nem kell tartani, mert akkor a kapitalisták meglátják, hogy kint van a nadrágból a fenekünk! Mire úgy kacagott, hogy a többi kollega érdeklődését is felkeltette. Gyorsan számra tett ujjal jeleztem, hogy egy szót sem, mert még bajom lehet. Ám ő ezt tudta és valami német viccet mondott Marxról.

Az öt újságíró közül én voltam (ötven felé haladva) a legfiatalabb és a leginkább strapabíró. A többiek könnyen fáradtak és vacsora után rendszerint visszahúzódtak szállodai szobáikba. Látszólag én is ezt tettem (nem lehetett más választásom), de le sem vetkőztem, mert Hans, a Segesvárról származó, magyarul és románul jól beszélő idegenvezetőnk, s egyben hivatalos tolmácsunk félóra múlva diszkréten kopogott az ajtón. Aztán nyakunkba vettük a várost. Volt, hogy éjszakai bárokat is meglátogattunk, Hans előre jelezte, hogy minden költséget ők fizetnek, ám leginkább kettesben sétálgattunk a Rajna partján vagy egy parkban és beszélgettünk. Napnál világosabb volt számomra, hogy mint terepjáró és útjaim során sok emberrel találkozó erdélyi magyar újságíró, olyan információkat oszthatok meg velük, amelyeket nem akárkitől szerezhetnek be. Például a falurombolással vagy az anyanyelv használatának mind erőteljesebb korlátozásával kapcsolatban. Mint amilyen az a tilalom volt, hogy a magyar és szász eredetű (lakosú) települések nevét is csak románul volt szabad leírni. Hans nem egyszer konkrét esetekre is rákérdezett, mit tudok, mi a véleményünk erről vagy arról az ügyről? Őszintén szólva, először visszafogottabb voltam, arra gondoltam, hogy Hans is a szeku beépített embere, aztán majd megnézhetem magam. De miután kísérőm egy este lakására is elvitt és családját is bemutatta, átszakadt a zsilip, utat engedtem panaszaink, megaláztatásaink folyamának. Nem érdekelt, hogy számomra még kedvezőtlen következménnyel is járhat. Már csak azért kellett izgulnom, hogy a román kollégák ne szerezzenek tudomást éjszakai kószálásaimról. Ennek jelét a visszaúton sem adták. Békésen aludtak.

(Forrás: Sike Lajos: Tollasodásom története. Szatmárnémeti, 2011.)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ