Az 1914-es esztendő júniusának harmadik vagy negyedik napján lovas szekér kanyarodott ki Dakóék udvarából. Ami rajta volt, még a hajnal tétova fényeiben kihordták a házból, felszíjazták. Legvégül az ült fel, akié a rakomány volt: Dakó Boldizsár és inkább gyereklánynak mintsem menyecskének tűnő felesége. Ráérősek voltak, mint az idő ilyenkor. Csak nem az első emberpár kiűzetését játszták el Zetelakán olyképpen, mint egy bibliai történetet szokás az iskolában, és a darab az Úr hangjával zárul: menjetek és arcotok verítékével… Nem. Dakó Boldizsár és gyereklányszámba menő felesége tökéletes – a körülmények ismeretében úgy is mondhatjuk, félelmetes – biztonsággal látta a jövőt.

Könnyed zötykölődés a küsded kaptatón. Megérkeztek. A ház a mindenség vagy csak a Föld célkeresztjében, a célkereszt észak-déli fonalán. A Tejút alatt. A Tejút két oldalán az örök vagy csak öröknek hitt csillag­képek, a közöny fényei tájékozódásunkban.

Valaki erőszakos halállal hal meg még az idei nyáron – mondja az asszony, és a férfi eléggé ismeri, hogy tudja, a felismerés soha nem pontatlan, főleg hogy nem komolytalan, akkor pedig nincs visszakérdezés: hol, a keményfalvi bálon? Máréfalván vagy Fenyéden, netán a város másik vegén is túl, Boldogasszonyfalván?

És ez mennyiben illet minket? – kérdezi a férje.

Ez annyiban, hogy azontúl nem ismersz a világra. Ami addig egy volt, szétszakadozik, ami külön volt, eggyé válik, és nagyon sokan meghalnak azt az első halált követően.

Az asszony szeme lecsukódott. Hamarabb, hogy megmondhatnád, a kiszólt mondat, vagy pedig annak a jövőben villámló értelme fárasztotta ki. Más­nap Bakó Boldizsár körbejárta a szállást. Ha az isten éltet, mindent újbateszek. A többi is jön, ha nem magától, de azért könnyebben, mint lenn a faluban.

Éjjel. Horkantás, dobogtatás, kötőféktépdesés, hídlás rugdosása. Jön a medve! Ahogy jött, úgy el is ment. Mi pedig ha akarjuk, ijedezzünk, mert Dakóék, akik a múlt század elején voltak fiatalok, 1958-ig, 1966-ig tökéletesen megöregedtek és meghaltak. Azontúl nincs mitől félniük, nekik nincs. Nekünk – ó, mi más nép vagyunk, a mi fejünkön másként tapad a haj.

Azt mondja Dakó Boldizsár a feleségének. A vacsorának vége, az asztal leszedve. Azt mondja Boldizsár: minket (münköt, így mondja) azért küldtek ide fel, hogy ha lehet, megtudjuk, és hamarabb, mint a másfalusiak, az üdő járását. Münk megmondjuk a honiaknak, és ők ennek megfelelően rendezik dolgaikat egy hétre, egy hónapra, egy évszakra. Ha münk aztot mondjuk, hogy eső lesz, mint a bolyban a hangyák, elrekesztik az összes ki- s be­járatot a csakhamar bőven csorgó víz elől, biztonságos helyre rángatják az élelmet. Vagy legalábbis rándítanak egyet a heti munka rendjén, olyas­mivel bajlódnak, amit az eső előtt mindenképpen el kell végezni, a többit félreteszik. Münk azért nem kapunk egy kupa lisztet se amiért megmondtuk, hogy valakit megölnek a nagyvilágban, és utána kitör egy minden országot és minden földrészt megszaggató háború. Csak az üdő, más semmi. Melyik év melyik terményé lesz – a kalászos gabonáé-e, kukoricáé, szilváé, és melyik évben önt ki decemberben a Küküllő. Mikor lesz kevés a háznak a korábbi telekre beállított két rakomány fa. Mikor közelít száj- és körömfájás, elbújva a dögszagú délkeleti szél mögé. Mikor szitál baromfivész a lyukas csillagokból. Mikor apad el a tehenek teje. Münköt megfogadtak azért, hogy a lehető legpontosabban kitaláljuk, minek mi ára lészen az udvar­helyi piacon.

Dakó Boldizsár és felesége életének első önálló szakaszát figyelve megkockáztatjuk a kijelentést; ez az udvarhelyi piacozás, a város piaci árainak megtippelése a faluközösség olyasfajta szórakozása is lehetett, mint az akkoriban vadul hajszolt lutri, vagy mint a huszadik század végén a pronosport az egy-iksz-kettővel. Zetelaka ugyanis általában nem függött az udvarhelyi piactól. Sem többé, sem pedig kevésbé. A fának -ez a havasalji község univerzális, egyben partikuláris valutája – évszaktalan a piaca,. Ragya nem üti, moly nem zabálja. Annyira nem, hogy az ős­vadonból még megvan egy darab. Ahogy a Filió kaptatóján megy fölfelé

Dakó Boldizsár, és jó négy óra múlva a mohák, zuzmók zöldesbarna régió­jába erdők fölötti és éppen ezért kopárnak tűnő bugyorba.

Egy pillanatig azt hiszi, hogy felrobbant a Nap. Vagy – és ez valószínűbb -hogy kitört a Hargita, és Csík, Udvarhely mély fekvésű patakvölgyeire, mélysíkjaira most, éppen most csapnak le hangtalan alattomossággal a krá­tergázok. A Gyergyói-medencét és a Görgény völgyét beárnyékoló, a Hargita csúcsánál szemlátomást fiatalabb vulkán pedig a láva fölé löki a koromtól és robbanástól fekete köveket. Az érzés csupán egyetlen pillanatig tartott, aztán elinalt vagy leperdült valahova – ki tudja? Azt is mondtuk, miféle, a zetelaki kistársadalomban nulla értékűnek jegyzett információt nem adtak tovább az Ivóban frissen megtelepedettek. Ferenc Ferdinándot tényleg megölték Szarajevóban, ez a hónap huszonnyolcadik napján történt, rá egy hónapra kitört a világháború. Amibe mindkét település, a község, a falu beleesett ha nem is fülig, de mint illik (illetve mint a hadkötelességi törvény előírta) nyakig. Mi értelme volt, ugyan mi? Ami addig egy volt, szerteszakadt. Most már azt is tudjuk, a gyereklány-menyecske utalásának értelme-érvénye a Duna-völgyi dualisztikus monarchiára mutatott, amiből a székely természetesen a magyart látta, a szerkesztett politikai tér innenső, bejárható, azonosítható részét. Ami pedig külön volt mindama napig, nos, azt is tudjuk, hogy s mint egyesült. No, de Ivó világvégisége -tán nem ennyire őszintén, de legalább szebben: világfölöttisége – ebben is eligazít. Világvégisége-világfölöttisége okán nem megtapasztalója, hanem jövendölője az eseményeknek. Így lenne? Dehogy. Maradjunk a látványtalan, de találó közhelynél, amely szerint Ivó más világ.

Dakó Boldizsár és felesége a név, a magatartás, a létforma, a kör­vagy ellipszis alakú pályán mozgó közösségi szokások, rituálék, ceremóniák, a fiatalság, a földrajzi hely, nem utolsósorban a századelő valóság-darabkáiból jelzésszerűen összerakott fiatal pár. Szekerükben (velük együtt?) valóban megérkeztek a falu alapnemzetségei. Azontúl a világvége se vala puszta és kietlen többé.

Utóirat: Nem tudom, miért akarom hinni, hogy Ivó úgy jött létre, ahogyan
a csillagok nézésére berendezkedett városok Mezopotámiában, olyan hatezer
évvel ezelőtt. Természetesen amiért e régi városok is: hogy megfigyeljék az eget, és ebből a Föld másnapjára és a következőkre megjósolják, amit csak meg lehet jósolni. A jóslás pedig egy arasz sejtelem és legalább három megfigyelés. Ebben és ennyiben gyakorlatiasabbak vagyunk, mint az ókoriak, akik szerint pont fordított volt ez az arány. A sumeroknál Urukban, a görögöknél Delphoiban.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ