Legnagyobb bajom a nagyravágyásom. Egy ilyen képességekkel megáldott ember, mint én, megfosztva a szellemi épülés eszközeitől, arra vagyok ítélve, hogy őrizzem órák hosszat egyhelyben állva, vagy gyalogolva a nyomsáv mellett ennek az országnak a határát. Pedig mennyivel nagyobb hasznot tudnék hajtani, ha a tehetségemnek, tudásomnak alkalmasabb helyen hasznosítanának ebben a két évben. Verseket írok fejben, bonyolult rímképletekkel szórakozom éjszaka, amikor amúgy sem lehet lejegyezni semmit, és kipróbálom néhány nap múltán, megmaradt-e az emlékezetemben. Amelyik nem, az bizonyára megérdemelte a feledést. Harminc év múltán egy haiku maradt meg: Gyémántba dermedt szikracsóva/ feszül az erdő felett,/ ereszkedő harmat/ mossa fehérre az akácillatot. Nem tudom, mennyire jó vagy rossz, számomra még mindig képes fölidézni azt a júniusi éjszakát, ballagok a rengeteg csillag alatt, át a mezőn, egyedül vagyok kinn, egy több kilométeres körben egyedül, és átélem az óceán-érzést, egy vagyok ezzel a csendbe és sötétségbe borult végtelen természettel.

Amúgy semmi értelme a határőrizetnek, a többiek ezt úgy fogalmazzák meg, hogy csak a rájuk bármikor lecsapható ellenőrzéstől, a lökettől félnek. A vizes szakaszokat talán nyáron próbálják meg nagyon elszánt NDK állampolgárok, azok is inkább olyan helyeken, ahol vonattal, autóbusszal egészen közel lehet jutni a határhoz feltűnés nélkül. A mi területünkön mindegyik település zsákfalu, romló életviszonyok, a fiatalok elvándorolnak, az öregek kihalnak, növekszik a betelepülő szaporább cigánynépesség aránya. Jóval följebb, egy horvát lakosságú falu alatt, száraz szakasz, megbolondult a helyzet, a falubelieknek honvágyuk támadt vagy mi, rokonságuk van odaát, hetenként átmegy valaki, azután ugyanezen az úton visszajön néhány nap múlva. A kerületparancsnok a haját tépi, éjszakánként jelzőrendszerrel veszik körül a falut, a helyi lakosok mérhetetlen előnyben vannak a katonákkal szemben. Ha időnként mégis akad egy elfogás, akkor a megyei bíróság nevetséges felfüggesztett büntetésekkel zárja az ügyet. Nincs visszatartó hatalom. Az NDK-sok is csomagok, okmányok, minden nélkül bóklásznak a határban, fürdőnadrág van a ruhájuk alatt, a bíróság nem tekinti elegendő bizonyítéknak ezt az árulkodó ruhadarabot.

A két év során egyetlen komoly razziánk volt. Kiskapa lépett be a körletbe, úgy este tizenegy lehetett, éppen fél- egy órája alszik a banda, és csendesen mondja, gyerekek, razzia van. Az állandó vigyora miatt nem lehet komolyan venni soha, de a folyosón léptek dobognak, a gépkocsi bőgő, hideg motorral fölgurul a kapuhoz, ez nem vicc. Mire fölkapkodjuk a ruhánkat, és a vállunkon a fegyver, addig Golyó is beér, biztos infónk van a felderítőktől, egy tatabányai fiatalembert igazoltattak még a mélységben, gyanús volt, de nem tudtak mibe belekötni, a rokonait látogatja meg valamelyik faluban. Egy órával később utánaeredtek, és valahol a mi területünkön, a cigányfalu közelében látta valaki utoljára. Golyó intézkedik, kétfelé osztja a társaságot, a balra indulók gyalog mennek, elállnak minden a határ irányába vezető dűlőutat, jobbra ugyanez a feladat, de oda a gépkocsi viszi ki őket. Indulunk, telefonál vadul, a kerület és a kiképzőpont is beriadózott, perceken belül többszáz ember gépkocsira száll, egy órán belül itt az erősítés a teljes záráshoz, addig veszélyes a helyzet. Nekem a falu alatt kell állnom, a töltés árnyékában, aztán magamtól úgy döntök, hogy fölmegyek az utolsó ház mellé, egy nagy mogyoróbokor takarásában belátok a faluba. Fél órán belül erre az oldalra megérkezik a szomszédos őrs kocsija, kávét, teát hoz, szendvicseket kapunk. A falu alszik, semmi mozgás. A cigarettám hajnalig kitart, alig várom, hogy elinduljon az élet, akkor egy gyereket elszalasztok a boltba. Reggel is hoznak kávét, szendvicset, már annyian vagyunk, hogy százméterenként áll egy katona a töltés mögött. Legalább ötszáz ember annak megakadályozására, hogy egy hülye elhagyja az országot. A riadóegység a százados vezetésével járja sorra a kazlakat a cigányfalu alatt, körbeautózzák, reflektorozzák a megbúvásra alkalmas helyeket. Úgy fél nyolc tájban géppisztolyropogást hallok a távolból. Betelefonálok, megvan a határsértő, bevonulhatunk. A mi delikvensünk valóban kényelmesen kialudta magát egy szalmakazalban, reggel felébredt, elindult a határ felé, és beleszaladt egy kopasz járőrbe, aki a nap hőse. Egyből körülvették vagy tízen a határsértőt, semmi esélye nem volt. Akkor odaért Rontó Árpi, akkor a kerület riadóegységével érkezett éjszaka, kényelmesen elővette a bilincset a táskájából, és megbilincselte a már tucatnyi katona gyűrűjében álldogáló fiatal embert. Amikor utólag rekonstruálták az eseményeket, a sikeres elfogás részleteit, akkor Árpi is kapott három nap jutalomszabadságot.

Ha léteztek volna akkoriban a katonaságnál szociometriai felmérések, csak az jöhetett volna ki végeredményül, hogy nekem a legnagyobb a szimpátia hányadosom a társaságban a hivatásos tisztektől a legkopaszabb bakáig, soha nem parancsolok, nem üvöltök a karszalag hatalmával, a hangomat is ritkán kell megemelnem. Novellát küldök be a határőrújságnak, ami ott megjelenik a mi életünkről és szórakoztatásunkra, azt én is tudnám művelni, választ sem kapok. Belenyugodtam ebbe a szabadságvesztéses két évbe, és nem tudok megnyugodni.

Jelentkezem a Ki mit tud határőrségi előselejtezőjére, vers- és prózamondás kategóriában. Korábban, még a kiképzés idején, a kiképzőponton alakult egy irodalmi színpad, Gáspár kezdeményezésére összejöttünk azok, akik szeretik a verseket, szavaltak már korábban, tényleg jó társaság volt, a három század önként és közös érdeklődésből összejött humanistái, tisztesek, kopaszok, vegyesen. És egymás társaságában azonnal eltörlődött a kopasz-öregkatona, tisztes-közlegény távolság, egyszerűen csak jól éreztük magunkat a nekünk való közösségben. Talán Ady-évforduló volt éppen, ha jól emlékszem, csinálunk egy emlékestet. De az is lehet, hogy fölső sugallatra választottuk. Gáspár hozott mindenféle kiadványokat, kész műsorokat, központi okosok által összeállított oratóriumokat. Forgattuk, nézegettük, egyik ezért nem tetszett, másik azért. Mi lenne, ha te állítanál össze egyet? Kaptam egy szabadnapot, kimentem a városi könyvtárba, és inkább az Adyról írott versekben, szövegekben kutatva, összeállítottam valamit, már ismerve a társaimat, mindenkinek személyre szabott, neki illő, tetsző szöveget választottam. Gáspár legépeltette annyi példányban az irodán, ahányan voltunk, tízen-tizenketten. Mindenki megtanulta hamar, azután színpadra tettük.

És egyszercsak én voltam a rendező, én adtam tanácsokat, én rendeztem be a színpadot, énhozzám jöttek, ha valami ötletük támadt. A korszak divatjának megfelelésben gyertyák lobogtak a színpadon, drapériákkal takartunk le egymásra rakott stokikat és asztalokat, amelyek különös, formátlan absztrakt műalkotássá váltak ettől, mint egy sziklás tájban álltunk és mozogtunk, a kimenőnadrághoz, széles bőrövvel, gyakorló vászoninget vettünk, ujja föltűrve, mellkasunkon mélyen kigombolva, amennyire az öltözködési szabályzat elemei avantgardosíthatók, és mozogtunk, helyet változtattunk, leültünk, és mind felpattantunk egy ütős, hangsúlyos verssornál, magasba emeltük ökölbe szorított kezünket, látványban is nyújtottunk annyit, amennyi elszemlélhető húsz-harminc percig mindazok számára, akik nem értik meg a költészet üzenetét. Természetesen az én szövegem az est csúcspontja, nagy átéléssel elmondom Nagy László Ady Endre ostora című versprózáját. Utána nyíltszíni taps dörög a teremben, azt hiszem, mindenki jó bulinak tartja, hogy négyszázan együtt tapsolnak. Az előadás befejezéseképp, a biztonság kedvéért mindenkinek kezében a teljes szövegkönyv, a utolsó verssor után beálló csöndben egyszerre magasba hajítjuk a gépelt oldalakat, és állunk az aláhulló papírzuhatagban, földübörög a taps. Nagy siker volt, a zászlóaljparancsnok egyenként kezet fog velünk, megköszöni a színpadon a munkánkat.

A kerületszintű vetélkedésre kapok egy szabadnapot, Gusztival utazunk kettesben, ugyanezen a napon valamiért összerántották a lovászokat fejtágítóra. A tehetségeket támogatja a honvédség és a határőrség, külön erre az alkalomra az országos tehetséggondozó hatáskörrel megbízott tiszt leutazik, találgatom, miért pont őt választották erre a feladatra, nem tudok rájönni, valószínű valami cirkuszi dinasztiából vagy ilyesmiből származik, mert hosszasan értékeli az egyéb kategória (bűvészek, parodisták, vicces magánszámot előadók) teljesítményét, különben unatkozva ül a székén. Meghívtak egy népművelő nőt a civil életből, és a kerület egyik politikai tisztje ül az asztal mögött, ők a zsűri. Mi, a besereglett magunkmutogatók, vagyunk egymás közönsége.

Verssel öten jöttünk. Nagyon nyugodt vagyok, ránéztem a kerületi politikai tisztre, látom a szeméből, tudja, ki vagyok, én itt nem leszek továbbjutó, eldöntötték már. Akkor én leszek a legjobb! Megint Nagy Lászlót választottam, és ripacs módon, mindent beletéve előadom a Tűz című verset. Halkan kezdek, nagy szünetekkel, s ahogy föllobognak a lángnyelvek, úgy gyorsul hadarásig a tempó, üvöltésig a hangerő, kitartott csend a tűréshatárig, és a következő versszak ugyanígy… Az országos főtisztnek ordítok, ki tudom-e billenteni az unalmából, meg a kultúrnéninek, aki tudja, ki Nagy László, és hogyan adják elő magukat mostanában az amatőr versmondók. Mindkettő rám figyel megbűvölten, megfogtam őket, ezt elértem, a többiek számára abszolút egyértelmű, hogy megnyertem a kategóriámat, sorra gratulálnak, amíg a zsűri visszavonul meghozni döntését. Második helyezett leszek, mondom, ki hajlandó fogadni. Ahogy megjósoltam, kapok egy szép eozin vázát, egy Tóth Árpádot mély érzéssel eldünnyögő fiú az első, szépen mondta, de csak ezen az egy húron tud. Végül a zsűritagok összefoglalják a tanulságokat, elsősorban a továbbjutók sikeres következő fordulója érdekében. Kultúrnéni azért üzen nekem az összefoglalójában, olyan tehetségem van, amivel foglalkozni kellene, ne keserítsen el, hogy itt csak második lettem. A politikai tiszt tekintetét megkeresem, tudjuk mindketten, amit tudunk, kösz, fiú, mondom magamban, te elvégezted, amiért ideküldtek.

Gusztival összefutunk az ebédnél, van még néhány óránk a busz indulásáig, addig elmegyünk hozzánk. Anyám beteg. Ágyban fekszik, mosolyog a katonabarátomra, ebédet kaptunk a laktanyában, fölajánlom Gusztinak, hogy sütök egy kolbászos rántottát, nem kér, tényleg jóllaktunk a laktanyában, értelmesen elbeszélget apámmal a szőlőművelés, borkészítés kérdéseiről, apu megkínálja a borunkból. Szóval eltelik egy fél délután, anyám elalszik beszélgetés közben, kicsit szégyellem Guszti előtt, hogy az ágy alatt látszik a bili… És vak vagyok és süket. Nehéz orvosságszag, nálunk nincs nappal megvetett ágy, az otthon szétesőben, anyám örökmozgó serénysége tartotta egyben. Ekkor látom utoljára anyámat élve. Utólag ezer jelre emlékszem, amiből a helyes valóságképet összerakhatom, de, azt hiszem, anyám se hitte, fogadta el, hosszú életre készült, nagyanyám és annak az anyja, visszafelé az időben, mind megközelítették az asszonyok a kilencvenet, két-három évtizedig gyászolva a férjeket, akik előbb mennek el. Ez a rendje, amiben hinni lehet. Azok is panaszkodtak folyton a szívükre, epéjükre, reumájukra, nagymamát alig két éve temettük.

Ügyeletes vagyok, március van, most tavaszias, egy Trabant áll meg az őrs előtt, a szomszéd fiú száll ki, mire kiérek a kapuhoz, valamelyik környékbeli téesznél főkönyvelő, először arra gondolok, valamilyen hivatalos ügyben keresi a parancsnokot. De olyan gyászos képpel közelít, hogy egyből tudok mindent. Csak nem tudom elhinni. Már zokogok, amikor kimondja: édesanyád… Megfogja a karom, vigasztalni akar. Nem kell. Abbahagyom a sírást, még a temetésen is kitartok, engem ne simogassanak a résztvevő tekintetükkel se! És vagy két héttel azután, hogy visszajöttem szabadságról, állunk a folyosón az eligazításra várva, támasztjuk a falat, és Szabó az egyéves kisfiáról mesél, akinek annyira bensőséges a kapcsolata az édesanyjával, amikor kitör belőlem, számomra is váratlanul, a zokogás, sokáig nem tudom abbahagyni. Akkor tisztázom magamban, hogy legfőképpen magamat sajnálom, elvesztettem azt az egyetlen embert, aki feltétel nélkül, mindig szeretett. Azóta könnyebb.

A százados a májusiakkal megy el, sokat van távol a költözés, áthelyezés ügyeit intézi, a politikai hadnagyunk, az éppen aktuális, nem tud megszokni itt, két-három hónapot bír ki, távozása után pucoljuk ki a lakását, a spájz tele üres piás üvegekkel, csak így viselte el, Golyó néhányszor megtaposta szoktatásképpen, ő se foglalkozik sokat velünk, így tud felvirágozni a Juli bordély a jobbcsatin, néhány öregkatona meg a megszokottság tart rutinból rendet.

Hanem amikor itt van Golyó, akkor be akarja pótolni a távolléteit, meg emlékművet akar. Van az őrsünknek egy hősi halottja, valamikor az ötvenes években csempészekkel vívott tűzharcban esett el, tán az ötvenhatos események után, amikor nyitva volt egy darabig az ország, tisztázatlanok a körülmények, nem beszélnek róla, egy fényképe meg az életrajza ki van függesztve a folyosón, de annyira homályosan fogalmazva, oly sok közhellyel, hogy semmi emberi nincs benne. Golyó a fejébe vette, emlékművet építünk az őrs elé, nyomot hagy a világban. A Drávába szakadt híd pillérjét a mi oldalunkon szépen faragott gyámkövekkel fedték, ott hevernek szanaszét a bozótban. Engem küld ki, számoljam és mérjem meg az ott rendelkezésre álló alapanyagot, az lesz az emlékmű talapzata. Találok nyolc szépen téglaformára faragott követ, két méretben vannak, fele-fele, a nagyobbak méterszer ötvenesek, a kisebbek nyolcvanszor negyvenesek, a magasságuk egyformán harminc centi. Bent méretarányosan lerajzolom, szerintem hogyan lehetne emlékművé alakítani a köveket. Oszlopot építenék belőle, két és fél méter magas karcsú obeliszk lenne, a kövek között vastag fúgákkal, s szemmagasságba odatenném a hős fényképét műkő keretben. Ha melléültetnénk két örökzöldet, akkor még egy kis temetői hangulat is összejönne. Nem tud maga semmit, egy emlékműnek nagynak és monumentálisnak kell lennie, és a papír hátoldalára fölvázol egy szovjet hősi emlékművet, amilyenekkel tele az ország. Természetesen az ő elképzelése valósul meg.

Guszti befuvarozza a lovaskocsival a köveket, Golyó egy ideig emelgetteti velünk, így rendezzük, meg úgy, hogy minél kevesebb sóder meg cement kelljen a megépítéshez. Ezeken a köveken ül az új fiú a feleségével, szinte megismerni sincs időnk, olyan gyorsan továbbviszik, csak azt tudjuk, hogy nagy fenyítéssel érkezett, hónapokig nem mehet haza. Kínjukban és szerencsétlenségükben az ifjú házasok ott fogdossák egymást egy fél délután. Az esti eligazításon, Golyó már nem érzi, hol és mikor kell taposni rajtunk, először kigúnyolja a fiút, hogy a gyermekei teljes szexuális felvilágosításban részesültek a szolgálati lakás ablakából, alig röhögnek néhányan, akkor átvált üvöltözésbe, összefüggéstelenül, most nevetségesen, mert csak akkor működik a pszichológiája, ha van bűn, ha van megtorolnivaló, és rajta múlik, mit szab ki. Ha tudná a Julit, lenne itt nemulass. Most csak zeng a folyosó. Utána behívat az irodába, kérdezget, mi van az őrsön, érzi ő is, valami nem stimmel. Én nem vagyok ’csókos’, semleges válaszokat adok, mástól megtudhat mindent, ha annyira érdekli. Csak furdalja tovább, kérdezi, én mit tettem volna ezzel a rablógyilkossal, tényleg nagyon sötét, zavart a tekintete az új fiúnak, lehet szerencsétlen is, aki beszorult, beszorították egy olyan helyzetbe, ahonnan nincs menekülés, egyik fenyítésből zuhan a másikba, nem kell ehhez feltétlenül elvetemültnek lenni. Mondom, én a kezébe adtam volna az üres körlet kulcsát, hogy zárkózzanak be oda a törvényes feleségével. Golyó elhűl. Soha nem lesz magából parancsnok, még a civil életben sem. Nincsenek ilyen ambícióim, válaszolom. De egy osztályravaló gyereknek is parancsolni kell… Ezt ráhagyom. Itt van valahol az én ellenzékiségem, irritáló másságom, akkor úgy gondolom, amibe Bárky őrnagy is beleakadt, apám élhetetlenségnek nevezi, hogy a szilárdnak tűnő alapokat kérdőjelezem meg, véleményem van alkalmazkodóképesség helyett.

Következik: 18. Az emlékmű

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ