Védjegyek. Íróportrék – ellenfényben

Cseke Péter szapora tollú író, a sajtó világa és az irodalmi jellemzések-elemzések következetes támogatója, az esszé kitartó művelője és ébren tartója. Irodalomtörténeti jelentőségű kötetei jelentékeny számban sorakoznak immár munkássága ama képzeletbeli polcán, amit minden szerző előbb-utóbb megácsol magának és könyveivel benépesít. A Kriterionnál 2011 végén megjelent tanulmánykötete mindenek előtt különböző évfordulós rendezvényekre papírra vetett gondolatok, felvázolt tanulmányok, témaközelítések szerkesztett, összehangolt, jegyzetekkel és hivatkozásokkal ellátott gyűjteménye. Egy kötettel több, amiben az olvasó átfogó spektrumát kapja az erdélyi irodalom huszadik századi főbb személyiségeinek.

Cseke Péter nem törekszik mindenre kiterjedő részletezésre, esszéi egyszerre szintézisek és egyben személyes adalékok is egy-egy alkotói profilhoz, személyiséghez, sorshoz. Nemzedéki vonulatba rendezett írásai főként a nagy formátumú, korszakokat jelölő alkotókra összpontosítanak. Akár személyes irodalomtörténetnek is betudható az a galéria, melyet a Védjegyek-ben felsorakoztat. Bevezetőjében – amely a szerzőnek akár a maga „mentsége” is lehet az alaposan megfontoltan mellőzött teljességigény okán – Cseke Péter felvázolja azokat a körülményeket, amelyek legalább annyira gátolták, mint amennyire ösztönözték kutatásait, vizsgálódásait. Lehet, hogy ha a rendszerváltozás előtt nem ütközött volna annyi és olyan kemény falba, ne érte volna annyi gáncs és elterelő hadmozdulat, gondolkodás nélkül megmarad a riport és az irodalom művelőjének, amiben ígéretes csapásokat vágott a hetvenes években. A tiltások és az akadályok megedzették, felszították filológusi kutatókedvét és az eltelt évtizedek során kialakult az a sajátos értékrendszer, amelynek mentén arcképcsarnokát véglegesíti.

A korábbi tiltásokkal szemben a mai látszólagos korlátlan szabadság a szellem területén arra figyelmezteti a szerzőt s általa az olvasót, hogy „a 21. század útvesztőivel és csapdahelyzeteivel szembesülve ne engedjük »parciális tudományos üggyé, szűk társadalomtudományi szakterületté« változni a már feltárt közösségi örökséget. Mielőtt végleg az eszme- és irodalomtörténet birtokába kerülne, tegyük lehetővé, hogy éltető szellemi erőtérré válhasson.” – áll a szerzői ajánlás végén.

A Kós Károlytól Páskándi Gézáig és Zágoni Attiláig terjedő idő- és szellemi ív az erdélyi irodalom olyan teljesítményeiben igazít el bennünket, amelyek nélkül sem cselekvő hagyomány, sem tartalmas újítás és fontolva haladás nem létezik.

Cseke Gábor