A nyelvek születését homály fedi – szinte minden mítoszban a Teremtő ajándéka ez az emberek identitását legkézzelfoghatóbban (pontosabban: füllel hallhatóbban) meghatározó valami – a nyelvek halála viszont hétköznapi, mondhatnánk, mindennapi esemény.

Nyelvészek és más szakemberek számításai szerint kéthetente kihal egy nyelv a jelenleg még létező („élő”) majdnem hétezerből. Az újkorig ez a ritmus talán százéves volt, de olyan nagykultúrájú nyelvek kihalásával is járt, mint a sumér, a görög, a szanszkrit vagy a latin. Napjainkban a „kisebb” kultúrával rendelkező nyelvek halnak ki egymás után, amelyek nem képesek kiállni a globalizáció terpeszkedő nyomását. A sötétnek tűnő, ám reális becslések szerint két generáción belül eltűnik a ma még élő nyelvek – az emberiség talán legfontosabb öröksége – több mint fele. Elsőként azok a -valamikor talán nagy, mára picinyre redukálódott – nyelvek, melyeket talán néhány tucatnyian beszélnek csak.

Mi, akik (viszonylag) „nagy” nyelveket beszélünk, különösen, ha nyelvi alapon összehozott „nemzetállamban” élünk, nehezen tudjuk elképzelni, hogy egy olyan nem nagy – és a laikusok emlékeiben egynyelvűnek számító – országban, mint Mexikó, jelenleg még vagy háromszáz nyelvet beszélnek a hódítók által államnyelvi rangra emelt spanyolon kívül. Az Egyesült Államokban is nagyjából ugyanennyi indián nyelv élte túl a Vadnyugat kegyetlen meghódítását és a nyelvi-etnikai olvasztótégelyt. Pápua Új-Guineában nyolcszáznál több, az indonéziai szigetvilágban hétszáznál több, a fekete Afrika polgárháborúk sújtotta államában, Nigériában majd hatodfélszáz, a hatalmas területű és lakosságú Indiában pedig ötödfélszáz nyelv él még az „államnyelv” mellett. Brazíliában csak a „csodálatos” XX. században ötven indián nyelv halt ki (mostanra alig kétszáz maradt fönn a hódítás korában megvolt majdnem félezerből).

Ahogyan mi magyarok is tudjuk: a legnagyobb veszély a szórványokban élő elszigetelt kis népcsoportokat fenyegeti, különösen, ha nincs úgynevezett „anyanemzetük”. Nyelvészek számításai szerint legalább százezres közösség kell egy nyelv fennmaradásához. Az angolok (akiknek „ölébe hullott” korunk lingua francá-ja), a kínaiak, az arabok, a spanyolok, az oroszok vagy a franciák megengedhetik maguknak, hogy a nyelvhalál problémájával egyáltalán ne foglalkozzanak. Ennek ellenére mindegyik traumának éli meg nyelvterülete csökkenését: a frankofónia például a gyarmatbirodalom szétesésével sokkal komolyabb nyelvi veszteséget szenvedett, mint mondjuk az angol, a spanyol vagy akár a portugál hódítások esetében. A spanyolok elsősorban nyelvi szempontból siratják el a Katolikus Királyok által Hispániából elűzött (spanyol nyelvüket megőrző) szefárd zsidók globalizálódását, vagyis nyelvfelejtését: a múlt században a szefárd vagy ladino anyanyelvűek kilencven (!) százaléka megszűnt beszélni ezen a nyelven (igaz, közrejátszott a holokauszt is). Az oroszok inkább birodalmi szempontból riogatnak a függetlenné vált egykori szovjetköztársaságokban rekedt oroszok identitásvesztésével. A most még soknyelvű (sokautonómiájú) országokban – mint például a kasztíliai mellett katalánul, baszkul vagy galíciaiul is beszélő Spanyolországban – félnek a „garibaldista”-típusú nyelvi homogenizálódástól (alig száz éve még Itáliában is tucatnyinál több nyelvet beszéltek!), amit a globalizáció felgyorsíthat. A „nagy nyelvek” közé sorolt – minimum ötmilliós – nemzetek, köztük a magyarok, (Herder óta) küszködnek ugyan a nemzethalál (és nyelvhalál) rémlátomásával, de ez egyelőre csak értelmiségi agytorna, nincs „küszöbön álló” komoly veszély (illetve, van: a szórványok esetében).

Soha senkinek sem sikerült életben tartania haldokló nyelvet, és igazából senkinek sem sikerült holt nyelvet föltámasztania. A haldoklást mesterségesen elodázhatták, de meg nem állíthatták. Az ötvenezer kanadai eszkimónak már csak fele érti az inuitok egykori anyanyelvét, az inuktitut-ot. Hasonló (vagy rosszabb) lehet az arány a három másik országban élő további százezernyi eszkimónál, pedig mind Kanada, mind az USA, mind Oroszország, mind pedig Dánia („Grönland anyaországa”) igyekszik elősegíteni a nyelv fennmaradását. Szinte ugyanilyen számokat hozhatnánk Oroszországban élő finn-ugor nyelvrokonainkról. A „nyelvi revitalizációs” programok közül eddig nagyon kevés járt sikerrel: a legnagyobb eredmények közé tartozik a bibliai héberből modern nyelvvé fejlesztett újhéber (ivrit), az egyszer már majdnem elfeledettből izmos mai nyelvvé alakított katalán vagy a kiszorító angollal szemben megerősített quebec-i francia. Kevés esélye van ugyanakkor a Dél-Amerikában féltucat országban beszélt indián nyelvnek, a guaraní-nak, melynek „revitalizációjára” a szándékon kívül kevés eszköze van Paraguaynak (ahol a lakosság majd’ háromnegyed része otthon ezen a nyelven beszél, 30 % csak ezen beszél, ugyanakkor a teljes lakosság érti – a latin-amerikai összehasonlításban is szegény állam persze spanyol államnyelven működik…). A guaraní-nak nincsenek „nyelvtestvérei”, mint mondjuk a katalánnak; magányosabb, mint akár a magyar (amely a finnel és az észttel “nagy testvérnek” számít a többi finn-ugornál); nincs nagy írott kultúrája (hivatkozási és túlélési alapnak); nincs mögötte semmiféle (gazdaságilag) erős lobby – ez a csendes-óceáni, a trópusi őserdei illetve az afrikai kis (törzsi) nyelvek fő „hiányossága” is. A teljesség kedvéért hozzá kell tennünk: a „végérvényesen” holt nyelvek feltámasztására (pl. latin, sumér) ugyanúgy nincs semmi reális esély, mint a különféle mesterséges nyelvek (pl. eszperantó) komolyabb térhódításának elősegítésére.

Az UNESCO évente megtartja (februárban) az Anyanyelvek Napját, ami nem vált globális ünneppé, inkább a szomorú számadás napja; ilyenkor szokták közreadni a statisztikákat: hány nyelv halt ki tavaly óta (általában huszonöt-harminc), az elmúlt évtizedben, az eltelt században. Mementó ez a „nagy” (nagyobb) idiómák beszélőinek is: fejlesztenünk kellene a nyelvi szolidaritást, és le kellene szoknunk a kis „bennszülött” nyelvek lesajnálásáról (az övék – a miénk – is ilyen volt a kezdetek kezdetén), és nem szabadna félvállról vennünk a nyelvek pusztulását. Minden kihalt nyelvvel az emberiség univerzális kultúrája szenved kárt. A sokat idézett – Talmudból és Koránból egyaránt ismert – gondolat parafrázisaként elmondhatjuk, hogy aki egy – kihalásra ítélt – nyelvet is megment, az egész emberiséget menti meg.

(Interneten gyűjtött információk alapján)