Az emberek a város fölötti dombra jártak a borvízért, amit sem régebb, sem pedig most nem lehet összetéveszteni semmilyen más vízzel. Petróleum íze van!

– Egyenesen a pokolból jön, ez aztán a nekünk való víz – szellemeskedett valaki, mire süket csend lett hirtelen. A megvetés csendje, mely fagyott ólomként rázuhan a kiközösítettre és agyonnyomja. Ha az alkalmi ismerősök úgy kommunikálnának a kútnál, mint a még belátható múltban, akkor elmondanák, ez a víz nem a kénkőszagú alvilágból jön, mindegy, hogy honnan jön, ha egyszer nyugtatja és rendben tartja a gyomrot (bendőt, pacalt), a petrol ízét pedig úgy megszokja az ember, hogy többé nem is mond le róla. Zapisznak sokat kellett várnia, és eközben az emberek egészen furcsa átváltozások sorozatán mentek keresztül. Ezen ő lepődött meg leginkább, azt hitte, otthon van barátságos ágyikójában és rémeket álmodik, és azt is tudja, hogy álmodik, nagy huncutul mosolyog álmában, mert nem vitás, úgyis felébred. De gyorsan rá kellett jönnie, hogy ez a legvadabb valóság egyben a legigazibb. Eddig még mindig megfigyelhette, amíg csak várakoznak, addig nincs baj, legfönnebb idegesek, és azon mormolásznak, szemtelenség, hogy mindenki egy ládaheggyel érkezik, és ládáikkal eltorlaszolják a nemrég kitágított töltőteret. Aztán amikor sorra kerülnek, ők is pont úgy eltorlaszolják a helyet, s ez nem baj. Amikor pedig a kút fölé hajolnak, akkor hirtelen végbemegy az átváltozás. Mintha a forrásba ejtenék arcuk, s az így tán örökre elveszített arc helyére egy másik nyomul, az is az övék. Megszólított egy öregedő férfit, aki nem válaszolt, csak hátrafordult, és kifejezéstelen pillantással bámult rá. Látta, és megdöbbent, az illető arcából egy, a nagy Brehmből ismert állat nézett ki rá, bőre mint a radírgumi, fénytelen és vastag, szája fölött pedig az a jellegzetes csonttüske ágaskodott, amiért az orrszarvút orrszarvúnak hívják. Sokat írtak már a föld imádatáról, Zapisz elmélete szerint a klasszikus erdélyi próza legjobb művei nagyban erről szólnak, mint minden hagyományos agrártársadalomban. A mai művek viszont szinte semmiről. A katonaállamokban a háború, a diktatúrákban a junta, az éhségövezetben a törzsi mészárlások a Nobel-díjas téma, nálunk a föld imádata, emez imádat torzulása, amihez minden további nélkül odatehetjük a víz imádatát is. A szerzést, ezt a létért folytatott élet-halál harcot. A föld táplál, a forrás megitat. Ha én elvettem a te egy kenyered és egyetlen flaskád, akkor nekem ebből is, abból is kettő lesz, te pedig választhatsz, éhen avagy szomjan óhajtasz halni… A kútnál rendszerint több orrszarvú is álldogál, olykor mindenki azzá változik, csak én nem megyek le orrszarvúba, ilyen szépeket gondolt magáról Zapisz, sőt, bőgőmajom se leszek, holmi oktalan szamár, álnok kígyó, vaddisznó, görény, ezek mind oly közel állnak az emberhez, hogy ki se kopnak mindennapi szóhasználatából. Mondhatnánk úgy is, furcsamód ezek az emberi érintkezés, a kapcsolattartás alapszavai. Én aztán nem, nem, soha, de a szomszéd, a főnök, ismert és ismeretlen ellenségeim mind egy szálig, hát ezért olyan nagy az isten állatkertje. E bús pillanatban mintegy válaszként a rejtélyes átváltozásokra jól hallhatóan megzörrent körülötte a világ, összekoccantak az üres üvegek. Pengeéles szél szabdalta miszlikbe az addig is hideg, de legalább mozdulatlan levegőt. A kútnál pedig egyre többen gyűltek, volt, ki még a hatodik ládájával is alig volt túl a felezőidőn. Ezeket a dubásokat mindenki utálja, ezek nem ismerik a mértéket, úgy töltenek, mintha a tévében bemondták volna, hogy holnaptól elsivatagosodik Kelet-Európa. S ha semmi közünk Európához, s még inkább Kelethez, akkor jöhet édes Erdély, a festői Székelyföld. Piciny fatornyos, galambbúgos hazánk.

Kedélytelen, sunyi idő. Zapisz új otthonából lépett ki a dombra, hogy még mielőtt lehull a hó, hordjon.Az új otthonból kilátni a Szarkakőre és a blokkoktól arisztokratikusan elkülönülő palotanegyedre. A kolbászból font kerítéseket kékre-zöldre festették, a mézeskalács-falak súlyos sárgában sápadoznak, vagy épp ellenkezőleg, lázas bíborban lángolnak, a kacsalábat olykor megpróbálják ellopni a cigányok, de eddig még nem sikerült. Olyan szeretne lenni, mint apósa volt, aki ebben a tömblakásban halt meg. A lakás most az övék, megörökölték, Apó halála után tizenhat évvel anyu is meghalt múlt márciusban. Apót nagyon szerette, mert jó ember volt, csak azért akarta, hogy cserépben citromfája legyen, és el is ültetett gyorsan egy citrommagot, hogy megmenthesse. Apónak ugyanis volt egy, ami elszáradt, szemétre dobta, másnap, így mondta, az udvaron a fűrészporos szín felé menet mintha gyönge sírást hallott volna. – Így jelezte a citromfa, hogy még él, én pedig elrestelltem magam, fölvettem, és lám, milyen szép fácska lett belőle! Ez még a régi gangos-emeletes nagyházban történt, amit előbb elvettek tőlük, aztán a házhoz tartozó kertet is kisajátították, mozit építettek a feldózerolt telekre. Mindez még azokban az időkben történt, amikor napi kétórás volt a tévéműsor, és a főtitkári pár volt a sztár. Csak ők, senki más. Zapisznak sajnos, arra is rá kellett jönnie, hogy véglegesen megromlottak kapcsolatai az emberekkel. A városka forgalmát utálta, mert szerinte egy elmebeteg, született hígagyú horda ül a volánnál, összevissza hajtanak, senkivel sem törődnek. Az együttérzés, a mások iránt nem ritkán megmutatkozó figyelmesség, a részvét a bajban még ha önfenntartó nyájreflex is, egyedül az volt emberi a diktatúrában, így szokott bölcselkedni, ha épp nem káromkodott diszkréten az útkereszteződésben. A laza fickókat ha tehetné, kirángatja kocsijukból, az álomkocsiból vagy a roncsból, ezt a pimaszul közönyös bandát. Hogy ki mivel jár, mostanában nem is annyira pénz- , inkább generációs kérdés. A rablások félparasztok, akik elindultak valahonnan és félúton megrekedtek, azóta is ott dagonyáznak. Öntudatuk, személyiségképük is félparaszti, amit nem adnak föl, mert nem tudják, nem is akarják föladni. Nem ők lennének, ha nem félparasztok. A másik társaság halad a korral, egyenesen rohan, olykor önnön, máskor más halálába, ők rendszerint azt hozzák fel mentség- vagy magyarázatképpen, hogy az egyre kevesebb idő egyre több pénz.

Ebben a pillanatban megürült az egyik töltőhely, a kútból két csövön át folyt a borvíz, Zapisz leguggolt és tölteni kezdte az első flakont a huszonnyolcból, szerencsére a vastagabb sugarú csövet kapta. Jól ment, már az ötödik is megtelt, a nyolcadik, amikor valaki köszönt mögötte, ő pedig megérezte, hogy neki szól, és pont úgy fordította hátra a fejét, mint fél órával azelőtt az orrszarvúpofájú férfi. Üdvözlöm, válaszolta, az új lakásban szomszédja volt a férfi, tán az elsőn laknak, tán a harmadikon, annyira azért nem ismerte, hogy biztosat mondhatott volna. Mindössze annyit tudott róla, hogy utazó, nagy távolságokat jár be akár egy hét alatt is. Hirtelen beugrott egy tízéves kép: anyósánál voltak éppen, tél volt akkor is, az utca fölfagyott, majd fölengedett, az összevisszaságot egy szokásos csőrepedés tovább bonyolította, elég az hozzá, Zapisz úgy berúgtatott kocsijával a vízbe, hogy ott is maradt. Akkor érkezett haza a szomszéd, csak nyugalom, mondta, van kábelem, a négykerék-meghajtásúhoz kötötte a Matizt, kirántotta. Most pedig itt vannak, a férfi biztosan azért köszönt, hogy ő törlesszen. Hogy valami ilyet mondjon neki: jókor jött, szomszéd, na lássuk csak, van itt hely kettőnek is. A következő pillanatban megszólalt az asszony is, szívesen segítek, mondta, rácsavarom a dugókat a flakonokra, mert úgy van, hogy vagy tölt az ember, vagy csavargat, a kettő egyszerre nem megy. Méltánylom jóindulatát, válaszolta erre bitang bölcsen Zapisz, s hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak, tenyerét fölemelte. Így tilt vagy hárít mindenki a futballbírótól a rendőrig, az esti folytatásos krimi áldozatáig, úgy is lehetne mondani, ez a mozdulat fejezi ki leginkább az egyetemes emberi tiltást, méltánylom jóindulatát, de én már csak ilyen önjáró vagyok. Rendben van, válaszolta férje mellett az asszony, Zapisz pedig kitartóan bámulta tovább a vizet. Már a tizenkilencedik, huszadik, huszonegyedik is megtelt! Abban a pillanatban arcába hasított a fájdalom. Nem mert odanyúlni, anélkül is tudta, mi történt. Sem orrához, ami addig már két szeme magasságában fölfelé meredező tömör csontcsappá változhatott.A vízbe se mert nézni többé, nehogy egy vadidegen állatpofa bámuljon rá rezzenéstelenül, ami mégis letéphetetlenül az övé, több: ami ő. Világéletében rossz emberismerő és helyzetfelismerő volt. Embernemismerő, helyzetfélreismerő, ezt csak a pontosság kedvéért, ami persze nem mentség. Ez is mint minden más, az állandóan vastagodó, percre sem szűnő vádirat része. Zapisz félni kezdett önmagától. Ha az emberi jóságot, a segítőkészséget nem képes kicsiben felismerni és értéke szerint bánni vele, akkor ez nagyban sem megy. S ha ennyire érzéketlen, hogy mer szájalni a sok részvétlenség, a válogatott kegyetlenségekkel méretkező közöny láttán? Leszerepelt. Azt hitte magáról, hogy szuverén és öntörvényű, s hogy ez nem fordítja szembe sem embertársaival, sem pedig a társadalommal. Most viszont e furcsamód akár helyesnek is mondható önelemzés és helyzetboncolás rádöbbentette, ő is épp olyan, mint a többi, a csoportmimikri, az orrszarvúvá, általában pedig az állattá válás fájdalma, akárcsak a többinek, neki is igézet és kéj. Fenntartás nélkül elfogadja még akkor is, ha másik énje, az erkölccsel társalkodó értelem ezért elítéli.

Egy szót kellett volna mondania csak, de az az egyetlen szó most már örökre elmaradt.