Pásztorral építjük az emlékművet. Munka közben megnyílik, mesél, megbecsülték a vállalatnál, a belső felújítások, kastélyok, paloták stukkó és gipszdíszeit bízták rá, szereti ezt a munkát, a sérült részeket úgy javítja, hogy utána nem látszik, hol avatkozott bele, pepecselős, aprólékos munka, sokszor hanyatt fekve húsz méter magasságban egy deszkán. És mindegyik megnyílik nekem, szívesen hallgatom őket, magamról, az én munkámról nemigen tudok nekik mesélni, túlságosan a túlsó parton vannak, az iskolapadból látják a tanárt, Nyári Mikulás kérdez olyat, hogy meg szoktam-e pofozni a gyerekeket, és lesik a választ, de csak azért, hogy mindegyik elmesélhessen valami diákcsínyt, ami után két olyan hatalmasat kapott, hogy az eget is nagybőgőnek nézte.

Piramisszerű alapot építünk a kövekből, négy lépcső fölfelé, erre kerül egy hengeres folytatás, az tovább nyúlik egy keskenyebb hengerben, és a tetejére kerül két és fél méteres magasságban egy műkő ötágú csillag. Hogyan öntsünk hengert betonból, töpreng Pásztor. Zsaludeszkából nem lehet szabályos hengert formálni, a százados ragaszkodik a papírra vetett skiccéhez, öntünk egy szögleteset, aztán véséssel, vakolással kerekre formáljuk, csak borzasztó nagy munka lesz. Én találom meg a megoldást, egy olajoshordónak kiütjük a két fenekét, elfűrészeljük hosszában, összedrótozzuk, és ebbe öntjük a betont, az égbe nyúló utolsó részt pedig ugyanígy elfűrészelt kályhacsővel öntjük meg. Az arányokra nemigen tudunk figyelni, mind a hordó, mind a füstcső mérete adott, az egész nagyon bumfordi, aránytalan, súlyosan monumentálisan indul, és nagyon elkeskenyedik fölfelé. A századosnak tetszik, ez a lényeg. Díszesen fölavatjuk, utolsó dicsőséges jelentés a kerületnek, saját erőből, százezer forint értékben emlékművet emeltünk a hősi halottunknak. Pásztor kap három nap jutalomszabadságot.
Mokép hetente-kéthetente jön, járja az őrsöket egy vetítőgéppel meg egy filmmel, amikor az utolsó őrshöz ér, akkor beutazik a központba, lecseréli a filmet, és indul visszafelé az őrsökön. Minden őrsön azonnal betanít valakit a vetítőgép kezelésére, és menekül a közeléből. Üldögél velem a naposszobában, vagy jön kaszálni, fát vágni, kazánt fűteni, vele is összebarátkozom. Elege van ebből a mozgalmasságból, más őrsökön ragaszkodnak ahhoz, hogy tiszteknek és tisztfeleségeknek legyen külön vetítés, akkor neki kell intéznie a technikát, és higgyem el, kínzással fölér, amikor tizenhetedszer élvezi az ember ugyanazt a filmet. Szívesen és jókedvvel végzem a fizikai munkákat, amikor nem vagyok napos, és könnyen jönnek velem sokan, Kiskapa, Sörös, Petike, Filkó, meg aki csak szabad, ezt Madáréktól tanultam, az élre kell állni, csinálni jókedvvel, lendülettel, hangulatot teremteni, amiben csak ugratjuk egymást, kiröhögjük az ügyetlent, és amikor mindenki kezd kifáradni, akkor egy rikkantás, gyerekek, amint elérünk a kerítéshez, mindenki a vendégem egy dzsefire. Körbeálljuk a kantinpultot, és nyeljük az édes löttyöt. Jót hajtottunk a végén!

Elmennek a májusiak, jönnek az újak, mi vagyunk a legöregebbek. Alig fél év telt el a novemberiek távozása óta, és kevesebben, kisebbségben vagyunk azok, akik emlékeznek Madárra, Pocakra, Kajtárra, Pratyira, Bőzsönyire, Tajtira.

Kiskapára rábízzák az első ügyeletét, és halálosan röhejes, mint egy majom, annyira engem utánoz a hanghordozásában, ahogy intézkedik, ahogy megy a folyosón, egyik keze zsebre vágva, a másikkal a kulcscsomót pörgeti az ujján. Ezt is megértem, van epigonom.

Azért a rendszer marad, háromnaponként enyém a karszalag, nagyon unom már ezt is, rutinból végzem. A két Sipi nagyon kezdő, idealista elképzeléseik vannak a takarításról, rendről, nem tartanak távolságot a legénységtől, beállnak biliárdozni, a vesztes fizeti a dzsefit, én órákra otthagyom a naposasztalt, odaültetem valamelyik fiatalt, tanuljon bele, hogy idővel jó ügyeletes legyen, ők megtiszteltetésnek veszik. Fölidézzük a májusiakat, volt egy versikénk, Guszti megsértődött, amikor valaki összekalapálta: Guszti csak keveri a piát, és nem tartja be a higiéniát. Annál többször mondogattuk, minél jobban idegeskedett.

Valamelyik reggel, legtöbbünknek van már kisrádiója, kilopjuk szolgálatba a cigarettásdoboz nagyságú készülékeket, jobban telik odakinn az idő, az asztal sarkán recseg a kis masinám, a bemondó közli, hogy Kovács Kati Indián nyár című dala következik. Még nincs nyolc óra, a többség alszik, hátrarohanok a klubba, bekapcsolom a rádiót, össze van kapcsolva erősítővel, hangfalakkal, és amikor jön a refrén, ráadom az összes kakaót, hogy rezegnek az ablaküvegek: Elmegyünk, egy szép nap innen elmegyünk… Álmos fejek jelennek meg az ajtókban, mi ez a hangzavar? Figyeljetek csak, és a második refrént már Bogáccsal, Kapával, Szabóval együtt énekeljük, mi, októberiek, mi vagyunk a következők, akik: innen elmegyünk, egy szép nap innen elmegyünk, de velünk jön a szerelem. Engedd, hogy így legyen. Életünk megszépíti egy fénysugár… Nem sok értelme van, de áradó a lendülete, és a lelkünkből szól.

A hadnagyok rendesek, kérdezi az őrsparancsnok, hány éves az édesapám, mondom, hatvanhat, akkor nekem be kell adni egy leszerelési kérelmet, egyedül maradt nyugdíjaskorú szülőm, ezt méltányolni kell. Nem sok reményt fűzök hozzá, ő maga gépeli a kérvényt, még telefonál is az ügyemben többeknek, de visszajön az elutasítás, megvizsgálták a körülményeket, önálló életvezetésre képes, aktívan dolgozik, ellátja magát, semmi nem szól amellett, hogy leszereljenek. Az utolsó nyár hosszú, meleg, és nem akar telni. A havi három szabadnapomat megkapom, apu elsírja magát, ahányszor betoppanok, megroskadt anyám halála óta, mintha tíz évet öregedett volna, és megjelennek a boltban az özvegyembert körüldongó festett körmű, jó karban lévő ötvenes magányos hölgyek ilyen-olyan ürügyekkel, és mosolyognak rám is elbűvölően, annyira képtelenség, de nem tartom kizártnak, hogy beleszeret valamelyikbe a magányában.

Szeptemberben, éjszakai szolgálat után, vasárnap van, fölvernek, telefonon keres a nővérem, aput agyvérzés érte, kórházban van. Az őrs kocsija visz a buszmegállóhoz, éppen elérem a járatot, és másfél óra múlva ott állunk a kórházi ágy mellett. Apu féloldalára lebénult, de az eszénél van, mindent pontosan tud, intézkedik, mik a tennivalóink. Tárgyalunk az orvossal, ápolónővel, kezelőszemélyzettel, boríték mindenkinek, tegyenek meg mindent, ami lehetséges. Aludtam vagy két órát, nővérem ajánlja, fürödjek meg náluk. Ülök a kádban, mosom a hajam, és megvillan a szemem előtt a Roamer karórám. Svájci darab, tizenhét lehettem, amikor anyám fejébe vette, hogy csináltat nekem egy pecsétgyűrűt, valami értékeset, ami egész életemben elkísér. Én ki nem állok az ujjamon semmit, végül abban maradunk, hogy kapok egy értékes karórát. Tényleg drágát vett, két-háromhavi átlagfizetés értékűt, semmi különös a kinézetén, de a boltos azzal ajánlotta, hogy olyan minőség, amely egy életen át megbízhatóan működik, a forgóalkatrészek mindegyike ipari drágakő, nem tudnak elkopni. Vízállónak viszont nem vízálló, mint ekkor kiderül. Megáll. Több órásnál is próbálkozom, mindegyik megjavítja, megy egy hétig, s megint megáll. Őrzöm egy fiók mélyén egész életemben, elkísér.

Az utolsó másfél hónapban minden héten hazamegyek, a hadnagy rendes, hol a szabadnapomat toldja meg eggyel, hol az élenjáróért kapott három napot veszem ki, természetesen kétszer két nap formájában, hol csak úgy szervezi a szolgálatot, hogy huszonnégy óra szabad legyen kettő között, és elkészített papír vár hajnalban az ügyeletes asztalán. Nem is nagyon vagyok köztük, amikor ott vagyok sem. Egy korai hóeséses reggelen áttévedek a nyomsávon a sűrűn kavargó hópelyhektől elvakulva, de még inkább a gondolataimba merülve, és elfeledkezem róla, amikor a délutáni járőr felfedezi a nyomokat, még a riadóegység is kimegy, amikor eszembe jut, hogy én voltam, mondom a hadnagynak, és meg van bocsátva. Mi októberiek, izgulunk egy kicsit, mert a határon túl haldoklik Tito, vannak olyan politikai elemzők, akik az esemény bekövetkezte után rövid időn belülre megjósolják Jugoszlávia szétesését, és akkor, ha itt feszültségek lennének, akkor minket nem szerelnek le, kell a helyismeretünk… Tito üszkösödő lábából naponta levágnak egy centit, és bejelentik, hogy állapota stabilizálódott, gépekkel és medicinákkal tartják egy vegetatív létezésben, ami életnek már nem nevezhető. Hónapokig húzzák a haláltusát.

Nővéremmel felváltva, amikor otthon vagyok, naponta négy-ötször bemegyünk a kórházba, etetjük aput, fölolvasom neki a Népsportból a meccseket, stabilizálódott, de nem javult az állapota, kétnaponta bejár a fodrász megborotválni, de fölkelni többé nem fog, mondja az orvos, a féloldali teljes bénultság nem teszi lehetővé, bármilyen jó erőben van, hogy egy kar és egy láb erejével egyensúlyban tudja tartani a testét. Bekatéterezik, ágytálazzák, minket, a gyerekeit, kiküld még akkor is, ha csak megforgatják az ágyban a nővérek, ne lássuk a tehetetlenségét. És néha úgy lehullik az ágyról a béna karja, hogy nem veszi észre, csak a pillantásunkból, akkor a másikkal visszaemeli. Tőlünk nem akarja elfogadni a segítséget, pedig, megbeszéltük az orvossal, ha leszereltem, hazavisszük, megszervezzük úgy a munkahelyünket, hogy valaki mindig mellette legyen, legfeljebb fogadunk még valakit házi betegápolásra, berendezzük az udvari kis szobát a betegápolás célszerűségeihez, kacsát és ágytálat vásárolunk, de apu elzárkózó, amikor erről beszélünk, hogy képzelitek, még vécére se tudok elmenni. Otthon egyedül lézengek a sok szobában, minden a szüleim életéhez berendezve, és nincs már meg az az élet. Volt iskolámba még a nyáron bejelentkeztem, hogy számítsanak rám, ha kellek, november egytől be tudok állni, nincs szükségem szabadságra. Most módosítom, lehet, hogy szükségem lesz két hétre, egy hónapra, amíg otthon rendeződik minden. Megértők.

Nővérem eltervezi, hogy folytatja, átveszi az üzletet, átalakítja a használt ruhás profilt kötött- és rövidárura, és akkor itt lesz a munkahelye, napközben apuval lehet, talán egy kerekesszékben majd el tud üldögélni, én meg eljárhatok dolgozni, délután hazaérek, s az este meg az éjszaka én leszek apánk mellett.

Az őrsön végiglátogatom az emlékezetes helyszíneket, Othelló szőlőt eszem a Vécó tanyán, az elvadult direkttermő lugason tavaly karácsonyig, januárig ott csüggtek a fürtök, átmegyek a százméteres vasúti hídon, afféle bátorságpróba a határőrök között, eddig eszembe sem jutott, de nem megyek el anélkül, hogy kipróbáltam volna. Száz lépés hosszan csak a talpfák, némelyik már korhadt, némelyik mozog, alul, tíz-tizenöt méteres mélységben víz.

Nincs mértéke az időnek, a többiek bőszen vágják a centit, az utolsó százötven napra a katonai hagyományok szerint mindenki beszerez egy szabócentit, és mindig 17 órakor az olló lenyisszant egy apró darabkát, a többiek panaszkodnak látványosan, az utolsó tíz-húsz múlik a leglassabban, nekem még centim sincs. A többiek, a leszerelők is inkább azzal foglalkoznak, hogyan, miként lesz otthon, a munkahelyen, a családban, de én már teljesen kiszakadtam közülük is.

A leszerelés napjának eseményeire alig emlékszem. Nem tudom, hogyan búcsúztunk el a maradóktól, a teherautón néhányan elkezdtek énekelni, amikor falvakon haladtunk át, de kevesen tartottak velük, nem lett belőle semmi. Beszédek a laktanyában, egy utolsó babgulyás, és kora este van, amikor hazaérek. Nővéremmel megbeszéltük, a szomszédba adja be a kulcsot, bármikor jövök, bemehessek. A szomszéd bácsi, amikor zörgök az ablakon, csak int, hogy kijön, máskor csak kiadta az ablakon. Most megszorítja a kezem, őszinte részvétét fejezi ki. Hogy én még nem is tudom?! Az éjjel történt.

A nővérem telefonált minden elképzelhető helyre utánam, a tiszt elvtársak mind tudták, csak nekem nem szóltak, nem akarták megzavarni a leszerelők vidám ünnepségét, egyben sem volt annyi becsület, bátorság hogy megkeressen civilbe öltözött egyenrangú személyiségemben, és közölje a hírt. Úgyis megtudom…

Erős befejezés.

(Vége)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ