Mától a Magyar Elektronikus Könyvtárból letölthető Kenéz Ferenc Senki sem akart költő lenni? című, riport és gyermekvers kötete, Árkossy István és Gyulai Líviusz illusztrációival. Ízelítőül a kötet szerkesztőjének bevezető sorait közöljük, a kötet szerzőjével hamarosan interjút készítünk.

*

2002. május 20-án Kenéz Ferenc az alábbi sorokat írta be Még a belvárosi iskolából sem akart senki költő lenni c. verskötetébe: „Ezt meg azért, mert gondolom, hogy örömöd leled benne. (Ezt is.) Cseke Gabinak…” A vékony, Gyulai Líviusz mókásan ravasz kis rajzaival illusztrálva, a Littera Nova Kiadó adta ki egy évvel korábban, s amikor beleolvastam , hirtelen megelevenedett a múlt és teljes egészében felidézte bennem azt a Kenéz Ferencet, aki a múlt század nyolcvanas évei elején nekiállt és sorozatban készítette kolozsvári gyermek-interjúit arról, hogy az akkori tizenévesek milyen formában képzelik el majdani pályafutásukat, felnőtt életüket. Az Utunkban megjelenő, „ártatlan” csevejnek álcázott kérdezz-felelek helyenként furmányos párbeszéddé élesedett, s a gyermekszáj olykor tapintatlan, naiv, de roppant kifejező megközelítésében benne rejlett a korszak minden meglevő ellentmondása, életünk képmutató kettőssége, valamennyi tévhite, elmaszatolt, hamis eszménye, hazug jelszava. Különösen erőteljesen érvényesült ez az inkább sejtetett, mint deklarált szellemiség abban az 1982-es kötetben (Én munkás vagyok, te munkás vagy, ő munkás. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár), amelyet Kenéz csokorba gyűjtött gyermekinterjúi vezetnek be (Játsszuk azt, hogy felnőtt lettél!). A könyv súlypontja viszont egy más irányba egyensúlyoz, nagyító alá véve a munkáslét, a munkás-sors belső megtapasztalását, az emberi munka egyéniségformáló áldásos/átkos szerepét. Ebben az összefüggésben a húsz valahány beszélgetés félig-meddig rejtve marad, a gyerekszáj-fogalmazások inkább kuriózumoknak hatnak, illusztrálnak.
Jól tette Kenéz Ferenc, hogy húsz év múlva elővette a gyűjteményt, nem csak, hogy lefújja róla a port, inkább annak érezhette szükségét, hogy szabadon kibontsa a benne rejlő naiv poézist.
Akkorra már Kenéz jócskán túl volt azokon a kísérleteken, melyek révén gyökeresen újított a gyermeklíra szemléletén és hangvételén s a fokozottan hiteles gyermeki látásmódot tette meg fő értékhordozónak. (Ízelítőül a gyűjtemény végére néhány reprezentatív darabot is beválogattam 1983-ban kötetbe gyűjtött gyermekverseiből.) E törekvésével ugyan nincsen egyedül, a tendencia évtizedek óta érezteti hatását a világlírában és végső soron a naiv művészet látásmódjának sajátosságait érvényesíti a gyermekirodalomban. Magyar irodalmi viszonylatban azonban Kenéz sikeres úttörő, s a körülmények folytán próbálkozását előbb az 1983-as Esőben könnyen rámtaláltok c. gyermekvers gyűjteménye, illetve a már említett 2001-es verskötete hordozza (Még a belvárosi iskolából sem akart senki költő lenni).
Pár évvel Kenéz idézett dedikációja után ismerkedtem meg a bukaresti (néhai) Sorin Stoica szociológiai fogantatású kísérleteivel. A nagy munkabírású, költői hajlamú fiatal szakember kutatásainak – gyerekekkel folytatott interjúinak – „hordalékanyagából” hozott létre 2005-ben sajátos versgyűjteményt (Panseuri involuntare – Együgyű mondolatok), amelynek hangvétele kísértetiesen emlékeztetett a Kenéz-féle gyermekszáj-fordulatokra. Nem csoda: ugyanaz a naiv látásmód, ugyanaz a társadalmi közeg termelte ki e konkrét költészet nyersanyagát. Csakhogy Stoica fő eszköze a poénok minél hatásosabb kihegyezése. A rövid kifutású, csattanós, szabadvers szerű megoldásokat keresi, szövegei értelmezésében nem játszanak szerepet konkrét személyiségi jegyek s gyűjteménye egyfajta enciklopédikus megközelítését nyújtja a való élet különféle jelenségeinek, társadalmi képződményeknek és viszonyoknak.
Kenéz Ferenc konkrét versei elszakíthatatlanok a korábbi riportos párbeszédek valóságától és gondolatmenetétől, s a gyereklogika általános szabályszerűségein túl előttünk áll egy-egy holnapi felnőtt bimbózó személyisége, sajátos gondolatvilága, tapasztalati köre. Meggyőződésem szerint Kenéz interjúfüzérének és a belőlük lepárolt verseknek együttes, közös bemutatása teszi igazán teljessé a művészi értelmezést. Egyik a másik nélkül csonka élményt nyújtana és inkább kuriózumnak hatna, mint öntörvényű teljesítménynek. Amit a szerző – érthető okok miatt – nem mondhatott ki a nyolcvanas évek elején, azt a verseket felépítő tömörítések elvégzik, anélkül, hogy hamisítanának az eredeti szándékon. Csupán egyetlen eset fordul elő, hogy az 1982-es riportkötetben nem szereplő, valószínűleg „általános pesszimizmusa” miatt kitanácsolt írás (Ma egy szörnyűséges napom volt) verspárlata váratlanul felbukkan a 2001-es verseskönyvben; ugyanakkor a riportkönyvben jelen van egy olyan beszélgetés (A vendéglőben kést is tesznek a tányér mellé – Vitus Sándor, Szék), amiből végül nem született vers. Mindezt inkább a történelmi hűség kedvéért illik megjegyezni, ám szemernyit sem von le Kenéz Ferenc izgalmas kísérletének értékeiből.
Személyes örömömre szolgál, hogy a szerzői dedikációból merített szerkesztői-szurkolói szimpátiám belső unszolására e két, időben kényszerűen eltávolodott vonulata egyazon alkotói folyamatnak végre, egymásra találva összekerülhetett – a két fél megtalálta a párját, hogy egészet alkotva, okulásunkra kiteljesedjék…

Cseke Gábor

A kötet az alábbi hivatkozásról tölthető le:

http://mek.oszk.hu/10200/10287/

1. Bölöni Domokos:
   2012. január 23. 04:37

   Téli parafrázis

   Kenéz a havas Kolozsvárra…