(Levelek New Yorkból)

Még nem értünk egészen a Béke térre a 14-es villamosról leszállva, amikor a sárgásan megvilágított templom felől Cilike bukkant fel zaklatottan lépegetve, batyuval a hátán. A szürke cica most sem volt barátságosabb, mint ahogy azt az évek során tőle megszokhattuk. Sőt, ezúttal valami extra feszültség komor árnyéka is barázdálta pofáját.

Cili mindig azt a hatást keltette, hogy bal manccsal ébredt, hogy örökösen rosszkedvű és mindenkivel szemben gyanakvó. Talán az is közrejátszott ebben, hogy egész fiatalon ivartalanítva lett. Mondtam is unokatestvéremnek, hogy igencsak nagyfokú igazságtalanság kipakolni a macskát még mielőtt legalább megérezhette volna a szerelmi élet nagyszerű csodáit. Móni azonban azt tartotta igazságtalannak, hogy tüzelni hagyja a szürke állatot olyan körülmények közt, hogy az első alkalommal akkor mehetett ki a szabad levegőre – tíz év után, amikor nagynéném a mostani új lakás erkélyére kiment cigarettázni, és utána osont. Az ezt megelőző majdnem egy évtizedet Cilike a lakásban töltötte anélkül, hogy fontosabb érzés hatalmába kerítette volna, mint az, hogy éhes, vagy engem utál. Azt figyeltük meg ugyanis, hogy valami titokzatos oknál fogva fúj rám, és fura módon idegbeteggé lesz a jelenlétemben. Móni azt is sejteni vélte, hogy a macska figyeli az aurámat, és valami olyan mérhetetlen rosszat lát benne, hogy attól megvadul. Azon pedig cseppet sem rökönyödött meg senki sem, hogy a jelenlétemben bárki is idegbeteg lesz. Még ha a macskáról van is szó.

Cili amúgy sem volt cseppet sem olyan, mint egyéb rendes macskák, kedvenc időtöltése volt a mosdókagylóba tanyázni, miközben a rosszul záró csapból csepegtette a vizet a bundájára. És imádott a fürdőszobában tenni-venni, ha valaki éppen a dolgát végezte. Ez kicsit olyan volt, mint az én egykori barátom, Zoli, aki mindig behívott egy-két embert magával, valahányszor bevonult a vécére.

– Hova-hova, Cilike?
– Elegem van belőletek! Meg a famíliátokból is. Disszidálok.
– Talán inkább dezertálsz, Cili…
– Az kevés: világgá megyek. Kapjátok be mind!
Utóbbit úgy mondta, mintha nagyobb kárunk származna a távozása nyomán.

Ezen a tablón röhögtük könnyesre magunkat Lacival a 196-os buszon hazafelé menet Móniéktól. És akkor Lacikának megígértem, hogy ezt az általunk ilyetén módon, mondatonként és képenként kitalált és összerakott sztorit a szürke cicáról majdan megemlítem egyik New York-i levelemben.
Aznap este ugyanis látogatásunk során kedves rokonaimnál teljesen egyértelművé vált, hogy Cilike hamarosan annyira besokall, hogy fogja magát és egyszerűen odébbáll.

– Ennél a kinti világban sem lehet rosszabb – morfondírozott a szürke cica magában abból kiindulva, amit a nagynénémmel az erkélyen eltöltött unalmas délutánokon tapasztalni vélt. Sosem volt megfeszített életrendje és a stressz is messze elkerülte Móni kényeztetése mellett, mégis folyton hadban állt a világgal, de most, hogy új lakásba költöztek, még egy gyermeket is szültek neki ide mindennek a tetejébe, elveszítette sokfajta privilégiumát. Arról nem beszélve, hogy a hiperaktív kislány már egyévesen is olyan ügyesen fut, hogy Cilinek nem maradt semmi nyugalma az életben, csak ha netán a bébi elaludt. Akkor csend borul a házra és a családi körre, Cilike meg békében elnyúlhat a fűtőtest előtti nyúlszőrbunda ágyelőn. El is szenderedett, de csak félig csukott szemmel, mert az azért nyugtalanította, hogy engem még ott tudott a kanapén. Jobban örült volna, ha elpusztulok onnan, vagy kóbor kutyák marcangolnak szét – bár arról csak sejtései voltak, valahol olvasott róla vagy a tévében látta, de nem tudta, pontosan milyenek is lehetnek a kóbor kutyák.

A korábban dagadt szürkecica most nyúzott és lesoványodott volt a sok futkorászástól, amit a virgonc baba miatt kellett életébe beiktatnia, hacsak nem akarta, hogy a gyermek farkánál fogva törölje fel vele a lakást, vagy tetőtől talpig bekenje karamellás pudinggal. Dorombolni is elfelejtett, úgy szendergett a puha tertítőn résnyire nyitott szemmel, whiskászos televziós kanapékkal álmodva, amikor fölé hajoltam hörögve:

– Ciliiiiiiiiiiii! El fogsz aludni, Ciliiiiiiiiiii!… – és hipnotizálásra két ujjam a szeme elé tartottam.
– Hülye anyád! Hogy dögölnél meg! – olvastam ki a szeméből – Ez a nagy állat se normális. Nem elég nekem itt ez a mizéria, még ez is idejön nekem a bazári majmot játszani…

Cili pár pillanatig kimérten bámult hol az ujjamra, hol a szemembe, és sajnált. De legfőképpen önmagát sajnálta. Majd felállt, és maga elé morogva elsomfordált.

Ezen a kis minapi epizódon mulattam magamban, miközben leszaladtam a szomszédos szupermarketbe. Ott még egyéb érdekes dolgok is eszembe jutottak, mint például az, hogy friss piros retket miért importálhat Amerika egyenesen Dániából, hiszen sehol nem olvastam róla, hogy Dánia nagy pirosretek termesztő ország lenne. És ha nekem húsz órát kell utaznom otthonról hazafelé, akkor vajon a dán pirosretek mivel közlekedhet, és mit is takar a friss jelző ennek tükrében.

A legjobban azonban a franzella dobott fel, amit vekninek szoktak emlegetni kultúremberek és bagettnek a sznobok. Akkora volt… ! Egyméteres! Mondom, kerek egy méteres. Úgy megörültem, hogy nem kell akciós kétfranzellás csomagot keresnem, hanem megveszek egy méter kenyeret, és egy ideig rendben leszek.

A kasszánál a pénztáros szokásos megjegyzését könyveltem el a hitelkártyámon látható meglehetősen jóképű fotómmal kapcsolatosan, miközben a vásárfiát csomagoló bácsi spanyolul kérdést intézett felém a franzellát lóbálva. Mondom, azt hagyhatja nyugodtan becsomagolatlanul, csak a maga papírjában, azt a kezemben viszem.

– Az öreg azt kérdi, hajtogassa-e össze, vagy úgy viszi? – tolmácsolt a kasszásnő.
– Mit?
– Hát, a kenyeret.

Mire odafordultam, az öreg négybe hajtotta a veknit, és vidáman szalutált. Tiltakozni kezdtem, mire kibontotta, és teljes hosszában helyezte el a szatyorban, ami éppen a feléig ért. Ezért a tetejére ráhúzott még két zacskót, majd elégedetten hozzátette:

– …Ha maga így szereti…

New York, 2012. január 23.

1. Rozek Enikô:
   2012. január 24. 15:46

   Humoros írás.De jó,hogy írtál végre.:)

2. Rozek Enikô:
   2012. január 27. 17:17

   Azt csirpelték a verebek,hogy nemrég jártál Szatmáron.Ez igaz?A helyi rádióban is beszéltél?
   Ha ez igaz,akkor én errôl lemaradtam!Kár.:(

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ