(Hendi Péter elbeszéléskötetéről)

Ez a könyv 2011 tavaszán egyszerre jelent meg Párizsban franciául, és Budapesten magyarul, – ilyen azért ritkán történik íróinkkal, könyveinkkel.

Hendi Péter különös pályát befutó alakja a magyar irodalomnak, elbeszélései, útirajzai, tárcanovellái évtizedek óta vannak jelen folyóiratainkban, egy rövidebb válogatással már a Két dióhéj c. kötetben is szerepelt, 1987-ben. Ez a negyedik prózakötete. Hendi beutazta Európát és a világot, maga akaratából, vagy részben magáéból. Nagyreményű jogásznak indult, hamarosan forgatókönyvek kerültek ki a keze alól, – a megfilmesítés nem nagy reményével. Hendi Péter azután Magyarországról Európába tette át „működési területét”, élt Ausztriában, Svédországban, Nyugat-Németországban, Svájcban és francia földön, városnévre fordítva a helyszíneket: Bécsben, Göteborgban, Münhenben és Genfben, de beutazta, ahová munkája küldte, ahová érdeklődése vezette, vagy sportversenyek izgalma hajtotta. Munkaadója nagy, nemzetközi szervezet lett, munkaköre az informatika, munkaeszköze a számítógép, miközben mindvégig magyar írónak érzi magát, – amikor csak teheti. Nagyszerű dolog ez a rengeteg utazás szép országok és nagy városok között, – gondolja a sokáig röghöz kötött hazai olvasó, – nehezen viselhető el élethosszan ez a jól temperált hontalanság, vagy a sok országot és nyelvet magába foglaló idegenség, – gondolja esetleg ugyanez az olvasó, ha végigpergeti az elegáns szürke-kék elbeszéléskötetet. Hendi Péter „állja a sarat”, hajdani jogász és hajdani filmes szemmel figyeli a világ bőségét, az emberek sokaságát, az író pedig lankadatlan buzgalommal válogat belőle. Átszállás Zürichben, – a cím az egyik novelláé, de valójában jelképes, az örökös készenlét és úton lét, a megérkezés és az útra kelés jelképe, az itthon és az otthon egybefonódása.

És amikor már azt gondolja az olvasó (sőt, maga Hendi Péter is), hogy sikerült egyensúlyt teremteni külső élmény és belső befogadóképesség között, sikerült élete szereplőit rendbe tenni, akkor derül ki, mennyire törékeny ez az egyensúly, milyen nehéz elhagyni helyszíneket, s talán még nehezebb visszatérni hozzájuk. Az idegenből érkezett (pl. egy magyar író, vagy jogász) azt gondolja, már beleszokott más ország, nyelv, szokásrend labirintusába, és ilyenkor gyakran kiderül, a befogadás néha nehezebben érhető el, mint a beilleszkedés (Olympia). Az író, az informatikus évtizedek során megtanulja a nyelvet, a nyelveket (s talán még jobban is a gép nyelvét), de a beszélt emberi nyelv igényes és árnyalt papírra tételéhez talán egy emberélet is kevés.

Új városok és ismeretlen szereplők, elhagyott és visszavágyott helyszínek, kihűlt majd felizzott ismeretségek, kapcsolatok indáznak végig az író életén, hotelek, konferenciatermek, pályaudvarok ennek az életnek a leggyakoribb helyszínei (Hotel Excelsior). Persze, a gyerekkorból indul ez a kötet is, mint a legtöbb könyv (vagy inkább: a legtöbb élet), az autóstopp, a balhés balatonozás idejéből, amit aztán lappangva magában hordoz, dédelgetve az otthont kereső író, majd egyszerre váratlanul előpattan belőle, de már a jelen és az eltelt idő szűrőjén átszitálva a múltat (Igaz történet). Szép élmény ez így is, tanulságos lett az évek folyamán, feltöltődött későbbi helyszínekkel és szereplőkkel, akik mintha ugyanolyanok lennének, mint tizen-huszon éves korukban, vagy mint a múltját ötven-hatvan évesen rendezgető író. Hendi nemcsak a kontinens kilométereit-mérföldjeit utazza végig, hanem az elmúlt évtizedeket is, de mondhatjuk úgy is: tér és idő jól megfér nála egyetlen körültekintésben, egyetlen kötetben, az állandó változatosság természetességével.

Azért persze időnként (gyakran, ötletszerűen, kiszámíthatatlanul) hazatér Budapestre, hogy időnként itthon is otthon érezze magát. És meghökken (az elején), amikor egy külföldön élő magyar (nem író, nem jogász) a szülői hagyatékból nem a tárgyi emléket jelentő varrógépet röpíti el amerikai otthonába (ahol már maga is évtizedek óta él), hanem egy hozzájuk csapódott, kóborló kutyát, amellyel csak a zűr van, az állatorvos, a hatóságok, a légitársaságok miatt. Az olvasó – miközben nevet és bosszankodik a tárgyak csalafintaságán – a novella végére maga is az eb mellett szavazna. Miért is? – Hendi Péter a megmondhatója (Tigrisugrás).

A család ugyanúgy indázik az ember körül, mint minden más személy vagy esemény, vagy talán még jobban, amennyivel közelebb volt és maradt, amennyivel bonyolultabb a „házi viszonylatok” között a bujkálás, amennyivel fájdalmasabb ezeknek az élő szálaknak a feszülése, szakadása. Az író-fiú számára egyike a sok rutinos utazásnak az a zürichi, édesapja idős kora nagy élményét várja tőle, talán nem is csalódik várakozásában, miközben mindketten tudják (apa és fiú, egy érzelmes szókimondás nélkül), ezt az átszállást nem fogja több közös utazás követni (Átszállás Zürichben).

Hendi Péter időnként „nemes haragra gerjed”, a nyelv dzsungelén és finom lankáin nehéz átvágnia magát, a fordító pedig végzi a maga munkáját – rutinosan, de most ez a szó csúnya és hiteltelen, elnagyolt és lélek nélkül való. Hiába évtizedek gyakorlata, a maga magyar nyelvi mélységét, hangulatát az író nem hallja vissza a franciából (mert azért annyit tud ám a franciából Hendi Péter!) (A francia fordítónő).

Fegyelmezett jogász ez a nemzetközi informatikus, ez a magyar író, a jogászi szemlélet nemcsak arra szolgál, hogy az igazságszolgáltatás egyes szerepeiben megmutatkozókat fölismerje és megnevezze (az ügyészt, a vádlottat, a tanút, de még a hóhért is), hanem hogy egy tárgyalás szabályos rendjét legyen képes önmagára ölteni, ha a szükség úgy kívánja.

A dolgokon egy kicsit mindig kívül állni, – ezt hangoztatja Hendi egyik alteregója (akiből több is van a kötetben), de hát, aki keresztül-kasul száguld (vagy akár csak döcög) síneken, éveken, az nem lehet mindig mindenütt. Akinek óvnia kell nehezen kialakított személyiségét, annak aligha szabad fenntartás nélkül azonosulnia magával. Otthon leszel te még valaha valahol? – kérdezi, ezúttal tegezve önmagát, s ha foglalkoztatja is ez a kérdés, a választ inkább egy furfangos ügyvédtől várja, nem pedig tragédiaírótól (Kezükben vagy mindhalálig).
Az udvariasság, az elegancia nemcsak az író személyét jellemzi, hanem a figuráit is (de hiszen legtöbbször magáról mintázza őket), csak védekezés ez ám a javából, a körülmények óvatos felmérése, a múlt (múltak?) számontartása, az emberközi kapcsolatok pontos érzékelése, és ha kell, gyors megváltoztatása. Mindez persze alkalmanként látványos kudarccal jár. Alkalmanként nem…

Mintha kemény kőzetből építené történeteit Hendi Péter, mintha a földből kiemelkedő sziklákat faragná könnyed szobrokká, de az olvasó tudja, nehéz és sokelemű ez a lebegő építkezés. Mondatai némelykor sűrűk és súlyosak, és mégis világos a vád és a védelem szava. Mindeközben fölényes biztonsággal bírja és beszéli a hazai nyelvárnyalatokat, hasonlóképpen a svédet, a franciát. A sok nyelvben élés persze gondolkodási fürgeséget is jelent, mindehhez Hendinél a sok mozgás, az utazás, a könnyed kapcsolatteremtés járul (hiszen kevés az idő, megy a vonat, jön az ügyfél és elvész az alkalom).

Végül pedig – ezzel kellett volna kezdeni! – azon töpreng a magyar könyvbarát, mit, hogyan ért meg mindebből a francia olvasó a Szajna parton, mivel képes azonosulni, mit tart nonszensznek s mit evidenciának a maga számára, és miként egyezik ez a mi nonszenszünkkel és evidenciánkkal, vagy miként áll éppen ellentétben vele? Hendi Pétert nehéz elképzelni az elegáns laptopja nélkül, magával hordozza a Kék Nyíl vagy más fantázianevű expresszen, repülőn, és a Semmelweis utcai hangulatos borozóban, amikor néhanapján összekoccantjuk rozé borral telt poharunkat.

(Hendi Péter: Átszállás Zürichben. Elbeszélések. Bp. 2011, L’Harmattan. 193 oldal)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ