Történelem

A történelmet mindig szerettem, önmagáért, hivalkodás nélkül, szenvedéllyel, őszintén, hittem mindig az egész értelmében. Nem úgy, mint a szorgalmas jótanulók, akik minden részének egyforma hévvel esnek neki, hanem, mint egy nőt, egyben az egészet, mert filozófia, vízió, értelem, titok, nagyszerűség és kicsinyesség húzódik benne, mögötte, időnként ruhát-szemléletet vált, bizonyos tájékai elbűvölnek, megint másokat sokszor és behatóan kell tanulmányozni, más pontjai izgatóak, s időnként ellenszenves vonások is megjelennek szép arcán. Fejlődésben bízni életkori optimizmus, meg talán az is törvényszerű, hogy szabályt, törvényt, lényeget keresünk abban, amit eleve emberi elmék hoztak létre. Összeolvastam rengeteg ifjúsági irodalmat, Élet és Tudományt, sőt régész akartam lenni hatodik-hetedikben, még megvan könyveim között A régészet regénye, Schliemann, ahogy kiássa Tróját, a piramisok titkai, és a regényirodalom nagyobb hányada, ezer más, futó, alkalmi flört mellett, mint egy élethosszig szerelem, ez a folyamatos érdeklődés végigkísérte ifjúságomat, sőt, érett férfi- és családapaként még elkezdtem egy történelem-tudományos doktori iskolát, s egy recenzióm is megjelent egy szaklapban.

Akkor, 60-as évek vége, karácsonyig tartott a félév. Indulásképpen két hetet szilvát szüreteltünk az állami gazdaságban, közbejött néhány borongós, esős nap, azokon iskolába mentünk, senki nem készült, a tanárok se, viszont rengeteg szilva termett, ezeket a napokat utóbb ledolgoztuk, kellettünk a népgazdaságnak, amely nem volt felkészülve a rekord-szilvatermésre, szinte elment vele a teljes szeptember, ezalatt összebarátkoztunk, megszoktuk a kollégiumot, a szilvaszedés jó buli volt, el lehetett bújni a fák koronájában, a tanárok egy meghatározott mennyiséget elvártak, az teljesíthető volt, a zalai tájszólásban beszélő gazdasági alkalmazottak szigorúbban álltak a munkánkhoz (Ne csak az allát szedjék, hanem a föllét is!), a földön állva hamar megtelt a vödör, létráról, az ágak között kapaszkodva sokkal lassabban. Karesz már ebben az első időszakban összejött egy másodikos lánnyal, az elhozta neki a tízóraiját, őszintén irigyeltük.

Októberben kezdtünk tanulni, a történelmet elölről, az őskortól, mesék az emberré válásról, a kezdetleges társadalmakról, olyan önbizalommal tájékozódtam a tárgyban, hogy szinte nem volt új ismeret a tanórán elhangzottakban, ez még semmi, majd ezután jön az igazi tudás, ahol a tehetség megfuthatja pályáját! Úgy gondolom, november derekán-végén járhattunk, amikor ennek az összefoglalásához értünk, s zárásképpen megírtuk az első dolgozatot. Kettesével ültünk a padokban, Á sornak paleolit kor, Bének neolit.

Szakértője vagyok a kérdésnek, olvastam A kőbaltás embert, Jack Londonnak meg talán Wellsnek egy-egy őskori regényét, ötször többet tudok, mint amennyi itt teljesítendő. Duzzadtam az önbizalomtól. Sose tanultam a történelmet, mást se. Nem volt rá szükség, érdekelt, általánosban elég volt odafigyelni az órán, és ha valami fölkeltette az érdeklődésemet, ahhoz kerestem a könyvtárban valami olvasnivalót. Ez elég a négyes-ötöshöz, a történelemtanár a jegyek zárásakor mindig felajánlotta: aki nem elégedett az érdemjeggyel, levizsgázhat a félév, egész év anyagából. Többször éltem a lehetőséggel, mindig sikeresen, meglett az ötös. Azt hiszem, hasonló értelmi berendezkedésű agyunk volt. A történelemhez szép és dicsőséges emlékek kapcsolódnak. Eddig, a középiskola első évének első dolgozatáig. Az önbizalom mellett azért van bennem valami óvatosság, mégis középiskola, itt el kell kezdeni tanulni, nem adják ingyen az érettségit. A kollégiumban vannak idősebb jótanulók, kitűnők is, nem rang, de láthatóan komolyabban állnak az élethez, mint a többség. Ilyen se szeretnék lenni.

Elmélyedtem a dolgozatban, megszűnt a külvilág, remekeltem egy kisesszét, messze túlteljesítve a tantárgyi követelményeket, süketen és vakon végigdolgoztam a kiszabott időt, pedig ha csak belelesek a szomszédom munkájába, akkor gyanút foghattam volna, de én alkottam.

Megjegyezve még: nagyon ronda kézírásom volt, azóta fejlődtem, egy tanár mégsem adhat ki a kezéből valami primitív krix-kraxot, de akkoriban egyszerűen másodlagos kérdésnek tekintettem, mindig a tartalom bűvöletében éltem, (amikor lett saját fizetésem, gyorsan összeraktam egy írógép árát), ellenben mindig olvashatóan írtam, ránézésre mindenkinek az volt a véleménye, ez igen ronda, de el lehetett olvasni, és a fogalmazás, helyesírás, gondolati tartalom rendben volt. Az öltözködéssel is így vagyok, voltam, ne a külsőségekre figyeljenek, vegyék észre a belső értékeket, már tudom, segítségére kell lenni a másik embernek, hogy az az úgynevezett első benyomás kedvező legyen. De máig nem értek vele egyet.

Következő órán kiosztják a dolgozatokat, az enyém pirossal keresztben áthúzva, elégtelen, csak összetévesztettem a két idegen szót, a játékszabályok értelmében, leshettem a szomszédomról, elégtelen, ha kicsit is vizsgálódik a tanár, ha végigolvassa, észre kellett volna vennie, hogy ez egy ötös szintű dolgozat, a szomszédom, Botos Laci, közepest írt, de csak elolvasta az első pár sort, észrevette a tévedést, végigpillantott a primitív külső alakon, keresztülhúzta, és ráírta az elégtelent.

A kollégiumban kimenő- és hazautazás-elvonással büntették, ha valakinek egyes volt az ellenőrzőjében, ellenőrzővel kellett menni, ha kimenőt akart kérni valaki, másodikban vezették be a kimenőlap formanyomtatványt. Mindössze egy erős hónap volt vissza a félévi zárásig, de az osztályfőnök, ő is csak ismerkedik még velünk, bizonyára elfelejtette a körülményeket, miért is vagyok a három-négy gyenge között, a jegyem alapján beskatulyázott a buták közé. Megértem ma már, harminchat görcsös és tájékozatlan elsősből két hónap alatt nehezen elviselhető banda lettünk, ő hamar tudja a nevünket. Ha butának, hülyének, rászedhetőnek, becsaphatónak néznek, azt mindig is nehezen bírtam, de méltósággal elviseltem, mint egy mártírbélyeget, bíztam és hittem magamban, az igazság ki fog derülni, nem vagyok buta, értem az összefüggéseket, szeretem a történelmet. Az első félév, érzékelhetően, arról szólt a gimnáziumban, hogy jóval szigorúbbak voltak a tanárok, mint a későbbiekben, érzékeltették, ide nem kötelező járni, aki nem bírja a gyűrődést, hulljon ki az elején.

Nekem meg kell felelnem az elvárásoknak, a teljesíthető kihívások csak növelik a harci kedvet, és az igazság végül mindig kiderül, bár nem mindegy, hogy a történetnek mely pontján, a dramaturgiai megfontolások, a történetformálási hagyományok a végére teszik, állítom, nem ez a legjobb megoldás, bár itt is ilyen következik, életszerűsége kétséges, még akkor is, ha saját élet formálódik történetté, és inkább tekinthetjük kivételnek, mint szabálykövetésnek. A saját mindig kivételes. Nem zavartak a büntetések, és vártam az én pillanatomra, amikor bizonyíthatok.

A gimnázium keretei között működő szakközépiskolai osztály voltunk, a gimnáziumi osztályokban akkoriban kilencven százalékban lányok tanultak, a mi társaságunk kétharmada fiú, a jótanuló, szorgalmas lányosztályokhoz és motivált közösségekhez szokott tanárok szenvedtek velünk, lusta, szemtelen, trehány, hangos kamaszok voltunk, hamar erős és összetartó közösség, inkább a rosszban, rendetlenségben, fegyelmezetlenségben. Szegény Stupli, az osztályfőnök beceneve: a focicsukák talajba kapaszkodó bőrszegét nevezik stoplinak, a kopasz, alacsony, tömzsi ember tényleg olyan, mint egy stupli, nevét vele együtt kaptuk a korábbi évfolyamoktól, nem bírt velünk, ez hamar kiderült, zajongtunk, beszóltunk egy-egy poént az előadásába, óráit nagyobbrészt végigkiabálta, végigfegyelmezte. Harsányan röhögtünk (kb. 160 magas volt), amikor azzal támadt nyurguló kamasz létraságunknak, hogy te, mindjárt bokán rúglak!, és: már megint csináljátok a cirkuszt!, de, érzékelhetően szeretett bennünket, és szenvedett tőlünk.

Itt nem lehetett órai munkával, jelentkezéssel, szorgalommal, ésszel kitűnni, nem tartoztam a rendetlenkedésben vezérkedők közé, de nem maradtam ki semmi jó heccből, viccből, lógásból.

Ahogy a történelemben nem az adatok, a megjegyzendők a fontosak a számomra, hanem sorsokat, életeket, törekvéseket értelmezek, s ezekhez mellékesen meg lehet jegyezni neveket, évszámokat, fogalmakat. Itt sem a dokumentumokban rögzített, bizonyítványokban megmaradó értékelésekről szól a történet, a másodlagos korabeli értelmezést árnyékolja, hogy évtizedekkel később rovom a sorokat. Az emlékezés aktív tevékenység, a felidézés mindig csal. A bukás rémével küzdő gyenge csikóból szárnyakat növesztő csodaparipa lesz egy bukfenc után, ez a természetes, nem tér le az elbeszélés hagyományos útjáról, de a lélekben közben lezajló ’Légy jó mindhalálig’ történet Nyilas Misijeként az apró igazságtalanságot, a felnőttek közönyét sorsnak értelmeztem akkor, a magam alkalmatlanságának, felkavaró, sírásra késztető jóságommal és tisztaságommal ott legbelül, és életreszóló alaptörténet, ismétlődését fátumnak érzem, a vesztes pozíció igazságtalansága. Nagyon kemény fél év volt. Az öngyilkosság közelében. Már akkor agyon vagyok fertőzve irodalommal, drámai értelmező képességgel, egy olvasat az életem. Mi értelme az egésznek, ha mások nem látják a rejtett lényedet? Mert én azért jöttem el hazulról, már föl voltam véve a siklósi gimnáziumba, amikor jött ez a lehetőség, hogy kipróbáljam magam, itt nem ismernek, tiszta lappal indulok, lássuk, mit érek, és csak a kudarcok, a szégyen, a szégyenkezés. A többieknél később indul a nemi érésem, alig szőrösödöm, míg ők büszkén vonulnak törülközőikkel csattogtatva, csapatosan meztelenül a zuhanyozóba, addig én bújok a meztelenségemmel, hajnali vagy késő éjjeli órán tisztálkodom hideg vízzel, mert csak napi egy órán át van meleg víz, délután háromtól négyig, és Jasin megpofozott, akkor neki kellett volna mennem vakon és dühvel, úgyis szétszednek a többiek, ezt követeli a férfiasság, de elbőgöm magam, és kirohanok a hálóból, mert nem a pofon fáj, hanem az, hogy nem tudom fékezni a zokogásom, a szégyen, a megaláztatás, és olyan volt a pofont megelőző helyzet, hogy vétlen voltam, és kiszakad ezekkel a könnyekkel az egész tarthatatlan helyzetem, és ülök a folyosóvégi üvegfal tövében, annyira zokogok, hogy meg sem mer senki közelíteni, összeomlott minden, nem tudok kiállni magamért. Ha csak egyetlen mondatot írnék haza, hogy nekem nem jó itt, anyám megérezné, elintéznék, hogy otthon folytassam a gimnáziumban, ráadásul november hetedike közel esik a hétvégéhez, háromnapos kisvakáció, mindenki hazautazik, a tanárok nem veszik komolyan az ellenőrzőre kiszabott szabályt, de én nem tudok odajárulni, hogy csúfondároskodjon, és úgy ajándékozzon meg a hazautazással, az ünnepekben néhány állami gondozottal lézengünk az üres épületben, karácsonyra térek haza először, biztos sokat változtam, mert anyám zokog, magához szorít, apámnak is könnyek a szemében. Én vagyok egyedül férfiasan kemény. Megedzett az élet.

És úgy elszaladt az az utolsó hónap, szinte észrevétlen. Botos Lacival a félévek vége felé közeledve mindig közös kalendáriumot rajzoltunk, minden órát belejegyezve, ami még visszavan a vakációig, komoly képzőművészeti alkotás, ha a ráfordított időt vesszük figyelembe, hetek, napok, órák üres négyszögei, hatalmas lelkesedéssel minden óra végén kisatírozunk egyet, megint eggyel kevesebb, a fehér és a fekete szín folyamatosan változó aránya, és az alkotófolyamat végén van egy fekete papirosunk, dokumentum az elszállt időről, amelyet szinte hajtunk, mert nem akar múlni. A félév egyik utolsó történelemóráján hárman-négyen állunk a helyünkön, és felelünk a kegyelem kettesért, szándékoltan egyszerű kérdések, Stupli, bármennyire is megkeserítjük az életét, jóindulatú, szeret bennünket, inkább kegyelmet gyakorol, mint vizsgáztat, én el sem tudom hinni, annyira abszurd, hogy én, és történelemből, és ebben a társaságban állok idétlenül, jóindulatból kapott kegyelem kettessel megyek át. Életem első bizonyítványba kerülő elégségese, magam előtt szégyellem magam, hová süllyedtem. Magyarázkodni, hogy ez a körülmények nagyon szerencsétlen végeredménye? Kit érdekel rajtam kívül?

Egyenként osztotta ki a félévi bizonyítványokat, átfutva mindenkinél a jegyeket, személyes megjegyzés kíséretében adta át, így is megvolt a jórendűm, az a kettes messze a legrosszabb jegy, kilóg a többi közül, ezen kicsit megakadt, a történelmet is tanulni kell, ezzel adta a kezembe, még erősebben záródtam a skatulyába, éreztem, tudtam, van ilyen, a pedagógusok csodálkoznak időnként, hogy valamelyik tanuló mindenből jó, és egy-két tárgyból úgy kell átsegíteni jóindulattal, vagy a fordítottja, a gyenge képességű diák egyetlen tárgyból kimagaslóan jót nyújt.

Különben sokkal nagyobb csodák vannak, az enyém nem éri el a mások ingerszintjét, Anna az egyik legjobb tanuló, vagy tán a legjobb ekkor, ha az eredményt nézzük, magolonc, bifláz, olyanokat mond, hogy esünk ki a padból tőle, annyira ész nélkül tanul meg mondatokat, amelyeket nem ért, a szorgalom diadala, és ezt ismeri el a gimnázium?, de neki van a legszebb melle a lányok közül, Kovács Géza, kitűnővel jött a falusi iskolából, ahol édesapja az igazgató, és háromból bukott most, és egykedvűen veszi tudomásul. Én belehalnék.

Év végére tornásztam föl magam a közepes szintre, görcsösen akartam, készültem, figyeltem, mi az, amit értékel a feleletekben, mibe köt bele, mikor elégedett, mi a mániája, de neki nem voltak kitárt ajtói számomra, ott a szeme előtt a nyitott osztálynapló, rákiabál a rendetlenkedőkre, felidézi, amit feleletképpen tőlem hallott, nézi a félévi kegyelem kettest, ahhoz képest ez nagyon szép felelet volt, és beír bíztatásképpen egy hármast.

Még negyedikben is, amikor a jelentkezési lapokat töltöttük, előttem a meglepődött arca: tanárképző főiskola, magyar-történelem szak?, a ki nem mondott, sértő lenne, kérdés: mit akar ez?, semmi tehetsége hozzá, de ekkor már megjegyezett valamit, talán csak annyit, hogy elhibázott pályairányultság, másik skatulya. Utolsó félév, napjainkig ér a történelem, a jobbak kiselőadást vállalnak a jelen világpolitikai helyzetéről, mi a helyzet az USA-ban, Szovjetunióban, szocialista táborban, idehaza, néhány napig, egy hétig újságot kell olvasni hozzá, kiosztotta a témákat, nekem még fönn a kezem, én is vállalnék egy kiselőadást, jó, akkor kérünk egy kiselőadást az NSZK bel- és külpolitikájáról. Állítom, hogy a többi slágertémához képest ez ötszörös nehézségű feladat volt, bevettem magam két délutánra a megyei könyvtárba (találtam remek szakirodalmat, azóta van fogalmam a többpártrendszerről például, ráleltem valamire, ami érdekelt, vagy csak meg akartam mutatni, és onnan már könnyű). Az osztály tudásának fejlesztését kell szolgálja az ismeretterjesztő előadás, de Stupli számára is legyen benne gondolat. Utolsónak szerepeltem, és olyanformán voltam felkészülve, mint mostanság egy tévében szerepelő szakkommentátor, forgattam előtte az Új Magyarország című politikai hetilapot, amelyik új stílust hozott a politikáról beszélésben, nem a vezércikkek és pártos lapok elkötelezettségével, hanem kicsit humorosan, könnyeden, olvasmányosan közelítette a témákat. Ünnepi óra volt, én szerepeltem utolsónak, és egyre biztosabb voltam magamban, a többiek az előadásukkal belesüllyedtek abba a ’jó tanuló felel’ helyzetbe, amiben egyszer csak ketten beszélgettek Stuplival egymást kölcsönösen respektálva, az osztályról megfeledkezve.

Kiálltam az osztály elé, nem voltak jegyzeteim, látszólag rögtönöztem, szabadon beszéltem abban az értelemben, hogy csak a terv volt a fejemben, meg egy-két fordulat, hasonlat, gondolati ív, amin végig akartam vinni a társaságot, inkább színházat, showt adtam elő, hogy végre már ismerjen el, először megnevettettem őket, mindenki rám figyelt, érdeklődést keltettem, és frappáns, pontos, szakszerű voltam, és szórakoztattam. Ekkor fordultam, éreztem, Stupli megítélésében.

Érettségire fölkészültem. Csak mi, negyedikesek voltunk a kollégiumban (életem legboldogabb, alkotó korszaka ez a két-három hét), bevettem magam egy teremnyi tanulószobába egyedül, végigolvastam az adott címhez a tankönyvi fejezetet, kijegyzeteltem az adatokat, neveket, dátumokat, aztán egy spirálfüzetben emlékezetből megírtam, hogyan lesz ebből saját, egyéni, rám jellemző felelet, négyet-ötöt megírtam egy nap. Azóta tudom, hogy az iskolai oktatás, úgy ahogy van, elhibázott ezekkel a négy-hat-nyolc éven áthúzódó tantárgyakkal, éppen a szemléletük, az alkotmányuk tűnik el, az a szemlélet vagy összefoglaló tudás, amit adhatnának, szétesik monoton vagy éppen élményszerű tanórákra. A többi tárggyal nem foglalkoztam. Illetve a magyarral még igen: volt nyolcunk között egy megállapodás, mely szerint irányítom a többiek magyar fölkészülését, naponta megírtam egy-két irodalom-tételt szinte csak emlékezetből, a többiek lemásolták, megtanulták, meg átnéztem a kötelező olvasmányokat, nem magam miatt, a többieknek kellett egy erős kép az emlékezetébe úgy, hogy nagyobbrészt nem olvasták őket. Esténként közösen kocsma, cigánypecsenye, korsó sör.

A történelem érettségi meg az egész vizsga diadalmenet volt, előléptem jótanulóvá, szabatosan beszélni tudó, önmagát világosan kifejezni képes személyiséggé, aki a minisztériumból érkezett elvtársak előtt helyt fog állni. Hogy miért csak ennyire későn? Állítom, a történelem az oka, ez az első félévi lebénulás, hogy ott beskatulyázódtam, és ügyetlennek bizonyultam azzal az irodalmon fényesített optimizmusommal, mely szerint az igazság mindig kiderül, a jó elnyeri méltó jutalmát, sőt, már kimondhatom, életmotívum, vagy nagyképűbben életbölcselet lett belőle, hogy ripacs módon meg kell mutatni, miben vagy jó, mert nem veszik észre anélkül, közönyös a világ, az ember önző, falékony húsdarab, már Arany tudta, és azután jön a bizonyítás, én azt hittem, s titokban ma is, hogy az az igazi dicsőség, ha mások veszik észre, nem te mondod magadról, de – két de van – először megfontolásra késztet az az embertípus, amelyik tör előre, megkapja, odaítélik neki, rábízzák, és csődöt mond, a másik de: sokkal elviselhetőbbek a szerény emberek.
Harmadik végén, inkább negyedikben, mielőtt elkezdtük az autóvezetést, kitelepült hozzánk a gimibe a pályaalkalmassági intézet, nem töltöttük még be a tizennyolcat, ez kellett a jogsihoz, végeztek mindenféle vizsgálatokat rajtunk, ott magasan kiugrott az intelligencia szintem a többieké közül, az igazgatóhelyettes asszony, biológia szakos, bennfentes, szinte kolléga, társalgott a szakpszichológusokkal egyenrangúan, három gyereke van, és irtó jó bőr, és tudja magáról, és élvezi a messziről jött tudós férfiak lapos pillantásait, nézegetik az összesítést, rám mutat, amikor kérdik, melyik is az első, és még az is eszébe jut, hogy megnyertem valami novellapályázatot, de jobban foglalkoztatja, hogy ezek a fehér köpenyesek zsongnak körülötte, engem is inkább az izgatott, hogy színtévesztő vagyok, most derült ki, a zöld bizonyos árnyalatát nem látom, nem kaphatok hivatásos jogosítványt, csak úrvezetőit, pedig kis mértékű, a zöldet tévesztem a szürkével, de csak annyira, hogy a hármast nyolcasnak nézem a kínai könyvben. Tanácstalankodnak kicsit, mit is csináljanak velem, van még egy mikroszkópszerű műszerük, bele kell néznem, egy kört látok, alul szürke, fölül zöld, az egyik félteke lassan változtatja a színét, akkor kell szólnom, amikor egyformának látom, szólok is becsületesen, s elmagyarázzák közben, annyi a születési hibám, mintha kiállnék valaki társaságában a Balaton partjára, a víz zöld, az ég szürke, a jó színlátású száz méterig látja, hol válik el az ég a víztől, nekem ez a távolság ötven méter, nem kell tőle kétségbe esni, de már az igazgatóhelyettes asszony ül a kerek széken, ő is kipróbálná a színlátását, előredőlve néz a műszerbe, vékony derekára ráfeszül a köpeny, csak úgy feszítenek a domborulatok, már mindenki rá figyel, és persze, neki hibátlan a színlátása. Jó, hogy nem gratulálnak hozzá a bezsongott férfiak. (Egy novellán dolgozom, akkor életem főműve, hogy az életkor mennyire meghatározza a nők viselkedését, elszántan ragaszkodnak ahhoz a szabályhoz, hogy a férfinak idősebbnek kell lennie.)

Stratégiai helyre tettek, a második nap első vizsgázója vagyok, az első világháború végéről, az őszirózsás forradalomról kell beszélnem a tanácsköztársasággal bezárólag, nem igazán nekem való téma, rövid időszak, sok fordulat, nevek, dátumok, amelyeket bizonyos nagyvonalúsággal kezelek, bízhatok abban, hogy a bizottság tagjai sem emlékeznek pontosabban, Stupli, aki megfoghatna, ragyog, végre egy ilyen szépen felépített, szárnyaló, logikus felelet, ketten kápráztatjuk a közönséget. És lelepleződik az érettségi, legalább előttem, egykor mumusnak számító tanárok súgnak az elnök háta mögött, a gyengébbek minden segítséget megkapnak, amikor nem én felelek, rengeteg időm van a szükséges felkészülésen túl, és, magam sem hiszem el, unatkozom.

A minisztériumi elnök úr másnap megszólít a folyosón, csak bejöttem farmerben, pulóverben szurkolni a többieknek, furcsa divatnak hódolunk, a nyárban pulóverben járunk, alá semmi, a puszta bőrünkre húzzuk, anyám a ballagáskor le akarta rángatni rólam, mert ahelyett, hogy a varratott öltönyben mentem volna velük a vendéglőbe ebédelni, rögtön átvedlettem, talán szagunk is volt a melegben. Az elnök úr kitárgyalja velem, hogy nagyon gyenge osztály, két kiemelkedő teljesítmény, az enyém meg Góré Józsié (mindvégig az osztály legjobb tanulója), Stupli csatlakozik, és hárman beszélgetünk, értelmiségiek, az érettségi tapasztalatairól.
Az ötévenként megszervezett találkozókon a többiek Stupli mellé ültetnek, mégiscsak én vagyok neki a legjobb társaság. Az osztályból még Góré Józsi lett tanár, ő szakmai vonalon ment tovább, folytatta azt az irányt, amire ott rátettek bennünket. Én lettem egyedül bölcsész.

(Folytatjuk / Követketik: Fizika)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ