Oláh István: Függőleges temető
Andorra az andorákoké. Ez a nyilvánvaló igazság rokonszenvessé, mi több rokonunkká teszi a Pireneusokban megbúvó törpeállam lakóit. Akárcsak mi otthon, ők is harcoltak a megsemmisítő természettel és az örökké a határok közelében szaglászó szomszédsággal, némelyikük nagyhatalom volt. Hát így, mondhatta Csóti, aki ha nem lett volna álmos, még farkas-szemet is néz a tájjal. Most viszont az ölébe ejtett útikalauzzal (nem a légikisasszony rokona!), orráról lecsúszott pápaszemmel begördült Andorrába. – Románok – nyugtázta a vámtiszt, mire Csóti, ha ébren van, illetve ha tud andorákul, s persze ő a kapcsolati személy, akkor erre azt mondja, hogy csak az útlevél az, mert mi egy csodálatos kis törpeállam polgárai vagyunk. Mint maguk. Bár erről hivatalosan még nem értesítettük sem az ENSZ-t, sem az Európai Parlamentet. És nekifog a tizenkilencedik század végének tájfestő modorában elmondani, hogy otthon nálunk olyanok a fenyők, mint az emberek, és ez fordítva is igaz. Továbbá hogy a kéklő bércek alján kis patak csobog, oda van a piciny tanyánk csinálva. A fát az erdész-sógorság szerezte meg, a villanyt bevitték három liter szilvapálinkáért, a vadak pedig maguktól is jönnek.
A vámtiszt szerencséjére Csóti mélyen aludt, amikor beutaztak Andorrába, valamivel később pedig megálltak az egyetlen utcából álló fővárosban. Olyan ez az egész, mint Balánbánya, csak épp bányászok nélkül. Sőt, andorákok nélkül. A törpeállamban az egy főre jutó dzsídípí jobb az uniós átlagnál. A vámszabad kereskedelem vonzóvá teszi ezt a különben zárt vidéket, évszaktalanul dübörög az idegenforgalom, egyébként nincs sok látnivaló. Csóti arra gondolt, hogy visszafelé megkéri bájos útitársnőjét, fényképezze le a főút innenső végénél elhelyezett temetőnél, ami egy embermagasságú kőfal, az elhamvasztott helyiek urnáinak gyűjtőhelye. Függőleges temető, mert még annyi földjük sincs az égig érő hegyek alján, mint otthon nekünk. Az egyik tenyérnyi márványtábla előtt örökmécses égett.
A fejek fölött megszólalt az idegenvezető: tessék vásárolni! A busz ajtaja zajtalan eleganciával felnyílt, kint az évszakhoz képest szokatlan havas eső hullt, vagy majdnem az. Az áruházban már este volt, a vevők is, eladók is ásítoztak. Két ásítás közt Csóti jelbeszéddel, univerzális kéz- és lábtechnikával megkérdezte, mennyibe kerül egy fél tucat selyembikini. Tudta jól, kitől kérdi! Azt is, hogy a kérdés, még ha spanyolul, franciául vagy andorákul tennék is fel, egyből hülyévé, mindenképpen nevetségessé teszi az embert. A közönségtájékoztatás ebben is a helyzet magaslatán áll és nem mozdul. Nekünk csak az a dolgunk, hogy ránézzünk (esetleg alája), és máris tudjuk, mi az ábra. A lány akár meg is sértődhetett volna, elnézően rámutat az árcédulára, valamelyik európai nyelven, esetleg Csótihoz hasonlóan jelbeszéddel az érdeklődő tudomására hozza, hogy mit mind izél, ébredjen fel.
A lánynak szép volt a mosolya, egyfolytában mosolygott, ő meg azt hitte, hogy csak rá, azt akarta hinni, el is hitte, ezért aztán a zörgő bevásárlókocsiba tette a selyembikiniket. Percig arra gondolt, az egészet ajándékba hagyja neki, ehhez azért gyáva volt. Ellődörgött a gáztűzhelyek, házipapucsok, tamponok, angolnák és tintahalak, az egyszer mosható és mindig eldobható kosztümök, gyönyörű, ám hamis órák, tej- és hátszínek, erdei gyilkosság hangulatú álcaruhák, konyhaedények, plazmatévék, laptopok, mobiltelefonok, a kutya-, macska- és kanárieledel és ó, a paradicsomok paradicsomában, néha hátranézett. A lány a többé már soha be nem járható, nem is látható tartományban maradt mindörökre.
Nem jegyünk a közigazgatási palotához? Nem, mert már este van, mindjárt elered a hó. Legközelebb Egyiptomba megyünk, mert ott a múmiákok épségben megmaradtak a nagy szárazság ellenére, vagy éppen azért. Itt pedig az andorákokat ki kell ásni a hóból, egyáltalán nem biztos, hogy túlélik.
Csóti cipőt próbál. Csónakszerű, és hangulatától függően borzalmasnak vagy nagyon szépnek mondja az ember. Gombatenyészet, a felavatás előtti pillanatban. Tessék mondani, lesz pezsgő is, avatóbeszéd? Jobb. Bal. És még egyszer jobb. Aztán megint a bal. A Kelet-Európára jellemző politikai váltórendszerből itt szinte semmit nem ismernek. Ez egy jól temperált miniállam, egy óriási sonka a hűbér évente, hűbérurai pedig a francia köztársaság elnöke és egy spanyol püspök. Na így, és most indulhatunk haza egy kicsit hitvitázni mindenkivel, aki nem egy követ fúj velünk, sőt van pofája a másság szabadalmára, a demokrácia lényegére mutogatva a második, harmadik, huszonnyolcadik négyzetbe ütni a pecsétét, amit mi világnézeti vagy csak személyes indulati megfontolásokból soha nem tennénk. Megyünk plakátot szaggatni, öklöt rázni, megszégyeníteni, nevetségessé tenni, egyszóval minden, elkövethetőt elkövetni, hátha most sikerül egyszer s mindenkorra kicsinálni a másikat. A mást. Mindez valamikor nyáron lesz, mert most behavazott fényszórókkal, a tank lünettájánál nem nagyobb lyukon át tájékozódva közeledik a forgalom Ordino meg La Massana magasságából.
A cipő nem jó, majd máskor. Danke, gracias, thank you, de hol vannak a többiek? Kirohant az ajtón, arra még emlékezett, hogy a parkoló túlsó oldalán állt be a busz, de ő rosszfelé indult, haja lobogott a nagy rohanásban, hogy utolérje a csoportot, holott pont ellenkezőleg, sebesen távolodott tőlük. Amikor egy kivilágított, teljesen kihalt sípályán vágtatott keresztül, még látta, hogy a vendéglő nagyablakában egy ébenfekete szenegáli lány álldogál, és a tükrök összedűlni nem képes bábelében százszorozódik a kép. Gyönyörű, gyönyörű volt, kezével félreérthetetlenül jelezte: rád vártam, te pedig megjöttél, szerelmem. Ezentúl nincs miért rohannod. Amikor kivilágosodik, át kell mennünk azon a régi hídon – és fejének biccentésével jelezte az irányt, hogy arra – a híd köveit maga a társtalan isten gömbölyítette. Meglásd, pont olyan jól fogod érezni magad, mint egy szupermarketben, ahol hatvan, sőt nyolcvan százalékos örökös akció van. Neked pedig csak az a dolgod, hogy egyik bevásárlókocsit a másik után töltsd meg prímábbnál prímább áruval. Minden a tied, hát nem azt mondja a reklám, s a végén már úgy fogsz kinézni, mint a balánbányai rézbánya élbányásza a csillesor hátterével. Persze még mielőtt bezárták a bányát, és berobbantották a tornyokat.
Csótinak leesett az álla: honnan tudja ez a fantasztikus teremtés, hogy létezik egy ilyen nevű hely egyáltalán, hogyhogy ezt nekem mondja, és még véletlenül se egy dél-afrikai vagy szibériai bányásztelepülés nevével példálózik? – Tudom – válaszolta az el nem hangzott kérdésre a szépség, és ebben valóban benne volt minden, a tudás oka éppúgy, mint következményei.
Pusztai Péter rajza
2012. január 27. 08:21
Andorrában él egy magyar költõ, Csokits Jánosnak hívják
2012. január 27. 10:46
Sajnos, hogy már csak élt, mert a huszonegyedik sz. elején hazatért, Tatán élt és ott halt meg tavaly, 2011-ben. Nincsen tehát pillanatnyilag andorrai költőnk – ha csak Oláh Istvánt nem tekintjük annak…
2012. január 27. 12:12
És akkor ott van Izland. Meg a Färö-szigetek
2012. január 28. 15:44
Färö szigetvilága ma is Dániához tartozik. Néhány évtizede a televízió is eljutott hozzájuk. A helyi írószövetség elnöke örömmel mondott Istenhoztát az új médiumnak. A szürke pletykafészeknél jobbnak tartja a horizonttúli világ sokszínű banális szappanoperáit.
x
Izland ma már független állam. Autonómiáját, Dániától való függetlenségét közvetve a Harmadik birodalomtól kapta. Amikor a nácik megszállták Dániát, angol katonák, majd amerikaiak foglalták el a Dániához tartozó Izland szigetvilágát. Így szabadult fel Izland. A függetlenség, a felszabadulás a gyökerek szenvedélyes védelmére irányult. Az amerikai katonáknak kizárólag fehéreknek szabadott lenni, mert fekete izlandi rontaná a nemzet öszképét. A beköltözött külföldiekre izlandi neveket köteleztek. Vladimir Ashkenazynak, az orosz zongoraművésznek engedték meg először, hogy befutott nevét megtarthassa.
2012. január 28. 18:43
Hogy is kerül ide Izland? Meg a Färö-szigetek? Próbálok rájönni, de nem esik le semmilyen tantusz…
2012. január 28. 18:56
Gergely Tamás harmadik válasza inspirált. Meg a Románok – nyugtázta a vámtiszt. Izland megszabadult Dániától, Färö-szigetek Dánia autonom része.
2012. január 28. 18:59
Bocs, a kérdésem is Gergelynek szólt inkább… A többi világos
2012. január 30. 11:26
Hogy olyan egzotikus. Távoli. Még ha közeli is