Cselényi Bélának

A svéd Raoul Wallenberg száz évvel ezelõtt született. Mikor halt meg – kevesen tudják, a svéd hatóságok, Wallenberg családja mindenesetre nem. Nagy tette: zsidók tízezreit mentette ki a halál torkából a nyilaskeresztesek Budapestjén. Élete kockáztatásával – a sors iróniája, hogy az egyik embertelen hatalom, a náci Németország ellen küzdött, s a másik embertelen hatalom , a sztálini Szovjetunió tette el láb alól…

Ma van a nemzetközi holokauszt-nap, tegnap a stockholmi zsinagógában emlékeztek a halottakra. Szóval, zenével, többek közt a világhírű Barbara Hendricks lépett fel. Az ízléses ünnepség keretén belül díszdiplomát kapott Göran Persson volt svéd miniszterelnök, akinek érdeme a stockholmi holokauszt központ létrehozása. Persson ebből az alkalomból rövid, igen magvas beszédet mondott. Annak lényege, hogy a demokrácia nem örökre adott, annak értékeiért naponta meg kell küzdenünk. Mondhatni úgy is, hogy Persson beszéde Magyarországgal kezdődött (Wallenberg, 1945) és Magyarországgal végződött (Jobbik, cigányüldözés). Azzal, hogy Magyarország ma Európa leginkább fasizálódó országa.

Hallgatom, mit mondanak (nemcsak Persson), igazat adok nekik, s már-már szégyenkezem. Amiért magyar vagyok. Még ha Stockholmban is, de ahhoz a néphez tartozom (még ha soha nem is éltem Magyarországon), amelyik jelenleg legfasisztább színezetű népe Európának. Cserélni kellene talán: a kérdésre, hogy honnan jöttem Svédországra, ildomosabb a korábbi ”magyar vagyok” helyett azt mondani: ”Romániából jöttem”. Ide jutottunk…  Ám választól függetlenül – szembe kell nézni a valósággal. A ténnyel: rasszisták vagyunk. Nem mind, de legalább minden ötödik közünk.

Gergely Tamás

Varga Imre Walennberg-szobra Budapesten

1. CSELÉNYI Béla:
   2012. január 27. 16:02

   Köszönöm a dedikációt. Éppen ma, az összefoglaló cikkről való tudomásom előtt\nélkül gondoltam el, hogy Wallenberg szervetlen mása sosem fog szoborparkba kerülni: megvédi őt áldozatának krisztusi jellege.

   Nem tartom magamat méltónak arra, hogy felvegyek egy egész nemzetnek odavetett kesztyűt, de annak megítélését, hogy a magyarok a „legfasisztábbak-e”, csak huzamosabb ideig tartó, személyes tapasztalatok után lehet megerősíteni vagy cáfolni –, a kollektív bűnösség épp’ csak frissen eltemetett gúnyszobrának kiásásáról nem is beszélve.

   Nem csak Wallenbergről, hanem a fasizmusról is szoktam magamban meditálni. Arra jöttem rá, hogy aki a saját nemzetét mások fölé helyezi, az nacionalista, aki egy másik nemzetet gyűlöl, az soviniszta, aki pedig saját személyiségében egyesíti a „mennyekbe a mieinkkel, pokolba a többiekkel” mentalitását, az (potenciális) fasiszta. Ha tehát ilyen sommás váddal illetünk valamivel kevesebb mint kétmillió-ötszázezer embert, nem árt elgondolkodni azon, hogy van-e két és fél millió olyan magyar ember, akinél az elvtelen önbecsülés és a halálos acsarkodás ilyen párhuzamos összefonódásban működik. Felháborodásod, — ami a fasizmust illeti — jogos: (1 fasiszta is sok), de a nemzetre kiterjesztett rosszulléted váladéka olyan személyiségekre is kiterjed, akik csak szenvedtek az országcsonkítás miatt, ám sosem szóltak ellene semmit.