Olginak

Nem is azért barátom, mert néha mulatoztunk Király Sanyi [azóta róla is csak múlt időben beszélhetek] pincéjében. A szíve miatt. Hatalmas termetű, nem kötekedő, de az ellenféllel bátran szembeszálló ember volt. (Az ellenfelek, olykor „ellenségek” főként „tanítványainak” idősebb hozzátartozói voltak.) Okos, művelt, öntörvényű. Művész. Szeretett élni. Idézek az „Élők, holtak, félholtak (Emlékképek egy egri kocsma művészeti és sportéletéből)” című írásomból, ami a Malomárokra fókuszált.

„Árpinak, az egy ideig Egerben letelepedett, büszke, a Nagykunságból elszármazott festőművésznek ellenben jó volt a hangja. Abban is különböznek, hogy Árpi él. Már nem Egerben, de él. A Malomárok második virágzása (a „Bandi-korszak”) idején került a városba. Rendezett ő is kiállítást kocsmában, de egy másikban. Kiváló hangját alaposan kieresztette a pincében rendezett találkozókon (azon is, amelyen Jani bácsi egy rövid ideig prímás volt). Ő a téli sportok terén írta be magát a kocsma aranykönyvébe. Sanyi pincéjéhez egy lépcsősoron lehetett feljutni. Carlofranco még a műtétek előtt volt, de a megivott italmennyiség reszketőssé, imbolygóvá, néha összecsuklóssá tette lábait, a tél síkossá, csúszóssá, szóval „hősünk” számára már-már életveszélyessé a hazaútnak e lépcsős szakaszát. És jött Árpi, az italt – ekkor már – jobban bíró, hajával és termetével Sámsont idéző pincetárs, felkapta „hősünket”, és másodpercek alatt levitte az enyhébb lejtésű szakasz kezdetéig, és rohant vissza. (Talán inni még, talán egy másik cipelésre váróért.)”