Városom napilapjában már emlegettem a feledékenységem, de kénytelen vagyok itt is, bár ez inkább kelekótyaság. Summa summarum: Debrecenbe megyek olvasótalálkozóra. Kolozsvár-Püspökladány, onnan vonat Debrecenbe, a vonaton a táblán Nyíregyháza a végállomás. Emiatt aztán másnap ugyanarra a vonatra ülök, csak éppen azt nem veszem figyelembe, hogy az irány is ugyanaz, vagyis Nyíregyháza felé tartok. A kalauz észhez térít, erre majdnem sírva leszállok Debrecentől a második faluban, amely Hofi szavával „8 kilométerre és 1000 évre” van: az állomásépület ablakai betörve, sehol egy lélek. Hálistennek összefutok egy zenésszel, előadom neki a bánatom, ő meg felhívja egy taxis ismerősét, hátha beérjük a vonatot a határon. Beérnénk, ha 15 ezer forintot fizetnék, annyit azonban nem fizetek. Inkább visszamegyek ahhoz a lányhoz, aki Debrecenben elszállásolt bennünket a kollégámmal, magamba döntök egy fél liter Vilmost, aztán kibattyogok a kései vonathoz.

Éjjel érkezem Kolozsvárra, fáradtan, nyúzottan és józanul: az idegeim mind egy cseppig felitták a pálinkát.

(Forrás: A jódeménység foka)