Béke Dél-Afrikában

A békét a boerokkal Pretoriában megkötötték május 31-én. A boer megbizottak, Kitchener lord és Milner angol kormányzó délután öt óra 30 perczkor irták alá a föltételeket. A boerok oly páratlan szabadságharcz után kénytelenek voltak lemondani függetlenségükről, de mégsem Anglia kénye-kedvére tették le a fegyvert, mert Anglia önkormányzatot ad, az iskolában, igazságszolgáltatásban biztositja a boerok nemzeti nyelvét; azokat is, kik Natálban és Fokföldön fegyvert fogtak az angolok ellen, a polgári jogok elvesztésével büntetik, de bizonyos, hogy ezen enyhiteni fognak.
Dél-Afrika lakosságának többsége boer, mely a nagy háboru alatt kimondhatatlan sokat szenvedett és nagy elkeseredéssel tölt el. Itt tehát, ha Anglia nem akar folytonosan ostromállapotot tartani, Dél-Afrika fejlődését katonai intézkedésekkel hátráltatni, az engesztelő politikára kell áttérni.
Angliában a békekötésről már napokkal ezelőtt mint bizonyosról beszéltek és türelmetlenül várták a hivatalos megerősitést. A rendőrség jó eleve entézkdeéseket tett, nehogy az örvendezés oly rendetlenségekben törtjön ki, mint a minők Ladysmith és Kimberley fölszabaditásának hirére kitörtek Londonban. Az öröm nagy az egész brit birodalomban. A városokban kivilágitást, ünnepélyeket rendeztek.
A művel világ is megnyugvással fogadja, hogy a vérontásnak vége és csodálattal adózik a vitéz, hős népnek, mely hazafias lánggal, a szabadságszeretet felséges lelkesedésével küzdött függetlenségéért. A kis nemzet egy világhatalom ellen védte magát és bámulatos példát adott a világ népeinek. A rettenetes háboru az összes nemzetek páratlan érdeklődése mellett 1899 októberében kezdődött. Október 11-én dördült el az első lövés a natáli határon, hová a hadüzenet után a boerok azonnal betörtek, s magok előtt kergették az angolokat.
Senki sem hitte, hogy egy kis nemzet tartósan szembe szálhasson a nagy Angliával, maga Anglia sem. A mi ezentúl történt, mind a legnagyobb meglepetés. Három esztendeig harczoltak a boerok, s ez volt a legnagyobb szabadságharcz eddig. Anglia nem állitott soha harczi rendbe annyi haderőt, nem omlott annyi angol vér, nem költött oly roppant összegeket. A világ nemzeteinek mély vonzódása kirérte a boerok egyenetlen harczát, de a kormányok tétlenül nézték. A béke most immár megvan, s a fogságba hurczolt vitéz boerok ezrei lassanként visszatérnek az angol szigetekről elpusztult hazájokba.

Magyarellenes tüntetés Brassóban

Május 17-én a brassói görög-keleti temetőben román nemzeti szinű szalaggal ellátott koszorut helyeztek Muresianu magyarellenes oláh költő sirjára. Ezt a szalagot egy rendőr eltávolitotta. Másnap ismét ott volt egy másik szalag. Erre Ruszu György rendőr bement a temetőbe, hogy levegye a szalagot, de a közelben elrejtőzködött két-háromszáz oláh diák éktelen orditozásban tört ki: „Halál a magyarokra! Éljenek a románok!”
A rendőr kénytelen volt a legközelebbi őrséghez fordulni segitségért, így aztán hat rendőrnek sikerült a szalagot eltávolitani. A diákok azért kővel dobálták a rendőröket. A tüntetést végig nézte Vatasan János iskolaigazgató is, ki, mikor a rendőrök hozzá fordultak, hogy szólítsa föl a diákokat a szétoszlásra, azt válaszolta: „Mi közöm nekem hozzájuk?” Farkas Mihály rendőrkapitány nyomozást inditott a tüntetés dolgában.

A széna illata

Általános hiedelem az, hogy ha kellemes illatú a széna, már akkor jó is.
Mig ha ez az illat alig érezhető, akkor már a széna is keveset ér, minél fogva nem egy gazdának az az első gondja szénavétel esetén, hogy megszagolja a szénát s mentől illatosabbnak találja azt, annál jobban meg van felőle győződve, hogy a portéka kitünő.

Pedig hát a széna jó szagáról ennek jóságára, tápértékére következtetést vonni nem hogy nem lehet, hanem igen sokszor a nagyon is szagos széna jóságában kételkedhetünk.
Máskép van ez, ha a széna kellemetlen szagú, mert ez esetben a széna hibás és jósága, valamint tápértékére a rossz szagból határozott következtetést vonhatunk.
Kevésbé biztosan következtethetünk a széna értékére jó szagából, mint ez a következőkből kitünik:
Gyakran mig a széna a réten rendekben fekszik, már akkor messzire érezzük finom, füszeres szagát s önkénytelen is azon gondolatra jövünk: az ily szagu széna igen jó lehet, pedig ha a dolgot közelebbről vizsgáljuk és a szénát alkotó füveket megtekintjük, csalódásunk felett nem kételkedhetünk. Az ily kitünő illatu szénában legnagyobb mennyiségben a két-himpázsit (borjupázsit) nevü füvet találjuk, mely a szénának ama kellemes szagot kölcsönzi.
A szénának a két himpázsit adta eme illatára a gazdák és kereskedők is sokat adnak, pedig helytelenül.
A szag, a mint tudjuk, nem táplál, étvágyingerlő tulajdonsága sincs bebizonyitva és miután a széna értékének meghatározásánál a pénzértékről van szó, ezen látszólagos érték elenyészik. A széna illatáról tehát korántsem lehet oly biztosan himet varrni a jóságra nézve, annál is inkább, mert egészen szagtalan szénák is vannak, a melyek mind a mellett is kitünő minőségűek.

Gróf Wass Albert, A Transzvállban elesett magyar ifjú

A hol valaha szabadságért harczoltak, soha sem hiányoztak ott a magyarok: Olaszország, a Lengyelföld, Éjszak-Amerika csataterein sok hőslelkű hazánkfia csontjai porlanak s legutóbb Dél-Afrika mezein is egy lelkes magyar ifjú nemes vére vagyült a szabadságért küzdő boer hősök vérével.
S talán épen ez a magyar ifjú volt az, a ki a világtörténelem páratlan küzdelem sok ezernyi áldozatai sorát befejezte, az ő vére folyt utoljára a lehanyatlott boer szabadságért.
Gróf Wass Albert volt ez az áldozat, szép reménységgel bíztató, húsz éves ifjú, Gróf Wass Béla országgyűlési képviselő fia. A gimnáziumot a Ferencz József-intézetben végezte, melynek egyik legjelesebb növendéke volt, azután a kolozsvári egyetemen tanúlta a jogot s ott a két alapvizsgát is letette.
Majd Gráczban, Münchenben és Párisban is folytatta tanúlmányait. Ez év január elején ment Párisba, hol, mint az utazásairól világhírű tudós, Ujfalvy Károly írja róla, rendkívüli buzgalommal búvárkodott a tudomány minden ágában, a legnehezebbektől sem riadva vissza.
A Párisban élő magyar tudós meleg barátsággal viseltetett a magas termetű, szőke hajú, kék szemű, nyájas modorú ifjú iránt, a kiben nemzetünk egy reménységét látta.
Az ifjú fogékony lelkét azonban mindinkább megragadta a boerok hősies harczainak híre, míg végre elhatározta, hogy maga is részt vesz a kis nép emberfeletti küzdelmében. Érintkezésbe lépett az Európában lévő boer ügyvivőkkel, kik mindnyájan lebeszélni igyekeztek őt szándékáról, mondván, hogy a harczolókhoz eljutni úgyis lehetetlen.
De a lelkes ifjút semmi sem volt képes visszatartóztatni, otthagyta Párist s Hollandián keresztül elutazott a csaták szinhelye, Dél-Afrika felé.

Márczius 28-ikán indúlt meg Párisból végzetes útjára s szülőit is már csak útjában értesítette, nehogy szándékában megakadályozzák. E levelet-mely tele van lelkesedéssel, bizalommal s a „viszontlátásra” szavakkal végződik, – csak május 19-ikén kapta meg atyja, midőn a bátor ifjú már a szabadságért elvérzett hősök számát szaporította.
Halálának körülményeiről eddig részletes adataink nincsenek. Május 4-ikén Durbanban kelt levelében írja Hollandiába az oranjei ügyvivőnek, hogy megérkezett Dél-Afrikába, bár csak azt hallja, hogy a boerokhoz alig lehet eljutni, mert az egész partvidéket szigorúan őrzik az angolok, de azért reméli, hogy mégis oda juthat.
Bizony nem juthatott oda. Midőn társával együtt át akart hatolni az angol vonalon, golyó járta át a szabadságért dobogó ifjú szivét.Vérét felitatta az afrikai forró homok akkor, midőn már el is csendesedtek a küzdők fegyverei, midőn közreműködése már úgyis késő lett volna!
Nagy gyászt borított családjára, országszerte igaz megilletődést, mély részvétet okozott halála, de emlékezete élni fog itthon épen úgy, mint a távol Afrikában a lelkes magyar ifjúnak, ki az emberiség legnagyobb kincséért, a szabadságért áldozta életét.

A Flatiron New-Yorkban

Érdekes házat épitenek most New-Yorkban, a város két legnépesebb utczájának találkozási pontján, a mely különös formjájával s építésének módjával még a roppant magas „felhőkaparó”-k között is feltűnik. A 20 emeletes épület képeit Szemere Attila volt országgyűlési képviselő küldötte meg lapunknak.
Ma már csak úgy hemzsegnek az efféle kolosszusok New-York belvárosában. Berendezésük gyönyörű, a liftrendszer pedig bámulatos. Van némelyik házban tíz felhuzó-gép is. Fele bummli-lift, fele express. Ez utóbbiak csak a 12-14 emeleten túl állnak meg.
Szerkezetük gyönyörű. Sebességük szédítő, biztonságuk meglepő. Persze, itt nincs 26,000 városi szabályrendelet a liftek kezelésére, hanem a baleset-biztosító és a munkásbiztosító társaságok vizsgáltatják meg hetenkint a gépeket, mert ha baj történnék, az ő pénzük sírna utána.

Vizczipőkkel a Dunán

Crossman kapitány, a vizczipők feltalálója a Duna felszinén 100 angol mérföldnyi útat tett meg s Linzből elindulva két nap alatt Bécsbe ért. Az egész úton a csónakot, melyben felesége ült, maga után vonta. A vizczipők 13 láb hosszú aluminiumból készűlt csövek és oly könnyűk, hogy azokat bárki hátára akasztva elbírja.

A gróf ur és a neje – berugva az utczán

Perceval Artur Ágoston, Egmont grófja. Tekintélyesen hangzik ez a czím, már csak azért, mert a család őse Arcelin Gomel de Perceval, Hódító Vilmossal ment át Angliába.
Nos és ez a név most egy jókedvű korhelyt takar, akit szerelmetes hitvesével, egy volt szinésznővel együtt az utczáról szedett fel minap a londoni rendőrség, mert olyan pityókásak voltak, hogy bámész embertömeg támadt körülöttük.
A nagy „beszopásnak” eredendő oka volt, hogy a gróf ur hosszas hányódás után végre nagy örökséghez jutott. Gróf Perceval rövid multja egyébként nagyon érdekes és meglehetősen viharos. Matróz volt a tengeren, tűzoltó Londonban és egyideig egyik londoni városháznak a házmestere.
Egyszer a városházán olyan hangos volt a vita, hogy a grófi házmester nem tudott elaludni. Felébredt benne erre a régi tűzoltó és hogy az elkeseredett vitának véget vessen, a kerti fecskendővel hütötte le a tüzes szónokokat.
Emiatt persze elcsapták, de ő ezt nem nagyon bánta, mert épp akkor jutott egy kisebbfajta örökséghez.
A városatyákon azonban elcsapatásáért mégis bosszut állt. Ezek ugyanis bált rendeztek és mikor már tánczba fogott a díszes társaság, a városháza összes gázlámpája egyszerre kialudt. A csinyt gróf Perceval csinálta.

Házmesteri állásától nagylelkűen vett bucsut és ez alkalommal a kerületi szegényeknek pompás lakomát rendezett. Ezzel ki is merült kis vagyona. Azóta hányódott a világban és a feleségül vett szinésznővel együtt kóborolja a föld kerekségét.
Nemrég aztán meghalt a család feje és gróf Perceval nemcsak az Earl of Egmont czímet, hanem a nagy családi vagyont is megkapta. Ez a váratlan „öröm” persze nem mulhatott el nagyobb emoczió nélkül és ezért találták feleségestül London egyik félreeső utczájában – tökrészegen.

Borzalmas dráma az őrültek szinielőadásán

Kétszer havonkint tartanak szinielőadást az őrültek számára a pétervári állami tébolydában. A szereplők kivételnélkül az őrültekből kerülnek ki. A szellemi szórakozás jót tesz a betegek idegeinek, de azért sulyos betegeket mégsem eresztenek az előadásra.
A legutóbbi előadást különös eset zavarta meg. A közönség közt (mely az őrültekből kerül ki) volt Szabatjev nyugalmazott erdőfelügyelő is.
Ez egyszerre észrevétlenül fölkel, odasompolyog dr. Reformatszky intézeti igazgató orvoshoz, a ki nagy figyelemmel hallgatta az előadást s egy sulyos tárggyal kétszer fejbevágta.
„Nesze, azért a miért egészséges embereket tartasz a tébolydában.” Az orvos eszméletlenül esett össze, egészen elborította a vér.
Borzalmas jelenet következett erre. Az őrültek sivalkodtak, tomboltak, káromkodtak s az összes személyzetet igénybe kellett venni, hogy a módfelett fölizgatott betegeket visszavihessék termeikbe. Az előadásnak nyomban vége szakadt.
A merényletnek közvetlenül indoka az, hogy a merénylő a borjupecsenyéhez nem kapott uborkát s a heringhez nem adtak neki burgonyát, minek következtében az ő porcziója sokkal kisebb volt, mint a többié.
Reformatszkynak két nagyobb seb tátong a fején s mert agyrázkódást szenvedett, állapota életveszélyes.

(Forrás: huszadikszazad.hu)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ