Fizika

Másodiktól belemerültem az osztály átlagába, több tantárgyból is alábbzuhantam, éltem, kipróbáltam a szabadság határait, olvastam mohó habzsolással, írtam naplót, novellát, regényt, zenélni tanultam, nem maradt se időm, se kedvem a kötelességre, a folyamat és az életmód bemutatására a fizika a legalkalmasabb.

Elsőben is volt fizika, talán négyes voltam belőle, mellékes, egy volt a többi között, Bell tanár úr tanította, csípőficamos sánta, a felesége is sántított, ott laktak a gimnázium szolgálati lakásában, kettejük együttgyaloglása kegyetlen pontossággal utánozható látvány volt. Egyszer elzavart fodrászhoz, afféle kis szabadságharcot vívtunk a haj és a frizura területén a felnőttekkel, ma már elmesélni is nehéz, a Beatlesek meg Szörényiék a minta, és a felnőtt társadalom legalább egy évtizedig harcolt a hosszú haj, a huliganizmussal azonosított ápolatlan megjelenés ellen, mire eljutottunk odáig, hogy a hosszú haj is lehet ápolt, tiszta, vakációról mindig lobogó sörénnyel tértünk vissza a kollégiumba forradalmár lelkülettel, és hatalmi szóval mindig fodrászhoz küldött valaki, akinek megakadt a szeme rajtunk, akkor meg nagyon rövidre vágattam, mintha nemrég kopasz lett volna, s éppen csak kinőtt pár centit, dacos ellenállásnak tűnt, hogy akkor sem a Bell normáinak megfelelő konszolidált fejet csináltattam magamnak, és ezt rendkívül fontosnak tartottam.

Elsőben volt az is, hogy megláttam a kirakatban egy gyönyörűséges inget, nincsenek jelzők annak a felsőfokú lelkiállapotnak a leírására, ami elfogott a látványra, ilyen excentrikus különlegességekben zenéltek a menő együttesek, ott haltam volna meg a kirakat előtt, ha meg nem vehetem, élénkpiros, hangsúlyosan megnyújtott, hatalmas gallérú vászonnemű, lapos, pénzérmeszerű arany gombokkal, annyira figyelemfelkeltő, hogy egyszer sem vettem fel, hazavinni sem mertem, legvalószínűbb, hogy titokban kellett megszabadulnom tőle.

Még arra emlékszem, a nevére már nem, volt még elsőben közöttünk egy kislány, valószínűleg nem odavaló, őt Bell kiszúrta, minden órán feleltette, szegény magolt, talán már csak a fizikát tanulta, rettegett a tanártól, s minden órán ugyanaz a kínos helyzet, elkezdi mondani a feleletét, elakad, vagy a tanár kérdezett bele, de nem tudja folytatni, beáll a teljes sötétség állapota, kegyetlen játék, most már tudom, abban a társaságban legalább tíz hasonló kaliber ült, akiket ilyen rászállással el lehetett volna távolítani. A féléves bizonyítványosztásokon átlagban tízen-tizenöten buktak a harmincötből. Úgy emlékszem, talán az első félévet ha végigjárta velünk az a kislány.
Másodikban új fizikatanárnőt kaptunk, Bell elment egy szomszédos szakközépbe, közös sportudvarunk volt, találkoztunk néhányszor, egyszer meg is jegyezte, milyen szép hosszú a hajam, de akkor nem volt hatalma fölöttem. Az új fizikatanárnő semmi másról nem nevezetes, csak arról, hogy másodikban félévkor majdnem megbuktam nála. Rezgett a léc. Kevésen múlott.

Megvolt a jórendű bizonyítványom első végéről (pontosan 3,9), ezzel a kollégiumban a jó tanulók közé számítottam, a tanulmányi eredményt ráírták a kimenőkártyára, a kérelmünkkel az ügyeletes nevelőhöz kellett járulni, beírta az ember: 16-18-ig könyvtár (fél négyig amúgy mindenkinek szabadkimenő), akkor a tanár megnézte az átlagot, a könyvtár nemes cél, szó nélkül aláírta, és enyém volt a délután este hatig. Majdnem minden nap kimentem, a tanulás általában annyiból állt, hogy lemásoltam az írásbeliket valamelyik szorgalmasabb társaméról, mentem könyvtárba, randira, akárhova, mert beköszöntött az első szerelem.

Esténként olvastam az ágyon, vagy regényt, novellát írtam. Erotikus vagy inkább obszcén novellákat írtam, szó szerint pornográfiát, ahogy egy tapasztalatlan kamasz elképzeli a testi szerelmet korlátlan fantáziával, legnagyobb írói sikerem, azóta sem volt nagyobb, a tanulóban vagy a hálóban valaki fölolvassa a novellámat, soha nem én, én már megtettem a magamét, a műnek önmagában kell helyt állnia, a közönség láthatóan élvezi, átéli, utána mind azon élcelődnek, figyelték egymást is, ki hogyan változtatott ülő helyzetén, hogy titkolja merevedését. Kínos pillanat is volt, komoly novella is fölolvasásra került, ilyet is műveltem, Fekete István modorában állattörténetet, belülről ábrázolt lélekrajzzal, párbeszédekkel, először nem értették a korábbi élmények nyomán, mást vártak, s csak nőtt az értetlenség, a közepe táján valaki fölröhögött, akkor a fölolvasó rátett egy lapáttal, karakírozta, el- és túljátszotta, és olyan fergeteges röhögés lett belőle, hogy egy mondat, bruhaha, másik mondat, brühühü, és csak fokozta élvezetüket, hogy megsértődtem. Nagyobb siker, mint a pornó novellákkal, napokig idéznek egy-egy mondatot belőle, csak éppen nem az alkotó szándéka szerint. Én vagyok a Krebsz Titi, a matektanár ragasztotta rám, értékes közkedveltséget élvezek, jól érzem magam a fiúk között.

Így is indult a második, sosem felejtem el azt a végtelen és féktelen röhögésekben kicsattanó jókedvet, amit akkor éreztem, amikor utaztam vissza két hónap nyár után elkezdeni a másodikat. Barcsnál csatlakozik Jasin, nem igazán kedvelem, de úgy lehet örülni ennek a marhának, ő véd a legjobban az osztályban, ezért kapta a világhírű szovjet csodakapus nevét, Kaposváron Dán Laci meg Generális, Gyékényesen a Tolnából jövők, Kabos meg Karesz, Nagykanizsán Góré Józsi, talán a többiek közül is még valaki, és ki kell mennünk a peronra, annyira röhögünk mindenen, Jasin aratott nyáron az apja mellett, vezette a kombájnt, a fene se hiszi el neki, imád dicsekedni, csak emeljük a lábunkat, amikor elkezd mesélni, hogy a nagy lódítás után a gurításnak helye legyen, Dán Laci állítja, azt se tudja megmondani, hogyan kell rükvercet kapcsolni a kombájnon, mire Jasin elbizonytalanodik egy pillanatra, aztán megmutatja a mozdulatot, mi úgyse tudjuk, ezen meg kell fulladni, mert mi meg állítjuk, hogy nincs is rükverc a kombájnokon, még azt se tudja, hol van a lovon a kettes sebesség, a kocsiban valaki ékes tájszólással közli a kalauzzal, hogy nincs nála ’a személej egazolvány’, ezen is majd megfulladunk.

Meg szerelmes is voltam ebben a félévben. Nőttem vagy tizenöt-húsz centit egy év alatt, hatvan valahány kiló vagyok a száznyolcvan fölötti magasságomhoz, nevetséges vékony karikatúrának látom magam, de a lányok tornaórán ott állnak a korlátnál, amíg mi futjuk a köröket, és óra végén közlik, lábszépségverseny zajlott, mindenki szavazott, és én nyertem a nyurga léceimmel, kezdek más szemmel tekinteni magamra. Szabó Zsuzsi is észrevett, kiskurvának számított, amit mindazok megkaptak, akik egy fiúnál többel jártak már, ő elsős, én másodikos, Dán Laci járt a barátnőjével, Tündével, és vagy ők ketten megbeszélték, hogy összehoznak bennünket, vagy Zsuzsi kezdeményezett ezen a pároson keresztül?, inkább az utóbbi. Valaki hármuk közül tudott szerezni négy jegyet az Omega koncertre, nagy szó volt, protekció, összeköttetés kellett hozzá, én inkább Illés párti voltam, de nem túlságosan elvakultan, mint némelyek. A klasszikussá vált Omega számok, a legjobb nagylemezük bemutatója, Petróleumlámpa, ilyenek, hármasban tartottak a koncertre, amikor csatlakoztam hozzájuk, többen láttak a kollégista haverok közül, ahogy melléjük lépek a főutcán, s lángbaforralt arccal lazán hozzájuk szegődöm. Sokat szenvedtem könnyen piruló arcbőröm miatt. Zsuzsi számára Titili vagyok, csak neki, ő ragasztott egy nekem szóló végződést hozzá, ő a többieknek Tini, de én szeretem kimondani hosszú, zsongó zsékkel: Zsuzsi.

Csatangoltunk az utcákon, fagylaltot ettünk a cukrászda kerthelyiségében, a kézenfogva sétálásig jutottunk el. Megcsókolni nem mertem, ő benne lett volna, mert akkor kiderülhet, hogy még sosem csókolóztam, és azt nem bírná ki az önérzetem. Feloldhatatlan dilemma.

Elkeveredem az időben, akárhogy rakom, nem áll össze. Ebben a tanévben ünnepeljük Lenin századik születésnapját, áprilisban, s a nagy évfordulóra tekintettel, hogy mindenki számára emlékezetes maradjon, egy hét ünnep, színházba, moziba megyünk együtt, tanítás nélküli munkanap, igazgatói beszédet hallgatunk, a dirinőnek remeg a lába az izgatottságtól, ott ülünk tőle négy méterre a második sorban, sportversenyek, tanár-diák meccs, sok-sok ünneplés, koszorúzás a szovjet hősök emlékművénél, erre az időre teszi az emlékezetem, hogy Zsuzsi mellett ülök a nézőtéren, Dán Laci mellett Tünde, és olyan természetességgel fogjuk egymás kezét, mintha sokéves házasok lennénk, de nem jön össze az időrend, talán a november hetedikei megemlékezésen ülhettünk egymás mellett, Zsuzsi az őszi lógásokért felelős, ami a félévi fizika vizsgához vezet, a két élménydús időszakot egymáshoz rendelte valami összetartozás, tavasszal már Kulival jár, és megyünk egy lassú kört a kézipálya körül, ahol megbeszéljük, ez nem jelenti azt, hogy nekünk akármiért haragudnunk kellene egymásra, mint férfi a férfival. Így is gondoljuk, őszintén.

Amennyire hanyagolni lehet az iskolát, én annyira nem gondoltam vele. Tavaly se szakadt le a plafon otthon, amikor az első kettest hazavittem a bizonyítványban, én vagyok az első a családban, aki középiskolába jár, apám valamikor elkezdte a polgárit, de nem boldogult, szüleimnek nincs kulcsa az értelmiségi vállalkozásokhoz, az érettségit komoly teljesítménynek gondolják, tisztelettel tekintenek egy ismerős családra, ahol a két lány előbb érettségit majd diplomát szerez, én meg jó távol tőlük, ezt akartam, azt csinálok, amit akarok. Egy kis lelkiismeret-furdalásom volt, de nem vészes.

Megalázónak találnám kiállni és nyökögni meg mellébeszélni, hátha megsajnál a tanár, és megdob egy kettessel, rossz tanulónak alkalmatlan vagyok, sosem próbáltam eddig, a helyemről bemondom, nem készültem, tessék beírni az elégtelent, mindemellett óvatos duhaj vagyok, mert csak fizikából gyűlöttek olyan veszélyes viharfelhők, hogy a bukás szele meglegyintett. De azért öt-hat kettes van a bizonyítványban, a többi is javarészt hármas. December eleje, fizikából van három egyesem, semmi egyéb, volt szilvaszedés, szerelem, lógás, és három hét sincs vissza a félévből, elkezdek tanulni, bejön, következő órán felelek, brillír, ötös, óvatosan megkérdezem, ezzel tekinthetjük-e úgy, hogy megmenekültem a bukástól, korántsem, a féléves munkát értékeli a tanár, amikor osztályoz, és az meglehetősen egynemű, egyetlen kilengést leszámítva, amit nem veszünk figyelembe, akkor kérek még egy esélyt, rendben, az egész félév anyaga, levizsgázhatok a kettesért.

Volt rá három délutánom. Vékony kis könyv, heti kétórás tantárgy, talán 60-70 oldal a félév anyaga, mechanika, reménytelennek látszott, amíg bele nem fogtam, a három-négyoldalas fejezetek egy-egy tanóra anyagát adják kísérletekkel, definíciókkal (vastag betűvel szedve), kapcsolódó feladatok, számítások, kis kitekintés a gyakorlati alkalmazásra a tudomány hasznáról, kínaiul van. Végigolvastam, mint egy regényt egyvégtében, és, mondhatom, fölfedeztem azt az értelmet, amelyik megírta ezt a könyvet, az egésznek az egységét, amit nemtanulva semmiképp se lehet, de leckéről leckére haladva is nehéz észrevenni, hogy végülis néhány alaptörvény, erre épül egy abszolút logikus építmény, és értelmesen következik az egészből az összes számítás, alkalmazás, feladat. Egy ültömben, pontosabban fektemben, az ágyon elolvastam, zsúfolt volt a kollégium, mi vagyunk a Ratkó generáció, a jótanulók tölthetik a szilenciumot a hálóban, még tart a jórendűségem illúziója és eladható látszata, miközben a bukás rémével küzdök meg. Fölfedeztem ott a fizikát, mint szórakoztató tudományt. A másik délutánon figyelmesen átrágom a definíciókat, nem memorizálom, stilisztikailag közelítem, ha megértem a fogalmazó szándékát, reprodukálni tudom, magamban megválaszolok a tankönyv minden ismétlő és összefoglaló kérdésére.

Visszagondolva az összes tanulmányaimra, én soha nem tanultam. Abban az értelemben és módszerrel, ahogy sokaktól láttam, rendszer van a napjaikban, ennyiszer meg annyiszor elolvassák a leckét, fölmondják magukban, a reggeli szilenciumon átismétlik, és az iskolában is, a szünetben, óra előtt még egyszer előveszik a könyvet, memorizálnak, hangtalanul jár a szájuk, mozdul az ujjuk, ha felsoroláshoz érnek. Ami érdekel, az úgyis bennmarad a fejemben, amit nem értek, azt hiába erőltetném. Az általánosban rögtön suli után megírtam az írásbeliket, és enyém volt a délután, reggel, még az ágyban elővettem az aznapi könyveket, történelem, földrajz, biológia, húsz perc, legfeljebb fél óra, és fölkészültségem tudatában mentem iskolába, soha nem szorongtam, hogy valami nem jut eszembe akkor, amikor kell.

A kollégiumban, a látszólagos fegyelem ellenére nemigen törődtek velünk. Még elsőben, hidegvacsoraként májkonzervet kaptunk, fölvittük a hálóba, s az egyik srác, ahogy beleszúrja a bádogdobozba a bicska hegyét, a kis lyukon valami irtó bűzű folyadék spriccelt szanaszét, megromlott, megerjedt, dögszagú barna lé, én, a naiv elsős, rohanok a nevelői szobához, bekopogok, az ajtót nyitó tanár nincs jó kedvében, ifjú házas, átmenetileg itt laknak a feleségével, az szinte rohan a folyosón mindig, nem tudja megszokni, hogy ennyi kan között kell élnie, a tanár nemrég jött, év közben, a Csehszlovákiát megszálló magyar csapatokkal volt kis kiránduláson, újságolom az intézkedni képes felnőttnek, mi történt a mi hálónkban. És? – kérdezi, és becsukja az ajtót.

A középiskolába nagy belső fogadalmakkal mentem és biztonságtudattal, azzal az önérzettel, hogy nekem hatalmas tartalékaim vannak, bármit elérhetek, ha elkezdek tanulni, eddig nem volt rá szükségem. Most már biztos, hogy soha, az ilyen rövid intenzív szakaszokat leszámítva, nem tanultam, de mindig megteremtettem annak a látszatát és tudatát a magam számára, hogy tanulok. A főiskolás, egyetemi évek idején minden kötelező és ajánlott irodalmat elolvastam, közben jól szórakoztam, ha kissé unalmas volt, akkor arra kerestem választ, vajon ez a könyv, szerző, hagyomány mivel érdemelte ki a megőrző tiszteletet, nagyobbrészt érdekeltek, és bíztam a szerencsémben, a rokon gondolkodású professzorokban. Ez a középiskolai második-harmadik év az abszolút mélypont, ennek tükreként a bizonyítvány 2,9 és 3,5 között. Közben rengeteget olvasok, írok, máshol járok, mint az iskola, most már tudom, intenzív tanulással telt, csak sem a környezet, sem én nem tekintettük annak.

Apámék meghányhatták egymás közt az iskolai eredményeimet, második vagy harmadik után lehetett, nyár volt, sosem felejtem el, a lekaszált füvet forgattuk villával, s azt mondja, ha nekem nehéz a középiskola, akkor nem muszáj ott szenvednem, beiratkozom a kereskedelmibe, vannak kapcsolatok, simán elvégzem, a bolt még mindig aranybánya, beletanulok. Hoppá! Ez váratlanabb, mint ha félig agyonver a bizonyítványom miatt, hol vannak az én álmaim ettől a megélhetésben gondolkodó földhözragadtságtól, de beszélhetek-e akármilyen jogon róluk, amikor gyenge közepes az eredményem, ő jót akar, és egy pillanat alatt megvilágosodik előttem, hogy az az értelmiségi életforma, amit már élek, az én magánügyem, az nem kérdés, hogy le tudok érettségizni, amiben ő kételkedik, de mi lesz utána, a pontszámítási rendszer, amivel egyetemre, főiskolára lehet jutni a negyedik évvégi vagy az érettségi eredményét adja össze a felvételi vizsga teljesítményével, ha belehúzok a negyedikbe, akkor elérhető a cél. Meg se tudom, meg se próbálom magyarázni, nincsenek közös fogalmaink a jövőről, annyiban maradunk, hogy be tudom fejezni, le tudok érettségizni, biztos vagyok benne, egy érettségivel akkoriban el lehetett helyezkedni, apám is tudja.

És lefeleltem fizikából. Két perc után világos volt mindkettőnk számára, hogy nem tud olyan kérdést föltenni, amire ne tudnám a lényegi, pontos, magabiztos választ, nem megtanultam, tudom a mechanikát, átlátom, értem, sőt előrébb mentem az anyagban, mint ahol az osztály tart, úgy állt össze egésszé, bizonyítottam, hogy a tanárnő után abban a teremben én tudom legjobban a fizikát. Talán mondott egy dicsérő szót, tett egy elismerő gesztust, amin felbátorodtam, s cinikusan, a dicsőséges pillanatok mindig elvakítanak, olyat művelek, amit hétköznap eszembe se jutna, azt kérdeztem, nem kaphatnám-e meg a hármast, ha ezt a feleletet is ötösnek tekintjük, akkor a jegyek átlaga inkább a közepes felé billen (13 : 5 = 2,6 , és felfelé kerekítünk), de nem adta meg, bizonyára nevelő célzattal. Óra végén Botos Lacival lelkesülten kisatíroztunk egy órát, ennyivel közelebb voltunk a hazautazáshoz, számoltam még erősen, ha megkaptam volna a közepest, akkor a félévi átlagom meglett volna 3,0 , így csak 2,9 , magam is botrányosnak tartottam, elrontja a karácsonyt otthon, a család gyászolni fog.

Harmadikban egy bombázót kaptunk, de szó szerint, egy irtózatos, gyönyörű, nagymellű, kerekseggű szexistennőt, csábosan öltöző cicababát, aki teljesen tisztában van a férfiakra gyakorolt hatásával, úgy öltözik, hogy minden másodlagos nemi jellege még jobban érvényesüljön, beveti a fodrászat és kozmetika minden hatásjavító eszközét, tűsarkúval emeli a fenekét a combja ívének tetejére, az az azonnal gyerekcsinálási vágyakat keltő látvány, aki után nem csak a férfiak, hanem a villamos is megfordul, nem éppen tipikus fizikatanárnő, de hát az volt. Engem első órán megjegyez, akkoriban forgatták a Krebsz, az Isten című magyar filmet, amelyben tanárnőnk színiiskolás, hasonló felszereltséggel megáldott húga alakított egy kisebb szerepet, fülig vörösödöm, lángolok a kitüntető figyelmétől, fölfedezte a nevemet a naplóban, odajön a közelembe, amíg meséli a hugicája karrierjét, és a tanulói udvariasságnak megfelelően kiemelkedem a padból, megszólított, hátulról egy dörmögő hang, Borsos, (a Titi bevágódott), Dán Laci, aki az első padban ül, és most a tanárnő háta mögé került, egyértelmű mozdulatokkal bíztat, hogy itt a vissza nem térő alkalom, bukjak az előttem domborodó mellek közé, addig ő hátulról tesz behatoló kielégítési kísérletet, mert ehhez a nőhöz legalább két férfi kell, már gombolja is a sliccét…

Arra nemigen emlékszem, mit tanított fizikából s hányas voltam nála.

Következik: Lyukasóra

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ