Minden, ami nálunk felé történt, az vagy az árvíz előtt, vagy pedig utána. Olyasfajta jelzőcölöpje ez még most is a helyiek időszámításának, mint amilyen Jézus születése lehetett a zsidóknál és aztán az egész keresztény világban. Mások szerint a nagy árvíz félórájában, mert addig tartott, harminc, legfennebb negyven percet, annyi minden történt, mint a korábbi tíz és az utána következő négy évben összesen. Ezeket a történeteket nincs hogyan egybemossa sem a víz, sem az emlékezet. Amúgyis együtt vannak abban a katasztrófa- és törmelékhalomban, amelyben húsz élet, húsz történet egyformán zárul, még akkor is, ha az egyik áldozat kutyáját, tyúkjait akarta menteni, úgy veszett oda, a másik pedig nem tudott kijönni házából, házával együtt vitte el a víz. S az özönvíz utáni első évben, amikor észak-északnyugati irányból ismét megjelentek a felhők, ránk néztek huncutul, belénk állt a hideglelés. Aztán már csak azt néztük, hogy egyenesen nekünk jönnek, vagy enyhén jobbra, Ülke felé. Vagy balra, Hodgyának. Ami mindegy, mert akár jobbra, akár pedig balra, könnyen lehet, hogy az egészet megint mi kapjuk, mint előző évben. A nagy csapás évében az ülkei, illetve a hodgyai, nagyjából egyszerre jelentkező felhőszakadás a közeli dombok innenső vízválasztóján egyesült, és a városra zúdult.

– Eddig meglennénk – dőlt hátra elégedetten az író. Plasztikusnak plasztikus, megrendítőnek megrendítő, több nem is kell mára. S ha mégis, hát egy korty ital. Az író tegnapelőtt szabadult a zetelaki írótáborból, ő volt a húsz magát adó túsz között a K.u.K. végnapja. Szemlátomást jól érezte magát vasalt pantallójában (a la Andrássy), köcsögkalapjával, fürjtojás-pöttyözésű mellényében, amelynek kicsizsebéből valódi borostyánszipkát húzott elő a döntő pillanatban, belehúzta a Camelt vagy Winstont, szívta. Másik zsebéből ezüstlánc lódult át a fölső gomblyukig, az is valódi volt, három egy- és egy ötkoronás ferencjóska a fityegő, s a lánc innenső végén a dupla fedelű tulaezüst zsebóra. Az író a zetelaki írótáborban a következő szintén plasztikus és megrendítő szöveget jegyezte noteszébe: Harminczöt, mondhatjuk bízvást, negyvenöt évig itt lelketlen és kaczifántos párttitkárok meg szfátelnökök nyúzták az ember bőrét, a tömegkultúra, a proletkult vizelet- és egérbűzös reklámbarlangjában pedig a kultúrigazgató a tőkés-földesúri rendszer bűneivel és a szputnyik fellövésének idétlen meséjével hülyítette a népet. De elmúlt, mert mint minden szörnyűségnek, ennek is el kellett múlnia. Ejnye-bejnye, kajánkodik az egész véletlen tanúja, akkor mire fel énekli a műdalaiban is múlhatatlan nép, hogy mér múlik el minden, ami szép.Vagy másra érti, pont nem erre? Író nem zavartatja magát, megfejeli a leírtakat, így: egyszóval megvolt, megvan s meglesz a véleményünk a múlt rendszer bűneit illetően. Ezt ugyan egy kissé körülményeskedőnek érezte már amikor leírta, de majd finomít rajta.

Vagy tán még a legjobb lenne megírni Jakocs és Zsüliett történetét. Jakocs, mióta a világ, itt van miközöttünk, Zsüliett előző este érkezett mikrobusszal. Lehet, hogy igazi francia, lehet, hogy igazi belga, igazi svájci francia, igazi kanadai francia, de az sem kizárt, hogy Pesttől negyven kilométerre lakik egy nem barátságos, sem eléggé barátságtalan faluban, és Jucinak hívják. Jó, ugye? Jakocs a hely jó szelleme, ezt nem árt tudni, csak mi a fene közös történetük lehetne Zsüliettel, aki tán egy testvértelepülés küldöttségének tagjaként érkezett, és tiszteletükre a székely közösség kitesz magáért: lesz istentisztelet, lepényevés, kötélhúzás, egyik himnusz, másik himnusz, zsákbanfutás, erős emberek vetélkedője, hajadontánc, este pedig Zsüliett ámuldozva felkiált: mirákulum, mirákulum! Ő tudja, miért. Rajta kívül más is? Igazán szép nő, csak egy kis önbizalmat kell belé csepegtetni és minden nap kicsivel többet, mint korábban. Tulajdonképpen ezen a ponton kezdődhetne Jakocs és Zsüliett sokat ígérő története, csak hát ez egyáltalán nem biztos.

Amikor az ár betört Udvarhelyre, senki sem énekelte a székely himnuszt, idevágó sorával. Fejünk az ár, jaj, ha százszor elborítja… Hétköznap nem éneklik, vagy ha mégis, akkor az a hétköznap – ünnepnap. Akkor erről nem volt szó. S az Orbán Balázs szemével elnevezésű fotóakció tagjai se állhattak lesben az éppen ezért el se kattintott katasztrófafotók megrendítő színhelyein, tizenöt perccel azelőtt még nem sejtette senki, mi lesz itt. Tizenöt perccel később a halál ezüstös szökőár képében zúdult lefelé a Szejke dombján.

Küldtek már kitörni készülő vulkán közeléből mobiltelefonnal készített képet. Lehet, hogy Plinius Maior, a Historia Naturalis szerzője volt olyan bátor, hogy belefotózzon a Vezúvba, amely nemsokára elpusztítja Pompejit, Herkulaneumot, Stabiaet. Nem különösebben jó, de annál értékesebb dokumentumfotót csinált az érdemdús tudós, kétszáz lóerős Fiatjába pattanva érhette csak el az ijesztő kitörést. Arra is volt ideje, hogy a képet föltegye a netre. A következő pillanatban megfojtották a vulkáni gázok. Annál élőbb a mítosz, bár sem a délolasz, sem pedig a számunkra otthonosabb tájban ezúttal nem bukkantak fel az istenek, ők a mítoszok fő- és mellékszereplői. Az emberiség mitikus elképzeléseiben az a közös, hogy az emberformájúság és az emberfelettiség sajátos egységet alkot. A mítoszokban megjelenő – esetünkben természeti – erők hordozói az istenek, akik halhatatlanok ugyan, ám testük mint a miénk, szemre legalábbis. Mert a halhatatlan lényeget a bűnbeesés pillanatában mi magunk elveszítettük. Természetesen nem ezért kellett meghalnia Hodgyában, Szentléleken, Farkaslakán, Kobátfalván, Siménfalván húsz embernek (Udvarhelynek egy halottja volt), inkább mert a minden műfajú katasztrófák örök törvénye szerint a tűz, a víz, a földindulások a negatív fejlődéstörténet e legkorábbi fejezete, s csak jóval később következnek a háborúk. Az is tény, hogy ha mindez éjjel történik, nem húszan, hanem sokkal, de sokkal többen vesznek oda, mert vidékünkön a házak magasföldszintesek-emeletesek ugyan, de rendesen az udvar szintjén, sokszor fél méternyire alatta berendezett konyhában szokás napközben élni, éjjel aludni. Márpedig a víz, ahol csak elvonult, az emelet s az utcai villanyoszlopok magasságában tarolt a városközeli falvakban. Ez volt a székely cunami, utólag így címezte a sajtó. De a kijelentés hátterében a kisajátítás szemernyi vágya se húzódik meg. Ezt azért mondták így, mert nagyjából egyidőben az Indonéziában egyre gyakoribb s egyre több áldozatot szedő szökőár, a cunami elpusztította a sűrű idegenforgalmáről elhíresült tengerpartot, jó mélyen benyomulva tövig tarolta a szárazföldi településeket. Attól azért még lehetne a mienk is, mint mondjuk a székely konyha, a székely harisnya, vagy a székely kapu. Van ebben az árvízben valami, amitől akár kapuként működne. Mert igaz, hogy két világ között van, csak éppen képtelen becsukódni, és nem nyílik sehova.