Egyik napról a másikra eltűnt a világból sok-sok milliárd dollár. Hová lett? Sehová! Ugyanis soha nem is volt! Ám a soha nem volt milliárdok űrt hagynak és zűrt keltenek. Idegesen kérdezzük: Mi történik velünk? Elérkeztünk a kapitalizmus legvégső határára?

Valójában nem a vég, hanem a józanodás időszaka jött el. A felismerésé, hogy hazugság a tőke nélküli tőzsdekapitalizmus elve: minden annyit ér, amennyiért el lehet adni. Az áruba bocsátott elvek például fabatkát sem érnek. A válság döbbenetén magukat túltevő filozófusok, közgazdászok, politikusok kincstári optimizmussal állítják, hogy az új értékrend kikristályosodásának folyamatát jelzi a világgazdaság képlékeny állapota. A válság valójában az előrehaladás feltétele, felismert ballépéseinket korrigáljuk, és egy új – értékcentrikus – világot építünk. A tervezésben elsődleges szerepe lehet a médiának.

Ám itt van a bökkenő! Leírható-e a sajtóban a jelenlegi világ? Felismerhetőek-e mátrixának a hibái? És milyen értékekre alapozható meg a tekintélyelvű kapitalizmus csapdáját és a tőzsdekapitalizmus csődjét elkerülő új demokratikus rend? A szakértők többsége úgy véli, a sajtó válságának oka éppen az, hogy a média nem teszi ma megismerhetővé a valóságot. Sőt a klasszikus értékrendjéről – az etikai kódexek előírásairól – is lemondott. A sajtóban az utóbbi időben álságos kommentárok jelennek meg a válságról. A tények rideg és kíméletlen sorjázása helyett összeesküvés-elméletekről olvashatunk, amelyekben felsejlik vagy már sugároz is az amerikaellenesség. Gond van a pénzpiacokon, kötelező tehát a médiában a tolerálható xenofóbia is, amelyre szintén idegenellenességgel illik válaszolni. Mert, ha a társadalomban nincs is idegengyűlölet, igény azért csak van rá…

Mivel Magyarországon a világválság csupán szerencsésen elfedi az évek, lassan évtizedek óta tartó társadalmi-politikai válságot, a zsidózás és fasisztázás nem újdonság a sajtóban. Legfennebb most tragikomikus fejezetéhez érkezett.  Bayer Zsolt Magyar Hírlapban megjelent, válságelemzőnek szánt, ám inkriminálónak sikeredett írására paródiának szánt, de gusztustalanra sikeredett cikkel válaszolt Tóta W. Árpád. „A zsidó nyálkás röhögése kíséri a nyomorba süppedő családok útját. A zsidó röhög” – karikírozza a jó istent. (Mintha nem a templomukul a bankokat választó kapzsi emberek, hanem a velünk gonosz játékot – életet – űző Úr lenne a felelős a tőzsdeomlásért…)

A Magyar Újságírók Országos Szövetségének Etikai Bizottsága nem érezte – mert nem érezhette – a cikkben a jótékony iróniát, és kifogásolta Tóta W. Árpád fatálisan félreérthető írását. A MÚOSZ ítéletét viszont Pető Iván, a magyar Országgyűlés Kulturális és Sajtó Bizottságának elnöke kifogásolta, mert ő egy „brutális paródiát” olvasott, amely a műfaj szabályainak megfelelően idézi fel, amit elmarasztal…
A tragikomikus történet fontos elvi kérdéseket vet fel számunkra is. Lehet-e idegengyűlölőnek, antiszemitának, fasisztának, kommunistának lenni viccből? El lehet-e sütni a paródia műfaja mögé bújva olyan kijelentéseket, amelyek gyűlöletet, zavart keltenek az emberek között? Elhallgatható-e ugyanannak a szerzőnek a keresztényellenessége vagy antiszemitizmusa, attól függően, hogy a kettéhasadt társadalom melyik féltekéjén állunk? Biztosan meg tudjuk-e találni a határt a sajtóban a paródia és a bujtogatás között? A határvonalat ugyanott rajzolja-e meg az olvasó, mint a szerző? Mi történik, ha paródiásított szándékunkat valakik és egyre többen fatálisan félreértik?

A világszínpad eseményeit leírni kívánó újságírók egyre gyakrabban alkalmazzák a színház és a reklám dramatizálási módszereit, és hagyják – szándékosan –, hogy az igazság elsikkadjon a látványelemek tűzijátéka mellett. Ezek a módszerek akár fontosak is lehetnek a konszolidált társadalmakban. De nem most, amikor a pénzpiaci, gazdasági válság mellé az erkölcs válsága és az értékrend felborulása párosul, amikor a nyilvánosság az őszinte igazságot akarja hallani. Vagy ha mégsem azt, a média felelőssége, hogy mégis meghallja!

Ambrus Attila: Gótvárosi levelek (Médiaesszék, magánreflexiók) – A könyv a Szabó Csaba által szerkesztett Világhírnév sorozatban jelent meg (Kolozsvár 2010)

1. elekes ferenc:
   2010. június 19. 05:40

   „A szakértők többsége úgy véli, a sajtó válságának oka éppen az, hogy a média nem teszi ma megismerhetővé a valóságot.”

   Azért megpróbálhatná. Mi akadályozza a médiát ?

2. Cseke Gábor:
   2010. június 19. 07:03

   Gondolom, mivel a média nem egyetlen ember, nem is egy nagy közösség, amely összetartana és közös platformról cselekedne, hát úgy viselkedik, ahogyan a benne dolgozók. És ez jön ki eredménynek. Az akadályok száma szinte végtelen…

3. demivanna:
   2010. június 19. 07:20

   Tegyük fel, hogy mégis megpróbálja… és akkor félre- és odaértésekbe ütközik (lásd csak ennek a fórumnak egyes félreérthetetlen, mégis félreértett bejegyzéseit…) Lassan a társadalom többsége nemhogy alacsony, hanem egyszerűen IQ-mentes… na de ennek vajon mi az oka?
   Tükrök vagyunk, önmagunktól terhes a világ.

4. elekes ferenc:
   2010. június 19. 07:40

   „A világszínpad eseményeit leírni kívánó újságírók egyre gyakrabban alkalmazzák a színház és a reklám dramatizálási módszereit, és hagyják – szándékosan –, hogy az igazság elsikkadjon a látványelemek tűzijátéka mellett.”

   Ezek szerint az újságírók szándékosan hagyják, hogy az igazság elsikkadjon, azért alkalmazzák a színház és a reklám dramatizálási módszereit. Ki tanította őket olyan módszerek alkalmazására, amelyek arra jók, hogy elsikkadjon az igazság ? Mert lám, mi jön ki eredménynek !
   És ha az akadályok száma szinte végtelen, akkor a lehetőségek száma mennyi ? Gondolom, elenyésző. Végtelenül elenyésző.
   Csak az lep meg, hogy ez a jelenség oly keveseket érdekel. Magamon is csak csudálkozni tudok, hogy engem ilyen szándékosan összebogozott, pitiáner dolgok érdekelnek. Mi a francnak nem megyek el a saját véleményem mellett is ? Hát nem kényelmesebb ? Kell nekem látványelemek tűzijátékát figyelnem, közben kínoz a görcs és nyomasztanak a világszínpad eseményei. Miféle világban élünk ? Nem ez az alapvető kérdés ?

5. demivanna:
   2010. június 19. 07:48

   Fricikém! Láttál te már újságírót? Én csak egyet, de az se a’ vót…!:-)

6. Cseke Gábor:
   2010. június 19. 07:56

   „És ha az akadályok száma szinte végtelen, akkor a lehetőségek száma mennyi ? Gondolom, elenyésző. Végtelenül elenyésző.”

   Ha megengeded, én úgy gondolom, hogy ugyancsak szinte végtelen a lehetőségek száma. Ki melyiket választja, melyikre hivatkozik…

   „Miféle világban élünk ? Nem ez az alapvető kérdés ?”

   De igen: ez az alapvető. Épp ebben, amit itthagyni készülünk. Amelyik lemondott rólunk, de mi még nem róla. Még nem…

7. elekes ferenc:
   2010. június 19. 07:58

   Éva,
   láttam. Könnyen lépkedett, mert üres volt a feje. Egy nagy böröndöt cipelt, arra az volt írva, hogy MÉDIA. És a világ maga volt terhes vele.

8. demivanna:
   2010. június 19. 08:04

   …mégis, mégis, az újságíró, mint egy emésztőtabletta, megmozgatja a népek beleit – lásd, egy sokkal jobb, akár kiváló versre alig érkezik visszajelzés, ujjongás, lefújás – egy véleménycikkre pedig hányan ráugranak…!
   Persze Ú és Ú között különbség van – de nem a vessző. És nem is a dipnek a loma.

9. demivanna:
   2010. június 19. 08:08

   .. és nem jó az a sok (itt cenzúrázott szavak következtek volna…) készülődés. Ha tudnám előre halálom napját, becsszó, előtte kitakarítanék.

10. Cseke Gábor:
    2010. június 19. 08:14

    Azt a bőröndöt nagyon sokan vittük, s akkor is ugyanaz volt ráírva. Persze, volt, aki le-letette. De a fej épp úgy üres volt…

11. demivanna:
    2010. június 19. 08:17

    Félreértés ne essék – idegeneknek, (akinek nem tilos a belépés…) -, hogy mi most itten önmagunkat ostorozzuk: mindannyian újságírók vagyunk, voltunk, vagy annak képzeltük magunkat (nálam ez utóbbi tényállás forog fenn…)

12. elekes ferenc:
    2010. június 19. 08:24

    Nálam az üres fej esete forog fenn.

13. demivanna:
    2010. június 19. 08:32

    nálam meg az, hogy ha a vitaindító cikkben szereplő B. Zs. újságíró, akkor én nem is akarok az lenni… (fejtől függetlenül)

14. elekes ferenc:
    2010. június 19. 08:48

    Nekem eszembe se jutott B.Zs. „a világgazdaság képlékeny állapota” foglalkoztatott. „Idegesen kérdezzük: Mi történik velünk? Elérkeztünk a kapitalizmus legvégső határára?” Ez volt a föltett kérdés. És addig válaszolt rá a szerző, amíg máshol kötött ki.

15. demivanna:
    2010. június 19. 09:00

    hát ez az! …bekötött szemmel, tapogatózva – keresünk valamit, nyomjuk a sódert – meg Krahácsot…