Petőfi nem halt meg Fehéregyházán (ha adunk a szórendre, nem Fehéregyházán halt meg), hanem Székelykeresztúron, ahova visszajött a csatatérről, de valóban csak meghalni. S micsoda hihetetlen szerencse, jó ötven évvel később a Lázár-vendéglő kertjében Bálint Dániel vállalkozó megtalálta a költő földi maradványait. A Székelykeresztúr című hetilap egyik 1906-os számában olvastam az asztalosmester reklámját, így hangzik: Bálint Dániel első temetkezési intézete Székelykeresztúron. A mai igényeknek megfelelő temetkezési kellékekben olcsó beszerzési forrás! Ércz-, dió, tölgyfa, fenyőfa és tapétás koporsók és temetkezés kellékek nagyraktára. Sírkoszorúk nagy választékban kaphatók. Gyász- és nemzeti lobogók a legjutányosabb árért készíttetnek. Biztos helyre utófizetés mellett bármikor, áremelés nélkül szolgál.

Amikor nevezett Bálint Dániel így hirdeti magát és intézetét, már négy évvel Petőfi temetése után vagyunk. Nem négy, hanem százhét esztendő teltén sem lehet hova tenni a történetet. A jó magyar, aki csakis az egyesült függetlenségi és 48-as párt tagja, mindenekelőtt pedig zseniális önreklámozó, PR-profi, mondanánk manapság. Ő bizony a legnagyobb magyar költőt felhasználva kreált egy minden irodalomtörténeten és persze az akkor már élő mítoszon túlmenő helyzetváltozatot. Ami van olyan meredek, mint az ólombánya vagy Barguzin, esetleg az élethossziglan tartó bujdosás. Bálint Dániel uram temetkezési vállalkozóként csupán egy csontvázra bukkant, ami nagy költőnké lehetett (dehogyis lehetett, ha egyszer volt). Az ő biztonságával veszi kézbe a pék a kenyeret, szabó a zakót, borbély s tisztiorvos a sáncban talált levágott fejet, ami annyira ép, hogy éppen csak a test hiányzik. A várost csupa lokálpatrióta lakja és nagyon is rendjénvaló, hogy Petőfivel egyszer már bekerült Keresztúr a múlhatatlanságba (az utolsó este motívuma, a Gyárfás-kúria körtefástól). Ám ha a történet nemcsak halad a végkifejlet felé, hanem maga a vég is itt következik be, mint egy jól megírt drámában, az valami fantasztikus. A millenniumi évforduló díszmagyarban elrúgtatott, a második ezer évet indították útjára, s csak hitték, hogy változatlan pályán. 1848-at is lehetett ünnepelni, rég hogy kiegyeztek. Zsinórban állították fel a magyar városok főterein az ágaskodó, ülő, szónokló Kossuthokat meg Petőfiket. Keresztúr így se, úgy se lógott ki a sorból, ugyanabban a nemzeti dialektusban szólalt meg, mint a többiek, csak épp valami mást mondott! Bálint uram további életének alapélménye lett a költőhalál itt elbeszélt verziója. Az 1922-ben megjelent Petőfi halála című munkájából idézem: Az akkori idők szelleme azt kívánta volna, hogy Petőfit, a demokrata óriást egy gentry találja meg nyughelyén s adja át az örök halhatatlanságnak. Én, az egyszerű ember, aki az Isten szerinti véletlenből megtaláltam őt, Petőfit, csak a szenvedést tanultam meg s a hitet, hogy amiket elmondottam, az igaz valóság, és mindörökre hiszem.

Eskünek sem súlytalan ez a szöveg, az egyszer biztos. Már csak ilyenek vagyunk – bocsánat, voltunk – de nem értem, hogy miért kellett kötelezően szenvedni ebben a huszadik század eleji kisvárosi mártíriumban, tán ez volt az alapfeltétele Petőfi megtalálásának? És miért kellett volna pont egy dzsentrinek megtalálnia Petőfit? A mindenkori társadalom színesebb és összetettebb, úgyhogy kár s vétek csak a dzsentrire gondolni a keresésben. Ráadásul a Vajda János, Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond által megírt látlelet szerint nevezettek nem voltak valami nagy értékhordozók a magyar társadalomban. Úgyhogy tényleg nem értem, miért adná a temetkezési vállalkozó egy dzsentri kezébe az ásót. Mikszáth valamivel később, 1906–07-ben írta meg a Noszty-fiú történetét Tóth Marival, ami a könyvcím szerint sem Noszty Feri és Tóth Mari közös története. Az 1902-es Petőfi- felfedezés után öt évvel megjelenő regény dzsentriellenessége tehát nem befolyásolhatta Bálint Dánielt. Igaz viszont, hogy az emlékezetes állítás az 1922-es évben kiadott könyvecskében olvasható, időközben lehetett, látatlanban lefogadom, kisvárosi szokás szerint volt is iparos meg polgári olvasókör. Az is lehet, hogy Mikszáth Pesten befűthetett ugyan a „gentrynek” de sem a forróság, sem pedig a tűzijáték kedélyessége nem látszott el Keresztúrig. Harmadsorban pedig ha valakit az egész nemzet keres már több mint ötven éve, kár s vétek lenne egy dzsentrinek megtalálni. A forradalom viharmadarát. A kisemmizett nép ügyvédjét a nagy társadalmi perben, amely mindenképpen rendszerváltó lett volna, ha nem az alperes győz. Megvolt így is a rendszerváltás, csak épp nem a forradalomhoz, hanem a tizennyolc évvel későbbi kiegyezéshez kötik. Joggal. Ebbe a mondjuk B változatba Petőfi nem ment volna bele, akárcsak Kossuth Turinban. A kisváros pedig, amelynek kispolgárai 100%-ban Petőfi-pártiak voltak (úgy érzem, a rajongás e teljessége több, mint a luxusautóink tomporán mostanában feltűnő 100% székely), meg kellett találja Petőfi csontjait, még ha nem Petőfié voltak is azok a csontok. Lehet, hogy senki másét nem találták volna meg a kor politikusaiéból. Az övét viszont igen.

O

Napjaink egyik népszerű tévésorozata szerint minden valamirevaló gyilkosság a közép-angliai Midsomerben történik. Igen, ez itt a bűneset minősége, mert mint mindenben, a néző ebben is valami szupert akar, még csak nem is sok pénzért. Ha e rendezőelv szerint nézzük a Fehéregyházán és Keresztúron történteket, akkor ez az egész egy jó minőségű krimi, amelynek utolsó lapjai a megoldással mindmáig hiányzanak. S ezek az utolsó lapok nem a gyilkost kell leleplezzék, a gyilkos annyira személytelen, hogy személytelenebb már nem is lehetne. Hát akkor?… Mi hiányzik azokról a hiányzó utolsó lapokról? Bálint Dániel asztalosmester és temetkezési vállalkozó érvek és bizonyítékok híján előadta ezt a székely Midsomerben elkövetett gyilkosságot, amelynek tettesét nem szokták keresni, mert háborúban az ölés a legtermészetesebb valami. A meggyilkoltat inkább: a hozzátartozója el akarja temetni, vagy ha Petőfi volt, sírját apa, anya, testvér gyanánt egy nemzet állja körül. Igazából egy temetkezési vállalkozó képes lerendezni ezt a patetikus ceremóniát, és akkor a valóságelemek hiánya se számít, a koporsó a közös gyászban ég és föld között lebeg. Bálint Dániel logikáját nincs hogyan támadni. A csontváz a Petőfié, mondta, és a kijelentésen túl nem is kellett bizonygatnia, hogy amit állít, igaz. Az állítás csak akkor bukik meg, ha előkerül az igazi Petőfi, akinek valódiságát minden kétséget kizáró corpus delicti, a tulajdonképpeni corpus támasztja alá. Csak hát említettem, szó sincs mindmáig ilyesmiről. Bálint uram nem hagyta megfogatni magát.