Jani vezetéknevére nem emlékszem, azt tudom, hogy festő volt. Szobafestő. Többször esett át agyműtéten, egyébként addig a pillanatig normális volt. Gyakran mondogatta két kedvenc szólását. Mindkettőt előtte is hallottam már, de most, miután leírtam, beleborzongok, hiszen mindössze nyurga alakja, kopasz feje, furcsa, kántáló hanghordozása és ez a két mondat maradt meg számomra belőle. „A lényeg, hogy ragadjon a bélyeg.” S nevetett. A másik már filozofikusabb kijelentés: „Vagy a tányér, vagy a leves, de az egyik nem egyenes.” Talán közülük valamelyik járhatott a fejében, amikor kiugrott a kilencedik emeletről.

Kohajda János nem lett öngyilkos. Halálát egy lakásukban történt baleset okozta, megbotlott, beverte a fejét egy bútor sarkába. Cukrász volt a szakmája és a hivatása. Imádott sütni-főzni. (Mert a szakácskodáshoz is értett.) Elmondása szerint sütött még Kádár Jánosnak is. Ő Kádár elvtársat mondott, közben hamiskásan mosolygott. Rajongott a természetért, járta a környéket, összegyűjtötte az ehető növényeket, gombákat. Státuszszimbóluma a faragott, lakkozott botja és a kalapja volt. Sosem láttam fedetlen fővel. Gentleman volt, úriember. „Kérlek szépen” – kezdte mondandóját. Hogy mégis lappangott benne valamiféle halálvágy, azt az ismerősöknek elejtett szómorzsái és italozási szokása jelezték: noha cukorbeteg (is) volt, ivott sört, bort, hubertust… Válogatás nélkül.