Cudar szél fújt, s ő a tar mező közepén állt a két kicsivel. Az országút mellett, ám távol lakott településtől. Macska két egyhetes gibernyákkal.

Mint akiket elszállítottak otthonról – meghalni.

Aztán telefonáltam, talán a fiamnak, hogy jöjjön az autóval, s hozzon valami ennivalót a macseknak. Be kellett őket csalni az autóba – meleg meg élet volt abban, étel akarom mondani. Ám féltek.

Aztán mert bevinni a lakásba, mintha Túrterebes lett volna, a „tanár néniék” házbéres két szobája, nem akartam (bolha, betegség), levittem őket… a Scanteia ház katakombája, a stockholmi városi könyvtár alagsorával kombinálva, szóval műhely rengeteg szakival, még több macskával. Az enyém a vállamon, de mégsem az, hanem egy féléves.

Fekete és éhes, hiszen „most” hoztam.

Odajön hozzánk egy tarka, ám hasonló korú, én lehajolva, megszagolja az idegent, az ereszkedik le hozzá, s ezért mesélem ezt az egészet, felismerik egymásban a társat, s megölelik egymást, mint ahogy az emberek szokták, szorítva, ahogy már jobban nem lehet.

Gergely Tamás