A mobiltelefon furcsa találmány. Ha kell, ha nem, nyúlunk utána, elmondjuk, hogy most vettünk kenyeret, s már megyünk is tejért, vagy hogy sikerült megjavíttatni a csizmát, egy perc alatt megragasztották a sarkát stb. Mindez akkor is elmebaj, ha senki nem hallja, de a zsúfolt buszon egyszerűen megfizethetetlen.

Valamelyik nap hazafelé jöttem, éreztem, a diszkréció inog: az ülések közötti folyosón egy lány állt és beszélt. „Szombaton buliztunk, tudod, és mindenfélét összeettünk meg -ittunk, és gyalog jöttünk haza és Hajni felfázott vagy mi, és lementem a gyógyszertárba, ide a nonstopba, hogy vegyek neki Biseptolt, tudod, és a nő kérdi, hogy mit akarok, és mondom neki, hogy Biseptolt, és kérdi, hogy receptem van-e, tudod, és mondom, hogy nincs, de hát kell recept?, és azt mondja, kell, de mi baj van?, és nem akartam mondani, hogy vizeletfertőzés, hát ott dadogtam valamit, tudod…” Fogalmam sincs, hogy a telefon másik végén ki tudott mit, én mindenesetre már mindent tudtam, többet is, mint reménylheték.

(Forrás: A jódeménység foka)