Szerencsés pasas, irigykedve nézzük. Csak azért hajózott át a szigetre, egy héttel ezelőtt csak azért ült Erdélyben a buszra, hogy itt bevarrja magát egy zsákba. Aztán majd ledobják a szirtfokról a mindig háborgó tengerbe. A negyvenes éveiben járó pasi valami vállalkozó, és meglehet, életének legutolsó vállalkozása előtt álldogál nyugodtan és eltökélten. Ez még akkor is így van, ha szereti az életet, és ebben nem ő az egyetlen. Mi mindannyian szeretjük az életet, csak sokszor nem tudunk mit kezdeni vele. Temette már be lavina a Mount Everesten, kapta fel kocsistól hurrikán, elsodorta cunami, de eddig még mindig megúszta. Ördöge van az illetőnek, nekem és azt hiszem senkinek nem jutott eszébe, hogy Monte Cristót játsszon. Erre fel előáll, és csapnivaló francia tudásával elnyekergi, mit akar tulajdonképpen, személy szerint az őrtől. Természetesen azt is tudja, mint minden különös kérésnek, furcsa kívánságnak, ennek is ára van, és minél extrémebb dolgot óhajt vagy követel valaki, annál nagyobb az ár. Még mielőtt a Nagy Ponyvaíró ponyvaregénye fel- és aztán megint eltűnik a horizonton, jut eszembe egy hasonló történet Londonból. Egész délután zuhogott az eső, s a Towerben hiába húzták volna fel a kapurostélyt, a folyóból akkor sem tud átjutni senki a vizesárokba. Csak mert nem vagyunk letartóztatott össze­esküvők, akik valamelyik Edward vagy valamelyik Richard önkényuralma ellen háborogtunk. S mert mostanig már annyira megkopott az egész középkori infra­struktúra, hogy amit lát a turista, már csak neki való. Gyér jelzés, körül­belül tíz eurót ér. Londonban ugyancsak egy vállalkozó formájú egyén ötven eurót akart adni az udvar őrének, hogy ha lehet – és miért ne lehetne? -azzal a bárddal nyakazza le, amivel VIII. Henrik, a kényúr megszabadult egyik-másik feleségétől. – Ötven euró kevés egy ilyen nagy élvezetért -válaszolta erre a Tower fura őre – és főleg azok után, amik uraságodra várnak, ha megegyeztünk. Mindenkit enni fog a penész! Értse meg, a maga vére keveredik Európa legnagyobb és legkiválóbb királyi házának vérével azon a még mindig elég éles bárdélen. Mit mondott, honnan jött? Micsoda, vállalkozó? Ki volt anyu, apu? 3 hogy a nagymamáról, nagytatáról már csak halovány emlékképei vannak? Maga csak egy polgár és nem a legjobb fajtából.
Nálunk még azt is tudni illik, sőt, kell, hogy Edward király, angol király léptet fakó lován. Ezt a maguk igazán jó költője, egy bizonyos John Gold – bocsánat, Arany János – is megírta, s az információ tőlünk származik. Mi még a lovak színét és természetét is számon tartjuk a keresztes hadjáratoktól mostanig, és akkor ön azzal jön elő, hogy a nagytata meg a nagymama, akár a felismerhetetlenségig elhalványult dagerrotípia, a déd- meg szépszülőkről nem is beszélve!

A pasassal azóta se találkoztam. Illetve egyszer mégis, Kolozsváron, a Mátyás-szobornál álldogált, s hogy közelebb léptem hozzá, egy halványan világító, a bőrénél két fokkal fehérebb forradást láttam, úgy fogta körül a nyakát, mint egy flandriai csipkegallér a feleséggyilkos királyét az emlékezetes portrén, amit minden történelemkönyvben látni.

No és most, épp most, mit csinál a mi kis Monte Cristónk? Elégedettsége elárulja, megvan az egyezség! Mindenről az idegenforgalmi főhatóság gondos­kodik, huszonnégy órára leszerelik a reflektorokat, fáklyákat illesztenek a vakablakokba. A kardos-köpönyeges poroszlók muníciója nem gyakorlótéri petárda, hanem éles lőszer, szőrös mancsaikban háromfonatú szíjostort suhogtatnak, véresre verik a vétkesnek mondott áldozat hátát. A földszinti meg az emeleti cellá­kat megtöltik rabokkal, a pincébe a különösen nagy vétségek elkövetői ke­rülnek. A korona ellen lázadó főnemesek, a főnemesek ellen parasztháborút indító kurtanemesek. Olyan a várbörtön helyszínrajza, mint maga a társadalom. Mindenki a pont neki való rekeszbe kerül, akár életfogytiglan, akár jóval rövidebb időre, az pedig rendszerint a guillotine ideje. Közben pedig meg­érkezett a börtönigazgató is, a lélekvesztő, amely hozta, Marseille régi kikötőjében búvik meg észrevétlen az elegáns jachtok és törpecirkálók árnyékában. Négy zsandár húzta az evezőket, marcona fiúk.

Az igazgató honfitársunkhoz fordult: – Ha nem restellném, most azt mon­dom, uraságod is meg én is unalomig ismerjük a történetet. Ön eddig már alagutat fúrt az abbé cellájáig, amiről persze nekünk fogalmunk sincs, az abbé pedig pontosan ma éjjel meghal (és mi ezt se tudjuk). A halott rabot nemsokára zsákba varrják. Azt a viszonylag rövid időt, ami a be-varrás és a tengerbe hajítás között van, nos, azt kell kihasználnia a kedves vendégnek. Átkúszik szépen az alagúton, fölfejti a zsákot, saját cellájába viszi a holtat, befekteti ágyába, jól betakarja, hogy az ajtó rácsán bebámuló 5r a cserét a lehető legkésőbb vegye észre. Visszasiet az abbé cellájába, mert az idő rövid. Belebúvik a zsákba, bevarrja magát, nem mozdul. Nekünk nyilván erről sincs bár halvány miniszteri segédfogalmunk. A helyzetet esetleg az kuszálhatja össze, ha uraságod nem kapja a kalózok kincseit őrző sziget térképét, s ez azt jelenti, puszta életének megmen­tése a tét, és ez sem kicsi, mert eddig még minden tíz halottból kilenc a szirtfokokra zuhant. A halottnak már minden mindegy, de ha ez egy élővel történik, akkor megnézheti magát, porcikáira szakad. Hadd kérdezzem meg még egyszer, ezek után sem áll el az előzményeiben vad, sőt regényes, követ­kezményeiben esetleg halálos, mindenképpen őrült elképzelésétől?

A választ nem lehetett hallani, tán mert csoportunk túlontúl távol állt a két beszélgetőtől. Csak annyit láttunk, hogy az illető elsápad, fejét fölemeli, négy zsandár pedig közrefogja, kurta vezényszóra elindulnak a belső várudvar felé. Addigra már sem izgalom, sem boldog rajongás nem lát­szott a férfin. Egykedvűsége volt a legvalódibb, amit aznap láttam, még akkor is, ha minden egyéb szintén teljesen valódinak tűnt, a kikötő néhány asztalból álló bűzös és vérnyomokkal teli halpiacától egészen addig, míg If szigetére léptünk.

Hegyi Kristóf nevét már csak az otthoni lap gyászjelentőjében olvastam három vagy négy nappal azután, hogy szerencsésen hazaérkeztünk. A gyászjelentő szövege szerint a messzi idegenben hunyt el „nem mindennapi körülmények között”, ámde itthon fog nyugodni, az anyaföldben.