„Ha Isten meg akar bolondítani valakit, teljesíti minden vágyát.”

S hogy az pontosan úgy van, ahogy Coelho mester nagyon találóan szavakba foglalta, sokszor jut eszembe. Néha a magam életének történései juttatják szóhoz ezt bennem, máskor meg a környezetem. A drága nyújorkiak között nem kevés olyan szaladgál, akinek már a jelek szerint minden vágya beteljesedett, bár úgy gondolom, egy kívülről idepottyant lénynek helyenként olybá tűnhet, ebben a városban senki sem normális.

Reggel kiverte az álmot a szememből, amikor olvastam az újságban a vezető hírek között, hogy a bronxi állatkert bogárdája néhány nagyon ritka féle csótánybogarat szerzett be minden nyújorki legnagyobb megelégedésére. Egy a szabad musztángok módjára vágtázó gazdasági válság kies belsejében osztva-szorozva a munkanélküliségi és egyéb rekordokkal, meggyőződésem, hogy sokan a szívükhöz kapnak örömükben, ha ezt megtudják, sőt, olyan is lesz, aki fél lábon ugrálni fog az N-es metró Lexington Avenue és Queensboro Plaza közötti folyam alatti hosszú szakaszán. Pedig a drámai része eztán következett a cikknek. „Szerelmének, ha Valentin napra egyedülálló ajándékot szeretne szerezni, nevezzen el róla egy csótányt” – sok pénzért, hogy tényhű maradjak. Ez lehetett a másik pillanat, amitől Rodrigónak, aki most a tegnapi sörök bráhájától átitatott szájszagában szenderegve az ajtó melletti ülésen a vészféknek támaszkodva örömében összeért a csinosan fazonírozott szemöldöke. Mert gondolt ő már mindenre az asszonyával kapcsolatosan, hogy a fényes flitteres milkalila miniruhát megveszi a dagadt cselédnek a Targetben vagy valami istentelen magas sarkú körömcipőt a csámpás csülkére egy csibeharapásnyi tangabugyival. Az is megfordult a velejéig perverz agyában, hogy egyszerűen csak masnit köt magára, és úgy veti oda a testét Angilicának. De hogy egy csótányt nevezzen el róla a bronxi állatkertben, valahogy kívülesett a komfortzónáján. Mert még egy viziló is más, egy rinocérosz is, de egy csótány…

Arról nem is beszélve, ha egyáltalán lenne szeretőm, mekkora kihívás lenne számomra ezzel az ajándékkal előhozakodni, mert nem vagyok a szavak mestere, és csak hebegnék-habognék, amikor meggyőztem végre, hogy ellátogassunk a bronxi Zoo-ba: „- Bébi, ezt a csótányt úgy hívják, mint téged!” – és peckesen kihúznám magam. Tartok tőle, alaposan magamra ráznám a pofonfát.És még mennydörögne is.

Elég az hozzá, hogy máris éberen olvastam el a címlapsztorit, ami tudtunkra adja, vagy inkább megerősíti, ami sok New York-i sztereotípia egyik alappillére, mint a rizsevés a kínainak, hogy a nyújorkiak bunkók. Mi több, olyan ranglistát állít fel, ahol mi szerepelünk élen, a hegy tetején, messzi magasan mindenkitől elhúzva. Mondom, bunkó anyád! Nézem, ki állította fel ezt a toplistát, s hát a turisták. Ugyanott, a másik cikkben egy másik statisztika, hogy a túristák legkedveltebb úticéljai élén – láss csodát: New York szerepel. Akkor itt valaki félrebeszél, vagy a túristák házhoz jönnek a lófaszért, amennyiben jól értelmezem. Eszembejut, napjában milyen sűrűn vagyok „bunkó”, „seggfej” és hasonló fennkölt jelzős nyújorki. Az amerikai turista ugyanis eleve (a hülyeségekkel) felvértezve érkezik oda, és őt már olyanok, akik csak tévésorozatokból ismerik New Yorkot alaposan felkészítették a kemény város, türelmetlen szemétségére. Amire hozzámszól, már ő az antiszociális kismalac, és azt mondja, csesszem meg a létrámat, jó?… Pedig tudhatnák, s aki nem így közelít a témához, az meg is tapasztalhatja, hogy a nyújorki, ha megkérdezed tőle, merre van a huszonhatodik utca, nem azt feleli, hogy rögtön a huszonötödik utca mellett, bár igaz lenne, és kézenfekvő, hanem az a nyújorki igenis abbahagyja a verekedést, a lövöldözést is, odalép, leporolja „I (szív) This Fuckin Fuck City” feliratú elnyúlt nyakú pólóját, és elmagyarázza, hanyadik saroknál kell letérni majd balra, a hotdogárustól számított első kanyar mögött az utca túloldalán a kilencedik kereszteződés után a Starbuckstól egy hajításnyira. A másik Starbucksnál.

„A New York-iak nem jobbak, mint mások. Csak úgy öltöznek.” Ezt ma olvastam. Igaz, semmi köze ahhoz, amiről szó van, csak eszembe jutott.

Másrészről teljesen nyilvánvaló, hogy az, aki visítva rohangál letolt gatyával a Times Square-en, körbehugyozza a Central Parkot, vagy elegánsan végigokádja a metrót hajnalban, és tüntetés ürügyén elfoglalja, és besátrazza az ikertornyok áldozatai tiszteletére fenntartott hangulatos kis emlékparkot, az nem a nyújorki. Mert nyújorki is kétféle van: az adófizető, és a feketemunkás. Aki itt él, és akinek a jövedelme majdnem felét havonta legombolják sarcokba, és aki a szövetségi adón túl, azért is adóz, mert ebben a városban lakik, és azért is, mert ebben az államban él, amit valahogy úgy rajzoltak meg, hogy az a heves érzés támad az emberben, csakis amiatt nyúlik be ez a csücske az öbölbe, hogy New York City ne New Jersey-hez vagy Connecticuthoz tartoztassék,ez a nyújorki nemigen fog a saját levesébe beleköpködni. Sok túristának azonban mintha éppen itt menne el az esze, és múlna el a vele hozott jómodora.

Ezek a jóravaló New York-látogatók arról is sziklaszilárdan meg vannak győződve, még mielőtt ideérkeznének, hogy a nyújorkiak sietősek, türelmetlenek, és minden valószínűség szerint, emiatt barátságtalanok. Pedig idestova másfél évtizedes nyújorkismeretem birtokában teljes meggyőződéssel állíthatom, hogy aligha van a nyújorkinál ráérősebb nagyvárosi lény a világon. Egy olyan, akinek legkevesebb másfél órájába kerül bárhova is eljutni, semmiképp nem lehet türelmetlen. Legfeljebb a hülyeséggel szemben. Bár ennek is van két oldala. Hisz hülyeségből is annyi befolyik ebbe a városba, hogy jobbára inkább belefásul a nép abba is.

Ilyesforma gondolataimba vagyok elmélyedve ebédszünetem idején a repülőtér folyosólyán lépkedve. Egy már távolról is bűbájos balfék csörtet elém, és miután keresztül taszítja a poggyászkocsit a jobblábamon, minden előzetes nélkül odabüffent:

– 617
– Mi 617? – kérdem.
– A járat. 617.
– Értem. Mi a kérdése, uram?
– Hol van?

Kedvem lenne vidáman azt felelni: ha járat, akkor nagy valószínűség szerint a kifutópályán lesz, vagy a levegőben, de nem tehetem, így próbálom kibogozni, mit is akarhat a nyájas ismeretlen, hogy mihamarabb túl legyünk ezen az egymással való kalandon.
– Érkező vagy induló?
– Hát, érkező. Persze, hogy érkező. Most szálltam le.

Kedvem lenne vidáman azt felelni: ha most szállt le, akkor teljesen bizonyos vagyok benne, hogy ön a legmegfelelőbb ember, aki velünk megoszthatná, hol is van az az érkező, avagy már – a jelek szerint – beérkezett járat. De nem tehetem. Így kérdezek:
– Ó, ha jól sejtem, ön a futószalagot keresi, ahová a poggyásza érkezik.
– Azt hát – ugat vissza ingerülten a kedves utas, akinek változatlanul segítségére szeretnék lenni. Ehhez azonban meg kellene tudnunk, melyik cég járatával érkezett. A reptéren ugyan faltól-falig (értsd: óriási) feliratokkal ki van írva minden futószalag főlé, melyik társaság járatairól érkeznek a poggyászok, de ha ez nem elég támpont, az ember készségesen bevállal egy-egy eligazítást. Mi mással is üthetné el a pár perc szabadidejét…
– Nos, mivel érkezett, uram? – érdeklődöm.
– Repülővel. Mégis mit gondolt?… – förmed rám egyre agresszívabban.
– Már, hogy melyik légitársasággal…?
– Tudja mit?! – fakad ki. Csókolja meg maga a seggem! Maga, szarházi kekeckedő! Látszik, hogy New Yorkban vagyok, a jó Isten segítsen meg, mihamarabb húzzak el innen. Maguk meg is érdemelték szeptember 11-ét! Magát pedig fel fogom jelenteni a feletteseinél. Bunkó nyújorki! Nehogy bepereljem a szemtelenkedéseiért! – üvölti, és a ballábamon keresztül taszítva a poggyászkocsit, faképnél hagy az ilyen-olyan gondolataimmal.

New York, 2012. február 6.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ