Egyszercsak valaki szortyogni kezd. Most ült fel? Nem látom, mert velem egymagasságban.

És elég hangosan, s nemcsak én figyelek fel rá, hanem velem szemben a fiatal nő, oda is néz, az már a rosszallás kifejezése Stockholmban, s mellettem a nő barátja. Megnézi az is.

És szaporán ráadásul, három másodperc nem telik el, újabb szívás. Így számolok: van még egy negyed óra az Odenplanig, ahová utazom, az hatszáz meg háromszáz, kilencszáz másodperc, osztva hárommal, azaz háromszázszor kell még hallanom az idegen szortyogását – nem tud az ilyen papírzsepit vásárolni?! Ha tudja, hogy baj van… Normál kelet-európai zsebkendő utálatos, rendben, s a papírt inkább a nők, ha egyáltalán.

Ne de egy idő után csendesedik a hang, már csak szárazon, elnézést, nagyon gusztustalan, amit csinál. És Alviknál, ami máskor a halálom, felszáll a villamos közönsége, ott a 12-es végállomása, és megment. Ellepnek, valaki közém meg a szortyogó közé áll, nem hallom.  Száz volt… ”Mindössze” száz.

Gergely Tamás
2012-02-06