Edit ki­egyen­sú­lyo­zott­sá­ga, bé­kés ter­mé­sze­te min­den eset­ben le­fegy­ver­zett. Min­dig ki­en­gesz­te­lő­dött, va­la­hány­szor da­cos-mor­gón be­vág­tam ma­gam hoz­zá és hoz­zá­vág­tam egy öl vi­rá­got. Vir­gonc­cal ket­tes­ben vol­tunk a kis ker­tész­le­gény­ek, es­tén­ként ol­ló­val sé­tál­tunk a szür­kü­let­ben, s ha vi­rá­gos­ker­tet lát­tunk, nem ker­tel­tünk, én át­ol­lóz­tam a ke­rí­té­sen, ő meg fal­men­tén fa­la­zott.

A har­ma­dév vé­gez­té­vel Edit­tel együtt men­tünk egy­hó­na­pos kö­te­le­ző nyá­ri gya­kor­lat­ra.  Az én cso­por­to­mat ugyan ép­pen Zs. szü­lő­vá­ro­sá­ba osz­tot­tak be, de én tel­jes lét­szá­mom­ban át­kér­tem ma­gam Na­szó­dra. Né­há­nyunk­nak az az unal­mas, zár­kó­zott fe­la­dat ju­tott, hogy rend­sze­rez­zük a do­ku­men­tá­ci­ós könyv­tár ma­gyar ál­lo­má­nyát. Ehe­lyett rend­sze­re­sí­tet­tem a kis­pá­lyás fut­ball­mér­kő­zé­se­ket az egye­te­mis­ták és a hely­be­li kö­zé­pis­ko­lá­sok kö­zött. Én vol­tam a csa­pat­ka­pi­tány, a meccsek fő­ko­lom­po­sa, a ran­gom­mal dur­ván vissza­él­tem: a diák­ok­kal le-le­rú­gat­tam a fia­tal, get­hes, ideg­ba­jos né­met­ta­nárt,  mert nem­csak a lab­dát ül­döz­te a lábá­val, ha­nem Edi­tet is a sze­rel­mé­vel, zak­la­tott ideg­ze­tű mun­ka­he­lyi zak­la­tást kö­ve­tett el kö­vet­ke­ze­te­sen. Egy hét­vé­gé­re le is lép­tünk a sze­me elől. Po­tya le­he­tő­sé­get ki­hasz­nál­va el­utaz­tat­tam ma­gun­kat Ma­ros­vá­sár­he­lyig, ott a Kis­tem­p­lom előtt nagy­je­le­ne­tet ren­dez­tem a kis­sé csö­kö­nyös­kö­dő höl­gyem­nek, az­tán va­la­hogy csak ki­győz­tem Ná­da­sig, hogy be­mu­tas­sam na­gya­pám­nak. Amíg ők mu­tat­koz­tak egy­más­nak, én úgy el­tűn­tem, hogy egy fél na­pig nem mu­tat­koz­tam a benn­va­lón. Né­hány óra múl­tán Edit már azt bi­zony­gat­ta na­gya­pám­nak, hogy ő tisz­tes­sé­ges kis­lá­nya tisz­tes­sé­ges szü­lők­nek, akik sür­gő­sen meg­kül­dik a köl­csön­pénzt, csak ne­ki ne kell­jen ná­da­si fo­ga­dott le­ány­kod­nia. Én eköz­ben ha­di­cse­lez­tem: ha­za­ver­gőd­tem és meg­győz­tem anyá­mat, hogy lá­to­gas­suk meg az ap­ját. Tud­tam, hogy a drá­ga öreg úri­em­ber Edit­tel, az úr­fi­nak is meg­bo­csát, az ura­dal­má­ban pe­dig ő az úr.

Tattyus­ról ezt ír­tam 1970-ben:

EGY­SZE­RŰ SO­ROK

Na­gya­pám 79. szü­le­tés­nap­já­ra

A „ré­gi szép idők­ből” már csak kac­ki­ás ba­ju­szát hoz­ta ma­gá­val, no meg a fi­nom kü­kül­lő­men­ti­vel dé­del­ge­tett ma­kacs szé­kely­sé­gét. Csen­des éj­sza­káit már nem za­var­ják il­la­tos le­á­nyál­mok, for­ró­vé­rű gon­do­la­tok sem ve­tik ki az ágy­ból. Mar­káns pa­raszt­fe­je tán még a pus­ka­po­ros évek­ben vesz­tet­te el utol­só tincs ha­ját.  Ak­kor még nem gon­dolt ar­ra, hogy he­gyes­re pö­dört hu­szár­ba­ju­szát va­la­ha ra­kon­cát­lan uno­kák fog­ják rán­ci­gál­ni. Ak­kor még büsz­kén vág­ta sar­kan­tyú­ját  pa­ri­pá­ja vék­nyá­ba.

– Hej, azok a pa­ri­pák!

Egy lá­nyért so­ha, de két jó ló­ért tán az éle­tét ad­ta vol­na. Mi­lyen szé­pen biz­tat­gat­ta őket, ha csen­de­sebb idők­ben be­le­akasz­tot­ta eké­jét a szí­vós he­gyol­dal­ba. Együtt kín­ló­dott, együtt ve­rej­té­ke­zett ve­lük. Ne­kik pa­na­szol­ta el foj­tott ke­ser­ve­it, ne­kik kia­bál­ta ki ér­zé­keny pa­raszt­lel­ké­nek ke­mény in­du­la­tait. De ha bo­ros jó­ked­vé­ben nó­ta csi­klan­doz­ta tor­kát, sze­re­tő nagy­lel­kű­ség­gel dup­láz­ta meg az ab­ra­kot.

Ha­nem a nó­ta az­tán el-el­ma­ra­do­zott, s mi­kor már me­leg­szí­vű élet­tár­sa is a he­gyol­dal­ba köl­tö­zött, las­san-las­san csak az em­lé­kek ma­rad­tak. Het­ven­ki­lenc év ter­hé­vel még ki-ki­húz­za ma­gát, s amúgy öreg­le­gény­esen négy ki­lo­mé­tert gya­lo­gol a tem­plo­mig, hogy pa­raszt­hit­tel di­csér­je az Is­tent. Oly­an­kor min­dig bol­do­gan, nagy lel­ki nyu­ga­lom­mal tér ha­za. S ha tem­pó­san asz­tal­hoz ül egy csu­por bor mel­lé, sze­me mé­lyén egy egész­sé­ges, hosszú élet kín­jai-örö­mei vi­brál­nak. Össze­zsu­go­ro­dott, kér­ges te­nye­re a föld és az em­ber egy sor­sot be­töl­tő ko­nok har­cá­ról me­sél.

S míg ab­la­ka alatt za­jos au­tók sur­ran­nak el, ő lo­vak­ról ál­mo­dik.

A fi­zi­kai erőn­lé­te­met az­zal ja­ví­tot­ta Vir­gonc, hogy ti­zenn­égy hó­nap után a Sze­ku­ri­tá­té­tól aján­dé­kot ka­pott: mun­ká­hoz va­ló jo­got. Le­om­lott hát a gát: élel­mi­szer-be­szer­ző lett gát­épí­tés­nél. Vég­re la­zít­hat­tunk! No­sza, le-fel­sze­rel­he­tő­vé la­zí­tot­tuk a csem­pe­kály­ha aj­tó­ke­re­tét, hogy a lába­sunk be­fér­jen a gáz­ró­zsá­ra. Flek­ken­sü­tés­sel süt­ké­rez­tünk a bol­dog­ság­ban.

Edit­nek aze­lőtt is volt ebéd­je­gye, ame­lyet úgy osz­tot­tunk há­rom­fe­lé, hogy én ak­ko­ri­ban di­va­tos füs­füs­ben el­men­tem a men­zá­ra, meg­et­tem a le­vest, a ke­nye­ret és a má­so­di­kot tá­nyér­os­tól ha­za­sétál­tat­tam a fü­söm alatt. Egy­szer elva­kult düh­ro­ha­mom­ban nem fi­gyel­tem a dá­tum­ra, és a ro­mán ope­ra – volt ma­gyar nem­ze­ti szín­ház – előtt a hó­nap ele­jén tép­tem szét hár­munk ha­vi ebéd­jét.

Oly­kor na­gyon ne­ki tud­tam ke­se­red­ni a sem­mi­nek.

Flan­co­sabb bu­li­ba ké­szül­tünk, be is cso­ma­gol­tam ma­gam az egyet­len csi­csás ru­hám­ba, de vá­rat­la­nul meg­sér­tőd­tem va­la­mi­ért, va­la­mi bol­há­nyi fél­re­ér­tést ele­fánt­tá ér­zé­keny­ked­tem, és a vi­dám par­ti he­lyett, mint a kecs­ke­bé­ka, fel­mász­tam egy Sza­mos-par­ti szo­mor­úfűz­fá­ra, an­nak is a leg­ma­ga­sabb ágá­ra. Az ág a víz fö­lé csüg­gedt, én meg vi­lág­gá bú­sul­tam ma­gam raj­ta, s mert úgy sem volt jó, vissza­ván­szo­rog­tam, le­tör­tem egy gallyát, ha­za­vit­tem, be­le­szo­rí­tot­tam a szek­rény te­te­jén ki­kö­tött li­te­res üveg­be, és alá ül­tem fáj­ni; vé­gül se­ho­gyan sem volt az jó, jó, fog­tam hát a bú­bá­na­to­mat és le­fe­küd­tem. Har­mad­nap Vir­gonc ria­dóz­tat­ta Edi­tet, hogy mo­so­lyod­jék már be hoz­zám, mert ő nem tud ki­ko­tor­ni só­ha­jos odúm­ból.

Azó­ta is ko­mor em­lék fűz a fá­hoz.

Visszább men­ve az idő­ben, má­so­dé­ves ko­rom­ban jó me­ne­dé­kem volt gyo­mor­vész ese­té­re, hogy Mag­da nagy­né­ném a szí­vé­hez is, a pa­za­rul és ké­nye­sen be­ren­de­zett tömb­ház­la­ká­sá­hoz is kul­csot adott. Ab­ban ké­szül­tem a kü­lönb­öze­ti vizs­gáim­ra, míg­nem a té­li zi­man­kó man­kót adott a ke­zé­be el­le­nem: az elő­szo­bá­já­ban vá­rat­la­nul ta­lál­ko­zott egy pár is­me­ret­len női kesz­tyű­vel. At­tól fog­va töb­bé nem bánt ve­lem kesz­tyűs kéz­zel.

Ke­vés­sel ké­sőbb hi­va­tal­ból há­rom na­pra Bu­ka­rest­be uta­zott. Az el­ső es­té­re bu­li­ra hív­tam az év­fo­lya­mom jó ré­szét. Pon­tos tér­ké­pet raj­zol­tam a nap­pa­li­ról. Sza­bó­cen­tis­sel mér­tem ki, me­lyik bú­tor­da­rab mi­lyen tá­vol­ság­ra van egy­más­tól, az irányt az ad­ta, hogy az ab­lak dél­re né­zett. Har­mad­nap dél­re ter­vez­tem a nagy­ta­ka­rí­tá­sos tel­jes hely­re­ál­lí­tást. Az­zal ne­ki, fal­hoz min­den moz­dít­ha­tót, csa­vard fel a szőny­eget, mu­la­tok reg­ge­lig, míg a nap fel­ke­lik, hol­lári, hol­lári, hopp! Ami­kor a nap fel­kelt, én le­fe­küd­tem. Es­te­fe­lé azt ál­mod­tam, a né­ni­kém egy nap­pal ko­ráb­ban tért ha­za. Me­leg mo­soly ön­töt­te el az ar­co­mat, ké­je­sen nyújtóz­kod­va ki­nyi­tot­tam a sze­me­met. A mo­soly az ar­com­ra fa­gyott. Ez­zel a kulcskér­dés is meg­ol­dó­dott.

Az ét­ren­det­len­sé­günk­ben az sem ho­zott vál­to­zást, hogy Vir­gonc­cal meg­vi­lá­go­sod­tunk: a va­sa­ló­szo­bát ki le­het ad­ni egye­te­mis­ta párocs­kák­nak va­sal­ni. Az üz­let elég jól in­dult, és csak a so­ka­dik ven­dég­lői sör­özés­re csá­bí­tás­kor buk­tunk le. Újabb gá­láns meg­hí­vá­sun­kra Edit az­zal az egyéb­ként egész­sé­ges öt­let­tel vá­la­szolt, hogy igyunk in­kább üz­le­ti sört ott­hon, mert így ol­csóbb, te­hát több jut tor­kon­ként. Hir­te­len­jé­ben nyel­ni se tud­tunk, csak tég­lá­kat da­dog­ni a kön­tör­fal­hoz. Ha a va­sa­ló­for­ga­lom ép­pen meg­csap­pant, a pár­hu­za­mos ut­cá­ba ug­rot­tam át köl­csön­ért Éva án­gyom éde­sap­já­hoz, már­csak a foly­to­nos­ság ked­vé­ért is.  Ez­zel a pénz­zel ab­ba a ven­dég­lő­be lá­to­gat­tunk el, amely­ben egy ha­tal­mas med­ve­bőr a fa­lon fe­szül­ten fi­gyel­te a for­gal­mat. Alá­ja ül­tünk és it­tunk a med­ve bő­ré­re.

Szom­bat es­tén­ként volt biz­tos jö­ve­del­mem, a diák­há­zi bu­lik kasszá­sa­ként ka­szál­tam öt szá­za­lé­kot, amit rög­tön el is bu­liz­tunk a va­sa­ló­szo­bá­ban.

Vé­kony pénz­for­rás volt még az Era­to. Öt­száz szá­mo­zott pél­dány­ban je­lent meg va­la­mi­kor Ba­bits össze­ál­lí­tá­sa a vi­lá­giro­da­lom disz­nó ver­se­i­ből. Pé­ter­nek volt egy pél­dá­nya, ab­ból gépel­tem újabb pél­dá­nyo­kat nagy szor­ga­lom­mal és sok in­di­gó­val, s árult­am disz­nó mód­ra jó ­pén­zért. Sze­ren­csém­re nem árult el sen­ki a disz­nó szo­cia­lis­ta ál­prü­dé­riá­nak.

Az író­gép in­gyen jött Vir­gonc­nak egy hölgy­imá­dó­ja kí­sé­re­té­ben, aki min­dig ho­zott va­la­mi aján­dé­kot, va­la­hány­szor ki­me­nő­je volt a di­li­ház­ból. Bo­lond­nagy ere­jű volt, egy­szer pél­dá­ul egy ha­tal­mas ka­ná­lis­fe­dő­vel gu­ri­gá­zott be. Ez­zel az író­gép­pel író­gé­pel­tem az ál­lam­visz­ga-dol­go­za­to­mat, és tisz­táz­tam le pén­zért egy kol­le­ga­nő­mét. Az én nyel­vé­sze­ti mun­kám cí­me fö­löt­tébb lí­rai volt: A me­ző­fe­lei gyé­kény­szö­vő há­zi­i­par szak­szó­kin­cse. Va­ká­ció­ban ko­moly te­rep­mun­kát vé­gez­tem az ott­ho­ni is­ko­la mag­ne­to­fon­já­val és apám­mal, aki le­gény ko­rá­ban Me­ző­fe­lén sem hagy­ta a tem­plo­mat s az is­ko­lát. Az anya­got bu­li­men­tes éj­sza­kán­ként pö­työg­tet­tem le az ólom­ban is­tál­ló­lám­pa fé­nyé­nél. Az is­tál­ló­lám­pát ál­la­ti ré­sze­gek­nek akasz­tot­ták ki éj­sza­ká­ra, út­fel­tör­ést je­lez­ve. Én el­fúj­tam és meg­fúj­tam.

A dol­go­zat meg­vé­dé­se va­ló­sá­gos má­mor volt szá­mom­ra. Reg­gel ki­száll­tam a bu­li­ból, ad­dig en­ged­tem a hi­deg vi­zet a fe­jem­re, amíg agyon fris­sül­tem, friss má­mor­ral be­sé­tál­tam az egye­tem­re, szak­sze­rű­en el­he­beg­tem a szak­szó­kin­cset, majd úgy ván­szo­rog­tam vissza a po­ha­ram­hoz, mint tik­kadt szöcs­keny­áj a mo­csár­hoz.

Vé­gez­tem! Ki­ju­tot­tam az egye­tem-labi­rin­tus­ból!

Vir­gonc vi­szont be­ju­tott  –  a szín­mű­vé­sze­ti fő­is­ko­lá­ra. Nem tu­dom, há­nya­dik­nak a há­rom fi­ú­hely­re, de én or­szá­gos el­ső­ként vé­gez­tem nem­re és nem­te­len­ség­re va­ló te­kin­tet nél­kül. Bu­ka­rest­ben ma­gyar–an­gol di­plo­má­val én vol­tam az el­ső és az utol­só vá­lasz­tó. Könnyű dol­gom volt, nem úgy, mint az Edit ap­já­nak. Ami­kor a lá­nya or­ra elől vin­ni akar­ták a bu­ka­res­ti Ál­la­mi Köz­pon­ti Könyv­tá­rat, a nagy kö­zön­ség­ből kö­zön­sé­ge­sen fel­ki­ál­tott: „Til­ta­ko­zom!” A bi­zott­ság nem til­ta­ko­zott, meg­hall­gat­ta. Az érv zse­niá­lis volt: Bu­ka­rest kö­ze­lebb van Sep­si­szent­györgyhöz, mint az a Ko­lozs me­gyei fa­lucs­ka, amely a juss lett vol­na, így Edit könnyeb­ben ha­za­lá­to­gat­hat majd a szü­lei­hez. A ri­vá­lis riad­tan hall­ga­tott, mint jól ­ne­velt kis­lány pi­káns szó hal­la­tán. Nem állt ki mel­let­te hős fér­fiú, az ő ki­ál­lá­sa sem volt va­la­mi ol­va­só­csa­lo­ga­tó… Bár jól fog­ha­tott vol­na elő­tér­be ál­lí­ta­ni a könyv­tár tel­jes ál­lo­má­nyát meg­ren­dí­tő, ma­gas szin­tű lá­to­ga­tás­kor, ami­kor a Scor­ni­ces¸­ti-i test­vé­rin­téz­mény igaz­ga­tó­nő­je – na, va­jon ki­nek az édes test­vér­ké­je? – rit­ka pom­pás fo­ga­dá­son fo­gad­ta el azo­kat a pom­pás könyv­rit­ka­sá­go­kat, me­lyek­ben a di­cső szü­lő­fa­lu tu­dás­szom­jas el­méi fog­nak el­mé­lyül­ni.

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ