Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök (Akik már túl vannak a dolgon / 4., Öcsike)
2012. február 7-én délután hallottam a hírt, hogy Öcsikét (Tóth Miklóst) holtan találták a lakásában. 64 éves volt. Úgy három vagy négy hete ide sem jött be, sejtettük, kórházba került, de nem. Szomszédjainak feltűnt a hiánya, értesítették a rendőrséget. Kiderült, hogy egy hétnél is régebben fekszik ott. Halála lesújtott minket, de nem ért váratlanul, mert tudtunk róla, hogy szívbillentyű-elégtelenségben szenved. Ahhoz jött még az ital. Meg más. Szemünk előtt vált viszonylag rövid idő alatt jó erőben lévő, nem magas, de arányosan testes férfiból múmiaszerű alakká, hangja suttogóvá. A Malomárokban ismertem meg, de éppen hogy csak köszöntünk egymásnak. Arrogánsnak tűnt. Rekedtes, kissé rikácsoló hangja tette volna? A Szamovárban már beszélgettem vele, de nem többet, mint másokkal. Neki más társasága volt. (Egyébként ő az, akiről megírtam, hogy a város másik végéből buszozik – jaj, már csak buszozott – ide.) Csak az asztaltársasága tagjait hívta meg, nekem egyetlen egyszer integetett a kocsma sarkába elhelyezett, ablak melletti törzsasztalától. „Karcsikám, idd meg ezt a bort, én már nem bírom. Nem ittam bele!” – suttogta. Másnap én kértem neki fehér bort és szódát. Külön, ahogy ő szokta. Szabadkozott, hogy nem azért… „Tudom, Miklós, tudom… én sem… Egészségedre!”
Egy másik Károly kérésére Zsuzsa mécsest gyújt. Ezzel emlékezünk. Nézem a ki-be járkáló vendégek miatt meg-megriadó lángot, és ismételgetem: „Egészségedre, Öcsike!”